Hit és tudás komplementaritása – bevezető az előadáshoz

(FV  Konferencia-anyag - 2011. november 18.)

 

Fides et ratio

 

 

Azért adtam megszólalásomnak a pápai enciklika címét (Hit és ész, 1998. szeptember 14.), mert úgy vélem, a „Tudomány és érték” ennek parallelje.  Szőrszálhasogató elemzéssel ugyan a hit és az érték fogalmának különbsége finomítható, de a finomításban megelégszem annak kijelentésével, hogy a „hit” az a nem-fogalom (genus), melynek egyik faja (speciese) az „érték”.  Az egész fogalom-nemre jellemző, hogy megelőzi összes ítéletünket, és a Kant óta transzcendentális reflexió-nak nevezhető problémakörnek az ismeretelméletbe vont „hit” az a priori-ként tálalt anonim centruma*.  A „hit”-nek viszont kerülöm minden kanonizált minősítését – kivéve saját kánonszerű kísérletemet – hogy a „hitvilágban” találjak helyet bemutatandó történelem-értelmezésemnek. És, hogy hétköznapi közelségbe hozzam a hit és tudás különbségét, Wittgenstein soha ki nem fejtett ontológiájához folyamodom ötletadóként.

 

A bizonyosságról c. rövid munkájában azt bontja ki egyhelyütt: Téves az a gyakori kiszólás két ember vitájában, amit valamelyikük perdöntő érvként, ekként vet oda: „márpedig én tudom, hogy mit beszélek!” — Könnyű belátni, hogy a bíró számára perdöntő súlya ennek az érvnek nincs. A valós tényállást az érdekeltek állításától függetlenül is bizonyítani kell. Nem ennyire könnyű viszont a bevett kijelentés-formulában fölismerni a logikai tévelygést, amelyhez a józan észt kell tanúként megidézni. Ha valaki azt állítja, tudja, hogy mit beszél, akkor azt állítja: Egész lényével, egyazon pillanatban, két dolognak egyszerre adja át magát:

 

1.          beszél, vagyis cselekszik, mert a beszéd a cselekvés nyelvi formája.

2.         nem cselekszik, hanem megtud valamit, ami a passzivitás, befogadás, elszenvedés tudati formája.

 

Tapasztaltuk, hogy akik a fönti egyidejűséggel makacsul kísérleteznek, könnyen a pszichiáternél végzik. Azt sem helyes mondanunk, hogy „felkel a Nap”, merthogy a Föld fordul felé, de ez nem jár a tudat összezavarodásával. Viszont a cselekvésnek és a tudásnak egymást kiegészítő (komplementer), és időben elnyújtott jellegének egyetlen pontba zsugorítása a vég kezdete lehet. A téves beszéd-formula használata, a benne való hit a köztudat titkolt paranoiája – hamis tudata. A valóság az: Beszéd közben senki sem azt tudja, hogy mit beszél, hanem azt beszéli el, amit tud. Létének alárendelt tudata tárgyát alakítja át a másik ember tudatába hatoló hangjelekké. Csakis azután foghatja föl, hogy mit mondott, ha az általa keltett valósághullám visszaverődéséből megérti. - A „tudom, hogy mit beszélek” helyett már rég azt kellene formuláznunk, „azt beszélem, amit tudok” vagy „gyanítom, hogy mit beszéltem”.

 

Tehát a létünkért való cselekvés attól teremtő erő, hogy végcélja az Univerzumban szunnyadó lehetőségek (potenciák) felszabadítása. Az ilyen cselekedet egész hitvilágunk bölcsője és nem a tudás birodalma. Ami a lehetőségekből ténylegessé válik (aktualizálódik), mindannak megadja magát tudatunk. Hagyja, hogy benyomakodjék akár az ujjongó öröm, akár a józan megelégedés, vagy egyenesen a szenvedés kíséretében. Válaszadásul formázza meg pajzsát a tudás, és azt fogalmazza meg célként a nyelvi- vagy nem-nyelvi cselekvés.

 

Fölolvasásom a „nyelvi cselekvés” osztályába fog tartozni. A pápai enciklika azt írja, hogy ”a kinyilatkoztatás bővelkedik misztériumokban.” Vélekedésem szerint a „szent misztériumok” a valódi előképei a történelem megértésének, mint a szentség gyökeréről leszakadni soha nem tudó profán elbeszéléseknek.

 

 

Bokor Levente

 

* A „transzcendentális reflexió” a tapasztalat-nak mondott megismerés előfeltételeire kérdez, és nem annak tárgyaira.  Azt állítom, hogy Kant a priori-jában – a tapasztalatot teremtő valamiben – névtelenül a hit bujkál, mert nem általában, hanem valamilyen értelemben tapasztalunk.  Tehát az „a priori” mint filozófiai terminus az a csonthéj, amelyikben hitvilágunk a folyton sarjadó mag. — Az „a priori” in vitro, azaz, laboratóriumilag vehető szemügyre, pl. a tételes vallás dogmatikájában. A dogmáknak az a rendeltetése, hogy az emberi jelenség tapasztalati megélését hermeneutikai (értelmezési) szabályzatként egyértelműsítsék.  A dogmatika a jelenségre tapadó, annak üzenetét kifülelő „hallókészülék”. Előállítása és fejlesztése egyet jelent olyan „filozófiai technológia” fenntartásával, melynek célja nem a létező tárgyi megismerése, hanem a létre irányuló, értékes cselekvés.