Digitális evolúció

Kiskonferencia

(Utólagos írásos hozzászólás, nov. 6.)

 

 

 

Gondolkodom, hogy legyek

(Az előző cím tartalmával összevont, az új cím alatt javított és kibővített, élőszóban hangzó előadás)

 

 

Bevezetés

 

November 1-én kezdtem e fogalmazványhoz. Időközben annyira megváltozott a Kör ’szövegkörnyezete’[1], hogy könyvből kitépett laphoz hasonlított az összeállításom. Szándékom az volt, hogy újabb tagjaink számára a fejlődés elméletében való közlekedés egyik tanulságát villantsam föl. Reméltem, ezzel könnyíthetem kortalanul kavargó ismereteink közt jelenünk helymeghatározását, valamint az elméleti kosztümök divatjaiban való jobb eligazodást. Ide is térek vissza. Feladatom hasonló a szabóéhoz, aki a kabátra felvarrt gombot és gomblyukat kénytelen máshova helyezni. Az átszabandó kabát – az evolúció – maradt. De nem tehetem most már, hogy egy próbababa modelljére szabjam, csak azt, hogy saját magamon mutassam be, hogyan viselem. Jelképes kabátom a szemlélet kielégítését szolgálja, és nem a benne gyakorolt szerepek bemutatását, melyeket a szaktudo­mányok kanonizáltak (rendszeresítettek). Vagyis: nem nyújtok szakismeretet.

 

Az eredeti segédeszköz marad, amit szintén levelemhez csatoltam: Dudich Endre  áttekinthető vázlata a klasszikus elmélethez-, és az onnan tovább vezető útról. Ezt az utat nevezhetjük darwinizmusnak, vagy darwini evolucionizmusnak. De bárhogy nevezzük, Darwin a világító torony.

 

Fogalmak

 

A latin evolutio az olvasásra szánt papirusztekercs (volumen) kigöngyölését jelenti. Valószínűleg a 18. században keletkező őslénytan (paleontológia) vette a szót metaforikus értelmű természettudományos használatba. – Ahogy az írástekercsből a szöveg, úgy göngyölődik ki a történetileg rétegzett talaj ősmaradványaiból az élet természetes formáinak mondanivalója Földünk pályafutása kezdeteitől napjainkig.

 

Az „evolutio” kifejezés világnézeti robbanószerkezetté vált. A természet eredendő változatlanságát sugalló bibliai teremtés-tant – a keresztény műveltség világképi alapját – rombolta folyamatosan, mert a történetiséget a természetre is kiterjesztette. Erkölcsi életveszélybe sodorta az ember Istentől rendelt természetfölötti küldetését annak lehetősége, hogy ő is a természetből származik.

A filozófiai képzelő erőnek korábban is meg volt engedve azzal a gondolattal játszadozás, hogy a természeti formák elbeszélhető módon keletkeztek valamilyen rend szerint, de elegendő bizonyíték híján az maradt a mítosz, a bibliai teremtés meg a hivatalosan igaz történet. Ezért a paleontológia az európai felvilágosodás „ősrobbanásának” egyik tudományos gyutacsa.

 

A fejlődés, és az evolúció terminusok közhasználatában jómagam bizonytalanságot érzékelek. Hol szinonima a két szó, hol nem. Minden rokon értelműségük ellenére a kétféle jelentést részesítem előnyben.

 

Fejlődésen a sajátos, az egyedi, a fajlagos változást és kibontakozást értem.
Evolúciónak pedig a fejlődő dolgok genus proximumát – nemfogalmát – nevezem, azaz a történeti folyamatban való feltárulás eszméjét.

Olyan különbséget is tehetek a két fogalom között, mint a különös dolgok fejlődése és a dolgok evolúciójának általánossága között. (A különös és általános kategóriája)

 

Ideológiai fattyak

 

Hiába telt el Darwin születése óta két évszázad, az evolúció elmélete ma is meg kell, hogy küzdjön a létéért. Régi ellenfele, a bibliai származástan hivatalosan már túl van az ismeretelméleti átértékelésen, csupán leszakadt utóvédek csatáznak még. Ám az evolúció tanából kitenyésztek a saját fattyúhajtásai, a ránézve igazi ellenségek. Olyan vendégek kerültek a tudományba, akik a vendégjoggal visszaélve, ott háziurakként terpeszkednek. Álkulcsuk van a fejlődés szemléletformáló gondolatához, hogy azt vágyaik szerint rendezzék át. A tudományelmélet azzal vádolhatja a visszaélőket, hogy a tudományos ismeretből ideológiát fabrikáltak.

 

Szerényen, de érdemünkként nyugtázhatjuk, hogy a legjellemzőbb visszaélésre tapintott 1996-os lickóvadamosi ülésünk a „Teremtő fejlődés, vagy a teremtés fejlődése?” téma-címével. Az is igazolja a kérdést feszegető nézőpontunkat, hogy Kampis György 2009-ben megjelent új Darwin-fordításának előszavában a miénkkel azonos forrásból indul ki a legkártékonyabb anti-darwinista felfogás jellemzéséhez: Henri Bergson 1907-ben kiadott könyvének „Teremtő fejlődés” (L’Évolution Créatrice) címéből. Mivel Kampis csak a kreacionizmus bírálatához használta föl mintaként, érdemes egy másik bekezdést is szentelni az evolúció kicsavart felfogásának.

 

„Tükör által homályosan”

 

Bergson saját filozófiáját tartotta igazi evolucionizmusnak, amelyik egyetlen „élet­lendülettel” (élan vital) lép ki a gépszerű racionalizmus fogságából a fejlődés-adta szabadságba, mert „(…) fogalmi és logikus gondolkodásunk körül…maradt…valami homályos ködszerűség abból az anyagból, melynek rovására alakult a fénylő mag, az értelem. E ködszerűségben laknak az értelemnek bizonyos kiegészítő képességei, melyekről csak zavaros érzésünk van…de amelyek megvilágítódnak s körvona­la­zód­nak, amint…az élet fejlődésén dolgozó tevékenységben pillantják meg magukat. Így megtanulják, mily erőfeszítést kell tenniük, hogy megizmosodjanak, és hogy az élet irányában kitágulhassanak. Ez annyit jelent, hogy az ismeretelmélet és az élet elmélete számunkra elválaszthatatlan egymástól.”(Teremtő fejlődés, Dienes Valéria fordítása, MTA kiadás, 1930., 4-5. old.) – Ezt a gondolatáramot a XX. sz. elején tekinthetnénk a szecesszió, vagy a futurizmus egyik kiáltványának is.

 

Bergson a kiterjedt anyag és értelem parallelizmusától úgy akar szabadulni, hogy megalkotja a tőlük fejlődésként divergáló, ám a szabadság felé konvergáló „élet elméletet”. Spirituális filozófiája „intuicionista” nevet is kapott.

 

Csak egyet érthetünk a teológus-filozófus Nyíri Tamás véleményével: Bergsont „az intuíció nem az értelemmel (ratio), hanem az ésszel (intelligence) állítja szembe. Az intuíció nem világos fogalmának tulajdonítható, hogy Bergson végső soron a Descartes-i dualizmust igyekezett elfogadhatóvá tenni. Ha pedig az intuíció az élan vital megnyilvánulása csupán, akkor nehéz kivédenie az irracionalizmus vádját.”  (A filozófiai gondolkodás fejlődése, Szent István társulat kiadó, 1991. 458. old.)

 

Bergson „igazi evolucionizmusa” korának válság-közegéből ered, és máig is hat az ő maradandó filozófiai teljesítményének – vagy egy szellemi búvópataknak – a hordalékaként. A belőle megérthető irracionalizmusnak nem ő az okozója, csupán kifejezője, és zsidó-keresztény (nem konvertált) identitású emberként elszenvedője is. Filozófiáját dualista miszticizmusnak nevezném, melyet rokonnak vélek a keresztény kritikát túlélő gnosztikus szellemiséggel.

 

Mitől lehet Bergson az anti-darwinizmus cégére? – Egyszerű! – Attól, hogy a klasszi­kus elmélet az élővilág evolúciójában kitáruló változatosság oksági mechanizmusát kutatja: a hihető magyarázatot, a természeti múltnak mint bázisnak az értelmi szer­ke­zetét. – Ezzel szemben Bergson az élet elméletének intuitív megismerési és gyakorlási célját tűzi maga elé. Eme cél pragmatikai ajánlása a művészi gondolkodásmód minden­napi érvényre segítése, amelyik vízen járóként szégyeníti meg az anyag és ráció börtönének kiszámítható tulajdonságait.

 

A könyv címében – a Teremtő fejlődés idiómájában – felmagzó logika a saját kihordóinak tudata fölé hatalmasodó árnyakat hajtott. Sötétjükben jutottak áltudományos fegyverekhez „forradalmak”, és tömeggyilkos utópiákba révült politikai izmusok, melyek emberáldozatok hekatombáit mutatták be „Teremtőjüknek”, vagyis a fejlődésnek.

 

Tehát az értelmet meghaladó élet úgy valósult meg, mint egy kibogozhatatlan elmélet. Az akarnok célratörés fedőneve: „fejlődés”. A XX. századi ember az állatfajok nemesí­tő­inek karmai közé került. A kreacionizmus csupán kékharisnyának számít: a náci fajelmélet-; a „rassz higiéné”-; a genetikai felsőbbrendűséggel kísérletező eugenika-; vagy – társadalmi osztály-szelekció útján – az „új embert” megvalósító politikai rassz kitenyésztésének eltökélt híveihez képest.

 

Nyelvtanilag mindössze annyi történt, hogy a fejlődés állítmányából isteni alany lett. Az evolúciós kibontakozás passzív (megértő) módon befogadott elbeszélése aktivitásba lendült, és teremtővé avanzsált. A tükörkép saját teremtőjét próbálta életre villantani.  Ez az az eset, amikor „a halottak vérét ömlesztik át az élőkbe”, vagy az öntökéletesítés szükséglete fölcserélődik a külvilág kalapálásával.

 

Bergson személyes útja más volt. Életműve következetesen közeledett a kabbalisztikus misztika kísértésétől egy vallásfilozófiai úti célig. Korunk embere pedig fölismerheti a fejlődéstudatban az ész meghasonlását – avagy leibniziánusan szólva –, az entelecheia céloksági monádjának elemekre bomlását: egymást kereső OK-ra és CÉL-ra. Mintha a Teremtés összetört palackjából illant volna el a szellem.

 

A teremtés fejlődése

 

Darwin  A fajok eredete (The Origin of Species) c. könyvének 6. kiadása (1872.) utolsó bekezdésében ez olvasható

Kampis György fordításában (2009.):

Dudich Endre áttekintő írása az 1. kiadást (1859.) veszi alapul, és ezt emeli ki, a végén kommentálva:

 

Tehát mindannyiunkat megnyugtathatjuk: a korábbi magyar fordítók nem a szájuk ízének engedve tették írásba a Teremtőt, hanem Darwin egyértelműsítette szövegét a keresztény gondolkodás szerint:

 

Az emberbe lélekként lehelt élet azonos az egész élő világéval. A föld porából gyúrt teremtmény egy isteni ugrás birtokában lesz élőlénnyé.       A teremtő princípiumon kívül senki sem volt képes életet lehelni a magatehetetlen anyagba mind a mai napig.

 

A mű első kiadása 1859-es, a hatodik 1872-es évjáratú.  Az alapos vizsgálat 21-29% közé teszi a Darwin életében megjelent kiadások mondatainak végső módosulási arányát. Egyre inkább elfáradva alkalmazkodott a bírálatokhoz. Ezt közli továbbá Kampis:

 A The Origin of Species by means of Natural Selection címben a natural selection kifejezést, a magyar nyelvérzék nem annyira „természetes kiválasztás”-ként, mint inkább természetes kiválasztódásként honosította. Ismeretlen Kampis György megfontolása, hogy miért a „természetes kiválasztás”-t részesítette fordítási előnyben a „kiválasztódás” helyett. Csupán feltételezem, hogy kegyeletre intő fordítói alázatból.

 

Darwinnak a teremtésre utaló végszava, elvileg, ki kellett volna, hogy küszöbölje az őt ért világnézeti támadások sokaságát, mert:

·         aki nem hisz a Teremtőként megszemélyesített ok minden egyebet megelőző voltában, az saját kezébe veheti a múlt újra teremtését úgy, hogy valamilyen kiinduló föltevés támaszpontján vetve meg a lábát, odáig vezeti vissza a világtörténésnek mából kiinduló értelmét;

·         aki pedig hisz a Teremtő személyességében, az „összebeszélhet” vele, és belső, meg külső megfigyelés útján fürkészheti  teremtője képességeinek titkát.

 

A darwini végszó nem kétértelmű, mégis megadja a természettudósnak, ami a természettudósé, és a teológusnak, ami a teológusé. A látható világ mindkettőjük számára ugyanaz.

 

Epilógus

 

Itt van előttünk a Digitális evolúció mint folyamat-szemléletünk mai témája. Mi mindent jelenthet ez?

 

Szűken értelmezve, a digitalizálás nem egyéb, mint egy technika. Azt értjük rajta, hogy egy változó mennyiséget nem vele analóg mennyiséggel mérünk föl –  pl. nem az alkarunk hosszának mértékével a hosszúságot –, hanem valamilyen, egyetemes min­tául szolgáló mértékegység számszerűen diszkrét mennyiségével; pl. az „ős­méterrel”, vagy – az idő esetén – atomórával. A digitális technika az információk számszerű leképezésének technikája, melyhez mértékül a kétértékű logika és a 2-es számrendszer szolgál. Robbanásszerűvé az teszi a hatását, hogy a technológiai fejlettség egyesült annak az elemző, alternatív logikának a matematizálásával, amely csak IGEN-t és NEM-et ismer. Állítások és tagadások elágazásaiból bontakoztatja ki az információ úthálózatát – másképp szólva –, evolválja mikro-evolúcióval.

 

A (makro)evolúció ennek a technikai „egzaktságnak” a történeti kigöngyölődését, feltárulását jelenti. Digitális evolúción manapság elsősorban a digitális technikának a mindennapi informatikában való térhódítását értjük, de bármely föllelhető dolog észlelésére és kommunikálására kiterjed, ami logikai mechanizmussal megközelíthető, ám „műveleti távolsága” miatt „gyalogosan” elérhetetlen, vagy idő-emésztő.

 

A filozófia számára az is kiolvasható a folyamatból, hogy az észlelés technikájában az antropomorf (emberszabású) analógiáktól haladunk a dezantropomorf (dologi) invariánsok változatlan értékei – mint posztulált[2] módon alkalmazott mértékek – felé. Azt is mondhatjuk:

 

a digitalizálás = számszerűsítéssel = dezantropomorfizálással,

 

vagyis észleléseinknek az érzékszerveinktől egyre távolabb kerülésével; a közvetítések láncolatának hosszabbodásával; az adatszerzés és az adat minőségi komplexitásának növekedésével, stb., amit a kauzális gondolkodásra csatolt digitális technika protézise tesz lehetővé.

 

A megélhetőn feltáruló minőségek (kvalitások) társadalmi cseréje kikényszeríti a mennyisítés (kvantálás) mind újabb etalonjait (hitelesként posztulált egységeit) és azok rendszerének újra meg újra strukturálását. A kvantálódott rendszer-struktúrákra az a kérdés szegeződik folyamatosan, hogy meddig képesek szolgálatukat teljesíteni meghazudtolásuk (falszifikálódásuk) határai között. A szolgálatuk ugyanis az, hogy diszkrét módon aktualizálják az őket „teremtő” kvalitást. Így fönnállásuk a jelenre-, annak lineáris egyneműségére korlátozott mint valamely minőség időállandójára. S amennyiben érvényüket vesztik, de hatályuk megmarad, lelassítják, vagy „megállítják az időt”: késik, vagy nem jön el a jelen.

 

Fejtegetéseimből talán kivehető, hogy családi összetartozást vélek a digitalizálás, a kvantifikálási törekvések, és a köznapi induktív gondolkodás lényege között, amely utóbbira minden utcasarkon ott leselkedik az orvtámadó véletlen, mint a teljességnek (totalitásnak) a megsértéséért járó elégtétel. – A mai ember a számok hatalmának robbanásszerű megnövelésével a totalitást ostromolja, és azok általi indukciójával a természetben sohanemvolt kölcsönhatásokat gerjeszt.

 

A látatlanban tapogató induktív gondolkodás házi versenyének bajnoka a techné – a  mesterség. Egymást követő ritmusban veszi megfigyelés alá a látókörébe eső teljesség természetét, majd becsléssel határozza meg az idegenbe kalauzoló szabályt. Maga állítja elő elemenként a jövőbelátás összes feltételét és kiszámított bizonyítását, a terméket. Az előrelátás persze csak addig ér, ahol a mester eléri célját, hogy éber jelenvalósága reprodukálja a jelent. Azt állítja elő újra rövid úton, ami már megvolt,  mert ahhoz ért el, amiből kiindult: a termékhez. A célokság nyughatatlan eszméje mindvégig determinálta és tervezhetővé tette nem csupán a tárgyat, hanem a teremtő erejű konkrét totalitást is. – A mester, eleven képességeit vezetve belé, indukálta a tárgyat, és végcéljából vezetve le dedukálta a totalitásban rendelkezésére álló feltételeket. Közben észrevétlenül siklott át az elmúló jelen és az eljövő jelen határ-zónáján, a múltnak és jövőnek a teleológiát áteresztő rétegén.

.

A techné által megtervezett totalitás szemléletes modellje annak, hogy a kétirányú gondolkodási művelet (indukció, dedukció) csak két fázisa egy teljes kölcsönhatási ciklusnak, amely létrehozza a mindenkori jelent. Az a legvonzóbb magában a mesterségben, hogy a kvantifikálás és a kvalitás szemmel tartja egymást. De mindez egyre kétségesebb, ha a digitalizálás látótávolságon kívülre helyezi a saját, mesterségre kényszerített intelligenciánkat. — Kétségtelen, hogy a mai technika egyik csábereje a mesterségesen termelhető líneáris világérzés szolgáltatásában rejlik. De a történelmet körülvevő totalitás nem tervezhető, és az sem hogy éppen hová süssön legmeredekebben a jelenlét napja, vagy a teljes kölcsönhatási ciklusnak hol és melyik műveleti fázisa legyen az uralkodó. A múlt és jövő legkülönbözőbb rétegvastagságai, és a rétegek változatos múlt/jövő arányai veszik körül az autentikus jelen kisebb-nagyobb szigeteit. Így a globális humán-idő viszonylagossága az eltérő társadalmi idők koegzisztenciájából tevődik össze.

 

Nem gondoljuk, hogy a jelenben való megkapaszkodás kvantifikáló technikája, akárcsak a digitalizálás is, nem hosszú múltra tekint vissza. Ősi a törekvés, hogy pontosan („egzaktul”) fejezzük ki azt a határértéket, ami alatt még van, s ami fölött már nincs hatalmunk. Számjegyek által vezéreltségünk hagyományán nyugszik, hogy pl. egy kiló kenyér kb. 300 forintba kerül, s a magyar társadalom forintban denominált tevékenységcseréjének értéke kb. 30 ezer Md forintnyi évenként. S ha utána nézünk, azt is észrevehetjük, hogy az államadósságokkal való számháborúzás valójában az erők játékának matematikai gomolygása.

 

A számok és a minőségek közti kapcsolat talán nem is annyira titokzatos, mint véljük? Pithagórász azt vallotta, hogy a mindenség számokból áll. Hégel vállveregetőn tette hozzá, hogy annál sokkal inkább számokból áll, mint azt Pithagorász gondolhatta volna. Most viszont elértük a pontoskodásnak azt a fokát, hogy az élővilág mélyszerkezetébe pillantva, a genetikai kódba, a kétértékű logikán alapuló digitális adatmegjelenítés tükörképét ismerjük föl. — Tulajdonképpen nem kéne meglepődnünk ezen. Csakis azt vesszük észre a természetben, ami minket ír le, csupán visszafelé. De biztos, hogy amit most láttamozunk, nem más, mint az éppen időszerű felszín. Ám akár gondoltak rá az előadók, akár nem, annak az evolúció-elméleti tengelynek a felső végén keresték a helyüket, amit az egyszerűség kedvéért úgy is nevezhetünk, hogy Lamarck-Darwin-Morgan tengely.

 

Gondolkodom, hogy legyek

 

Az embernek egyetlen evolúciós jövője az, ami folyvást úton van: a JELEN. Akinek azt mondják, hogy „van jövője”, az a jelenre vár. A múlt után nem jelen következik, hanem a jövő, ami a jelen adventje. A jelen után a múlt köszönt be, aztán a jövő következik. Az elmúlt jelen zárja magába az okokat, és a jövőben közeledik a cél: a jelen.

 

Ekképpen a múlt emberléptékű, analóg oksági mechanizmusa felől haladunk mindenkori teremtőnk, az elvéthetetlen létezés Célja felé. E cél teremtő hatalma a pontosságában áll, mely arra szorít, hogy megfeleljünk neki: igyekezzünk az esetleges determináltságok erdejéből kifelé a leghatározottabb szabadságba, a Létezőbe, ami szám szerint is egyetlen.

 

Arisztotelész azt tanítja a számokról, hogy létezésük nem áll meg magában, de fennállásuk örökkévaló. — Ez az, ami körül kering a gondolkodás.