napfordulói levelek

 

 

Ajánlás

 

A genezisükben bemutatott tűnődéseket a csak szellemileg jelenlévő Filozófiai Vitakör-i társaink emlékének ajánlom. Név szerint idézem meg közülük Adonyi Zoltán, vegyészmérnök kandidátust, és Magyari Zoltán villamosmérnököt. — Adonyi Zoltán azt várta a filozófiától, hogy használjon, és életét a maga nevezte „filozófiai praktikumnak” szentelte. A Brassóból ide származott Magyari Zoltán pedig utolsó évtizedében publicisztikáiban méregette a honi életet, melynek történelmét sorsában és idegeiben hordozta. Mindkettőjük törekvései érvényesülnek a következő politikai-filozófiai kifejtések létrejöttében. Az élő és tevékeny Filozófiai Vitakörnek köszönettel tartozom, mert nélküle elképzelhetetlen, hogy úgy gondolkodjam, ahogy. Ezért bizonyára többen is saját gondolataikra ismernek akár azonos formában, akár módosítva, vagy tovább fejlesztve. Hálám kifejezése mindegyik. Az pedig eleve túlértékelhetetlen, hogy a mi körünkben ismeretlen Kovács Kikova László volt egy olyan eszmecsere kezdeményezője, amely az elmúlt évtizedek egyik metszetének átgondolására, és társadalomfilozófiai nézeteim pontos tájolására szorított. Csak azért nem ismertetem az ő bővebben is kifejtett gondolatait, mert azok egészen más kerékvágásban haladnak, csupán az ösztönzésünk azonos.

2010. január 15.

 

Levél a Társadalompolitikai Tagozathoz

 

Kedves Barátaim!

 

Röstelkedve adom közre megint egy öregember rögeszméit. Ezzel vége az általam szóra érdemesnek tartott javítgatásoknak, mert a végét hegyeztem ki. Alkalmassá akartam tenni a teljes szöveget a nem pusztán intim használatra. Azért kerítek ekkora elméleti feneket, mert természetes, hogy nem kormányt, meg rendszert kell váltani, hanem filozófiát. Nem a világot kell megváltoztatni, hanem a valóságot kell mélyebben megérteni, mert a világ megváltozásának kiindulási helyzete, hogy más szemmel nézünk rá. Ennyiben egyetérthetünk a következők szándékaival is, de abba nem egyezhetünk bele, hogy az elmúlt évtizedekre csak szidalmakat szórjanak minden tanulság nélkül, mintha az előző generációk végighenyélték volna a történetüket. Az úgynevezett baloldal soha nem feledheti el Nagy Imre utolsó szavait, hogy majd a nemzetközi munkásmozgalom tisztázni fogja az ő igazát. Ezt ugyan várhatjuk, ha hagyjuk, hogy csak cégérnek használják a piszkos kezek, és ne igazán tekintse a hamis beidegződéseken fölülemelkedő hősének ez az ország.

 

Üdvözlet mindenkinek:

Bokor Levente

2010. január 13.

 

Bevezető az alanti levelekhez

 

Ez a levelezés szorosan összefügg azzal, hogy Szili Katalin, az MSZP képviselője, az Országgyűlésnek közelmúltig volt elnöke, 2009. november 29-én mozgalmat hirdetett Szövetség a Jövőért elnevezéssel. Célja, hogy erkölcsileg készenlétben tartsa azt a politikailag baloldali azonosságú véleményközösséget, amelyik nem vállalja politikai képviselőjéül az MSZP-t.

Az alakuló ülésen Szili szóban is kifejtette írásban már közreadott önkritikus elemzését a szocialisták tévútjáról, és attól való elhatárolódásáról. Később ugyan nem lépett ki a pártból („mert a párt lépett ki belőle”), de levétette magát a párt országgyűlési választási listájáról. Az alakuló ülés felszólalói olyan kemény vádakkal illették az MSZP-t – nemcsak az ország, hanem a politikai baloldal teljes félrevezetéséért –, amit megirigyelhettek volna a párt elszánt ellenségei is.

Az ezt követő napokban, az MSZP folyamatos baloldali bírálója, a Társadalompolitikai Tagozat – amely a pártnak tőle független baloldali holdudvara* –, szintén tartott egy helyzetelemző összejövetelt. Itt kerültem kapcsolatba annak ügyvivői és levelezői körével. Levelezésünk során az elméleti kérdésekre érzékeny Kovács Kikova László megtisztelt saját, írásos töprengéseivel. Azok végül ürügyet szolgáltattak arra, hogy a jelenlegi, „szőlőtaposó” korszakban magam is beugorjak a kádba, és legalább azzal a verbális súllyal járuljak hozzá a bővebb borterméshez – az igazság kitaposásához – ami évtizedek alatt gyűlt föl bennem. Nem önzetlenül teszem, mert nekem is szükségem van csomók kibogozására, ördöglakatok felpattintására a mai hazai életnek abban a zavaros szellemi zugában, amit megélek.

Kifejtéseim szövegével, a minőség kedvéért, el kellett követnem egy kisebb dokumentáris csalást. Ugyanis eredeti változata 20 nappal korábbi, de mégis azt hagytam időmutatónak. Semmi nincs ebben a némileg bővített, és javított alakban, melynek csírája ne az eredetiből hajtott volna tovább. Elméleti-filozófiai szempontom szűk, melynek fókusza a Marxhoz való viszonyom leírása, mivel elégedetlen vagyok a közkeletű véleményekkel. Az is észrevehető, hogy szeretnék rendet tenni a fejlődésről alkotott elképzelések közt, és egyik legfőbb óhajom, hogy múljon el a nemzeti tudathasadás. Amennyire tőlem tellett, világnézetileg következetes, koherens világkép ecsetelésére törekedtem kiruccanva még Newton és Einstein néhány szavas értelmezésébe is. Hálásan fogadok minden véleményt, kiigazítást, legyen az ténybeli, helyesírási, vagy stiláris.

 

                                                                                                                                                                                                                                                                                                                    Budapest 2010. január 10-én

 

* Egyik ügyvezetője, Székely Kocsárd szerint, a helyes minősítés: „ A TPT nem holmi ’holdudvara’ az MSZP-nek, hanem – ha már szimbólumokban és metaforákban fejezzük ki magunkat – az eredeti platformszövetség legerősebb részének (Reformszövetség) hagyatéki végrehajtója. A TPT megpróbálta mindig érzékeltetni a teoretikus kötöttségeket nem ismerő, neolib’ ámokfutás bajnokaival szembehelyezkedve, hogy a szocialista eszmekör milyen elemi határokat szab, amit az oligarchizálódott vezetés gátlásmentesen rendszeresen áthágott.” – 2010 febr. 15.

 

 

Kovács Kikova László levele

2009. december 12.

 

(Üdvözlés)

A "zárójelen kívül" Marxot említetted, ami engem is régebb óta foglalkoztat. Kérdés, hogy ugyanarra gondolunk-e.

Én arra a teoretikus búvópatakra gondolok, amit a Frankel Leó, Szabó Ervin, Stromfeld Aurél, Mónus Illés, Demény Pál, Justus Pál, Lukács György, Tőkei Ferenc nevek jeleznek a magyar történelemben.

Én is úgy gondolom, hogy a tudományos szocializmus marxi elmélete nélkül a "baloldal" nem más, mint rossz agit-propos szlogen. Van azonban egy fontos kérdés.

 

Tőkei kimondta, hogy a marxi bölcselet rekonstrukciójára van szükség. S nem hagyott kétséget, hogy a (sztálini idők "leninizmusa" ill. a Hruscsov-Brezsnyev éra "marxizmus-leninizmusa") szovjet értelmezés ellenében.

Amikor 1992-ben hívtak az MSZP-be, feltételként szabtam a Tőkei megkezdte ideológiai munka folytatását és annak finanszírozását. Állítólag Horn leszögezte, hogy "nem az ideológia korát éljük", és ennyiben maradt.

2007-ben azután Gyurcsány lépett fel pártideológusként. Azonban nem Karl Marx, hanem F. Ebert, vagy még inkább G. Washington eszméivel. Megküldöm erről két írásomat; ha érdekel, és elolvasod, megtisztelsz vele.

KKL
 

Erre válasz

2009. december. 15.

 

(Üdvözlés)

(…) saját, rosszmájú tapasztalatom szerint, mozgalmi körökben mindenre jut idő, kivéve a gondolkodásra. Ezért mindenféle elméletalkotás rongyrázás-számba megy (…) Inkább húsz évnyi komoly munkát fektetnek a dolgok helyrehozhatatlanná tételébe, minthogy egy napot hiányozzanak a világ menetébe való beleszólásból.

Pedig az elmélet nem más, szerintem, mint a világ egészéről alkotott hipotézis, melybe az előttünk tornyosuló dolgokat behelyezni vélhetjük.

 

(…). Megtisztelő közlékenységed megérdemli, hogy alaposabban nézzünk utána az egyetértési minimumnak, főleg akkor, amikor a hatalmon lévő hazai politikai erők előtt csak egy szűk sziklaszoros nyílt meg (…)Egyáltalán, mi az az objektíve "társadalmi baloldal", amikor milliomosok, vagy  egyetemi tanárok is lehetnek politikailag baloldaliak nincstelenekkel és kelekótyákkal, vagy kultúrnyomorultakkal együtt?

 

Egy rövid vélemény erejéig csak annyit:

a jelenlegi válság eszembe juttatta azt a régi vitát Rosa Luxemburg és Lenin között, hogy lehetséges-e világforradalom nélkül, lokálisan is szocializmust csinálni? Tudjuk, az volt Luxemburg lényegi válasza, hogy mivel a tőke természete az expandálás, világforradalom nélkül a tőke felfalja a szocializmust is.

 

A mostani események számomra azt a kérdést tétették föl, hogy miért csak az expanzió a tőke létformája? A nálunk is zajló események következtében megkockáztatom a (vitatható) választ: azért, mert a korát túlélő, erkölcsileg haldokló tőkeforma életszabálya megegyezik a piramisjátékkal. Úgy gondolkozik, mint az a cigány lókupec, akit egyszer jóízűen interjúvolni hallottam a Kossuthon: azt mondta emberünk, azért teszi  kívánatossá kuruzslással még a dögrováson lévő gebét is, mert minden adásvételnek az a lényege, hogy csak az egyik fél járhat jól. Nem bolond, hogy ne biztosítsa be magát (és ez az, amit egy fenntartandó civilizáció a saját léte érdekében elutasít). Az önmagát túlélt, de megkapaszkodó tőkeforma sem tesz mást, mint monopolhelyzetét biztosítja. A válság akkor következik be, mikor kifosztották az egész piramist. Ekkor viszont óhatatlan, hogy a társadalom megértését - az értékcentrum körüli hullámmozgás másik fázishatárát - a szocializmust hívják segítségül. Ez az "erkölcstelenség" csak azért követhető el, mert maga az egész termelési mechanizmus átmoralizált, s a rendszer moralitásának a társadalmi léthez egyre kevésbé van köze.

 

Azt hiszem, hogy a hidegháború által egykor, globálissá nőtt polgárháborús alternatívák (szocializmus-kapitalizmus) közti fülemile-perben az lehet a bírói döntés, hogy egyiknek sincs igaza, mert mindkettő a polgári társadalom önreprodukciójának - egy-egy -: természeti-társadalmi határfeltétele. A természeti törvény társadalmi testet ölt. 

 

A visszatérés reményében (…):

 

 

 

 

Tisztelt Kovács Kikova László (köztünk szólva) elvtárs!

 

Rendhagyónak ítélem a helyzetet, ahhoz igazítom válaszom folytatását.

A felsorolt marxista nevek valóban a továbbgondolás irányába mutatnak. Mondhatnám, képzettársítások özönét kell visszafognom az ökonomikus válasz érdekében. Mindezért, töprengő írásaid szövegrágása helyett az általuk megnyitott panoráma nagyléptékű vázlatára vállalkozom. Előre felmentésed kérem a megdolgoztatásért, az írásaidért adott viszontmunkának ünnep előtti, rossz időzítéséért.

 

1. Kit szólít meg Szili Katalin 2009. november 29-i, Szövetség a jövőért felhívása? - Jogos kérdés. Azt hiszem, magát a Lelkiismeretet. Nem látok az írásban semmi pártosan baloldalit. Fölfogható célja éppen az, hogy kitörjön a baloldali gettóból. A Házelnök, vagy éppen a potenciális államelnök beszél belőle a nemzetre és az emberi nemre hangolódva. Nem emlékszem, hogy pl. a szocialista Mitterand elnöktől olvastam volna egysütetű baloldali szólamokat. Mielőtt még specifikálnánk a ’balt’, egyéb jut eszembe.

 

 2. Magam 25 évig voltam az MSZMP tagja a megszűnéséig (lélekben Nagy Imre pártjába léptem és nem Kádár Jánoséba). Az utód MSZP belső kritikusainak mostani hangulata, önmarcangolása kísértetiesen hasonlít a 20 év előtti politikai megsemmisülés-érzetre. Innen pillantva vissza, meg kell állapítanom, hogy a jelenlegi erkölcsi kudarcélmény mégis lehengerlőbb, mert becsukódtak olyan távlatok, amelyekben akkor még bízni lehetett.

 

3. A baloldal visszaszorulása általános, amelyben baloldali szamárpadot vívott ki magának a magyar tagság. Valami megváltozott a történeti világfolyamatban.

Az idős Engels a szocialista munkásmozgalmat szerette a korai kereszténységhez hasonlítani, azt hiszem, jó Biblia-történeti ismeretei is voltak. Ez az analógia sok helyütt él azóta is, sőt megerősödött a keresztényszociális pártok által. A két mozgalom sorsának némely hasonlósága történetének menetében is mutatkozik. A Kr. utáni I. sz. kereszténysége a század végére várta Krisztus újra eljövetelét, és a történelem beteljesülését. A csoda elmaradt és az azt követő csalódást úgy jellemezte a marxista vallástörténet mint „az eszkhatologikus remények szertefoszlását" (itteni értelme: a másvilág iránt táplált téves remények). Ezután kezdik működésüket az egyházatyák, és lesz szellemileg egyre elmélyültebb a kereszténység mozgalma.

A „szocialista világrendszer" evilági mennyországának beteljesületlensége hasonló próba elé állítja a ’tudományos igazság’ eljövetelében bízó tankövetőket. 

 

4. A posztmodern eszmevilág keletkezése már a szocializmus önmegadása előtt jelezte a történelmi csapdahelyzetet, mert mind a romantikus forradalmárok, mind a hippik, a lázadó diákok, a ’marxista vallásban’ csalódott marxisták, a múlt elszánt kritikusai egy evilági „más-világ” becsapódó ajtajának ütköztek.

Véleményem szerint, a posztmodernség varázspálcájának 1989-ben kellett eltörnie, mert akkor tört meg a történelem "hidegháborús" bűvölésének varázsa mint a posztmodern világérzés külső gerjesztése. Nálunk, ahol már csak a divat tehetetlenségéből futott tovább ez az érték-vákuumos irányzat, leszaladt a történelmi országútról, be az árokba, taszításával könnyítve mindannyiunk odajutását. — A hazai neoliberalizmus legfőbb népi segéderejének e szellemi zavar kísértetét látom.

 

5. Marx sokoldalú hatására jellemzően, már életében kezdett megoszlani a vele rokonszenvezők táborának két szárnya, azokra, akik inkább a politikai forradalmár-, illetve inkább a társadalomtudós Marx mellett tartottak ki. Markánsan mutatkozott meg ez közel négy évtizede, a ’két különböző világrendszerben élő’ Lukács György és Hauser Arnold nyilvános párbeszédében, amikor Hauser a „kulturális marxizmussal” különböztette meg saját irányultságát a „politikai marxizmustól”. Valójában Lukács György, vagy Tőkei Ferenc útja is inkább a tudós Marx ösvényét igyekezett folytatni (és még sokaké). Lukács György, a sokoldalú szerepet játszó Marx mellett, úgy jellemezte saját képességeit, hogy Marx az életet olvasta közvetlenül, ő meg csak Marxot.

 

6. Tehát az életet közvetlenül olvasó Marx minőségének van egy olyan gyakorlati többlete, amit a késői tanítványok az ő gondolatai elemzésével próbálhatnak rekonstruálni. Az „élet közvetlen olvasásának" képessége és tanítása mindig is az avatottság tetőpontját jelentette: az érzékelhető világ létezésének a tőle elvonatkoztatott létből való megértését; a valóság immanens oldalának azonnali transzcendens olvasatát. — Ez bizony a próféták képessége, amihez tudományos megközelítésben a teológia áll legközelebb. 

Marxszal kapcsolatban, régóta gúnyos élcelődés-számba megy, hogy "Hegelt a fejéről talpára állította".– Ebben is sűríthető gondolkodói teljesítménye. Ugyanezt, a fél századnál is későbbi Martin Heidegger, Platónra való utalással, így írja le:

„Platón gondolkodása, változó alakzatokban ugyan, de a filozófia egész története során mértékadó marad. A metafizika platonizmus. Nietzsche mint megfordított platonizmust jellemzi a maga filozófiáját. A metafizika megfordításával, melyet már Karl Marx végrehajtott, a filozófia elérte legvégső lehetőségét. A filozófia elért a vég stádiumába. Amennyiben még kísérletek történnek a filozófiai gondolkodásra, az csak epigon-jellegű reneszánszokat és annak változatait hozza. Mégiscsak azt jelentené a filozófia vége, hogy megszűnik a filozófia módján való gondolkodás? Korai lenne még erre a következtetésre jutni." [In: Martin Heidegger válogatott írások; T-Twins Kiadó/Pompeji * Budapest, Szeged, 1994; A filozófia vége és a gondolkodás feladata, ford. Vajda Mihály, 257. old. Első megjelenése 1966. Párizs. Minden kiemelés tőlem származik: B.L.]

Másfél oldallal előbb ezt írja: „A filozófia metafizika. Ez az egészében vett létezőt - a világot, az embert, Istent - léte szempontjából gondolja el. A metafizika a létezőt mint létezőt a megalapozó előállítás (Vorstellen) módján gondolja el. Mert a létező léte a filozófia kezdetével mint alap (arkhé, aition, principium) mutatta meg magát /.../amiből eredően a létező mint olyan a maga keletkezésében, elmúlásában és megmaradásában mint megismerhető, mint kezelt és megmunkált az, ami, és úgy van, ahogyan van. A lét mint alap a mindenkori létezőt a maga jelenlétére hozza. /.../ Ennek jelenideje (Gegenwart) abban áll, hogy a mindenkor a maga módján jelenlévőt előhozza a jelenlevőségbe. Az alap a jelenlévőség mindenkori jellemzője szerint a megalapozás különféle jellegével bír: hol az, ami a valóságosat ontikusan okozza, hol az, ami transzcendentálisan lehetővé teszi a tárgyak tárgyiasságát, hol az abszolút szellem, vagy a történeti termelési folyamat mozgásának dialektikus közvetítése, vagy éppen az értékeket tételező hatalomra törő akarat." 

A tárgyak tárgyiasságának transzcendentális lehetőségét Marx kedvéért emeltem ki, mert a „tárgyiasulás", „tárgyiasítás" általa lépten-nyomon meghivatkozott aktusa mögé a kanti „transzcendentális" kontextust érdemes helyezni mint a tapasztalásnak tapasztalattól független előfeltételét, (szubjektív) ’objektivitásának’ garanciáját.

A „történeti termelési folyamat mozgásának dialektikus közvetítése" már Marx érdeklődésének egyértelmű megidézése Heidegger által. Kettőjük különbsége a megidézésből fogható föl, mert ami Marx gondolkodásában abszolút központ, az Heideggernél csak egyik módosulata a „maga módján jelenlévő" létezőnek. Az pedig (Marxnál) nem egyéb, mint a társadalmi létező: a mindenkor egymásra utalt emberek együttélési gyakorlatának végterméke, amely önálló entitással bír. A marxi „materializmus" valódi tartalma: a tudományos vizsgálatra alkalmas tárgy létrehozása, illetve annak a célja.

A filozófiának mindig ilyen a relatív vége! A jelenlét „isteni szikrája” egyszercsak nem a végtelenre, hanem földi tárgyra világit rá. Ilyen volt pl. a Newton nevével címkézett újkori fizika is. Newton személyében a tudomány végképp ráütötte a matematika pecsétjét az axiomatizálható természetbölcseletre. A relativitáselmélet pedig – Einstein szándéka ellenére is – a fizikai tér kritikus határai közé szorította a természet axiomatizálhatóságát és matematizálhatóságát. Intő jel ez az önfeledt spekulációnak, hogy meddig mehet el a természet kisajátításában annak ’matematikai kritikájával’! — Marx anyaga sem közvetlenül érzéki, hanem kategorikus matéria: az emberi élet megtermelésének anyagi-szellemi egységbe forrt gyakorlata. Tehát tárgyias tevékenység, mint a „termelés”. A tárgyi folyamatba merülésénél fogva jellemzi magát dialektikusként és történeti-/történelmiként ez a ’materializmus’ (a „történelmi- és dialektikus materializmus”). Olyan anyagi-szellemi folyamattal bíbelődik, amit magyarul a tárgyas ige, a tárgyas ragozás fejez ki leghűbben, szemben az alanyival. Pl.: alanyi módon „élek”, de ha „élem az életet”, akkor mint tárgyhoz viszonyulok az élethez. Ez pedig rendkívül kritikus viszony, amit csak „a kör négyszögesítése” problémájával tudunk összevetni.

Belátható, hogy ez az ’anyag’ (az emberi élet mint tevékeny anyag!) fényévnyi távolságra van az empirikusok anyagától, pl. a "polgári közgazdaságtantól" is. Aki ehhez akar hozzáférni, nem az érzéki-fizikai valóságtól a metafizikáig terjedő utat járja be, hanem a fölfogott metafizikától jut el egy nem-empirikus fizikáig.

A mi esetünk főszereplője, pl. Marx, a társadalmi létező természetéig avagy – az emberek társulásának mindennapi életük értelmére visszaható! – fizikájáig merészkedik. (Lásd a rokonságot a kvantumfizikában is.) Lukács György ezért kísérletezik a társadalom-ontológia – „a társadalmi lét tana" – kidolgozásával, amely kísérletnek a távlata bizonyára ígéretesebb, mint eredményei. Rádi Péter filozófus ezt az ontológiát, találó egyszerűséggel, a szociológia általános elméletének tartotta. Jómagam, legszívesebben, a „kritikai materializmus” nevet adnám neki.

Marx saját felismerése iránt táplált olyan illúziókat, melyeket átvettek követői. A társadalmat mint az emberi élet végső, normatív forrását (avagy Kant nyelvén szólva: mint a priori szintetikus és transzcendentális fundementumát) abszolutizálta és Isten eszméje szabatos felváltásának tekintette. A társadalom – egy irracionális istentől eltérőn – olyan végső szubjektum a szemében, amely racionális.

Erősen Karteziánus elfogultság ez. Szerinte, a társadalom tudományos átláthatósága el fog homályosítani minden vallási képzetet, mert (Feuerbachot idézve meg) az csak az ember fantasztikus megkettőződése öntükrözés által. Más szóval, Isten megismerése fölcserélődik a társadalom megismerésével. Viszont, pl. kizsákmányolás-tanánál, nem nélkülözhette hallgatólagos kiindulásként az emberi méltóság eszméjébe rejtett teológiát (az ember „istenarcúságát”), amely öntudatlanul kriptoteológussá (rejtett teológussá) tette, és végbevitt kifejtését kvázi-teológiává.

Kommunizmus-elmélete eszkhatologia-szerű funkciót tölt be gondolatvilágában. A kommunizmus olyan, a társadalmi lényt üdvözítő végső valóság, amelyben az emberi univerzalitás elemi egységtudatára- és gyakorlatára ébred rá az egyén. Ebben az állapotában lép át a természeti szükségszerűség birodalmából a szabadság birodalmába: igazi és valóságos emberi lényegébe.

A kommunizmus azzal szorítja ki elménkből „a világon kívül kuksoló Isten” hamistudatát, hogy Isten helyett a fölismert ’Kommunizmus’ lesz a mindenkori evilág tételezett (posztulált) mindenhatója. A kommunizmus kategorikus létezője olyan élő, „energikus elv”, melyet az eszmetörténetben a Démiurgosz személyesít meg. Ő a világ alkotója, mértéke, az ember természettörténetének sorvezetője, valamint bekövetkező intelligens végfoka. Is.

Rekonstrukciómból egy heretikus (eretnek) arcmása kerekedik ki a maga mélyen elrejtett dualizmusával, melyet hívei mint „marxi naturalizmust” imádnak. Ugyanezért tartják – még rajta iskolázott kritikusai is (pl. Heller Ágnes, Fehér Ferenc) – "apokaliptikusnak”, s ekként elutasítandónak a marxi világképet. A keresztény teológia felöli bírálat pedig, legsúlyosabban, a transzcendencia felszámolását veti szemére. Ugyanakkor elismeri a Marx által fölvetett gyakorlat-problémának a teológiára gyakorolt termékenyítő hatását. (Nyíri Tamás).

Ám az is súlyosan esik az igazság serpenyőjébe, hogy a marxi életmű hatalmas torzó maradt. Valamilyen végszót mindig a szellemi támaszt kereső politikai marxizmus és ellenfelei adtak a műnek, s nem maga Marx. A benne lakozó Démiurgosz egy világjavító lázadó, aki maga a befejezhetetlen, indulatos gyakorlat. — A tudós Marx meg az, aki a láthatatlanságig burkolt társadalmi viszonyokat szenvtelen tárgyakká vetkőzteti. (Freud és Marx rokonításának ez az alapállás a háttere.)

Az ő és a hozzá hasonlók ’materializmusának’ durva félreértése azonban veszélyesebb, mint illúziós korlátai. Kant elejti valahol azt a szentenciát, hogy „az életnek nincs tudománya csak kritikája”. Viszont az emberi élet termelési folyamatát leíró kategóriák rendszere – mint kritikai rendszer – fölkínálkozó csábítás arra, hogy alkatrészekként alkalmazzák elemeit egy kívánt valóság előállításához. A személytelen társadalmi tény az antropomorf kísérletezés kiszolgáltatottjává lehet. A napi természettudomány utánzásával kiagyalhatók experimentális szociológiák, ki lehet kísérletezni a kommunizmust-kapitalizmust, hivatalosan deklarálható hogy nincs Isten, "bevezetni" lehet bármilyen rendszert mint a villanyvilágítást, elrendelni tulajdon-kategóriát, kinevezéssel létesíteni piacot, stb. — Holott csak annyiról van szó, hogy jóakaratuk meglétéről mindenkor maguk tehetnek az emberek, de hogy kollaborációjuknak milyen akaratlan következményei legyenek, s hogy társadalmi léttörténetük milyen fordulatot vegyen, azt ugyanúgy nem manipulálhatják, mint a hátuk közepének látványát. („Nem tudják, hanem teszik”) De a "látvány" – ha sikerül meglátni valahogy a „hátuk közepét” – megszívlelhető.

 

 7. A XIX. századi természettudományos világkép kamaszos mechanikussága mára érvényét vesztette Marxnak a fejlődő társadalom transzparenssé válásához fűzött reményeivel együtt. Madách Imre Tragédiáját az is fölértékelheti szemünkben, hogy az ideológiává ferdült fejlődéstannak művészi kritikáját adja. Ad abszurdum feszítve a történetiségre ráhúzott fejlődéshitet, szétpattintotta azt. Tragédiaként mutatta be, hogy a történetileg meghosszabbított sémának nincs prediktív (jövendölő) ereje, mert a fejlődés származtatási rendje, mint rendszerező elv, nem a teremtés megragadása. Minden önhitt várakozással ellentétben, az ember, bármennyire is a lét-esemény résztvevője, nem lehet a történelem ura, menetének parancsolója – annál inkább az engedelmeskedője.  A „nagy francia forradalom"- és a XX. század szörnyűségei éppen abból fakadtak, hogy a történeti-társadalmi tények engesztelhetetlen, dezantropomorf voltát emberéletekkel próbálták „kiengesztelni”, fejlődésre kényszeríteni, antropomorf elvárásokhoz hozzá hajlítani. Kvázi-szakrális tömeggyilkosságokat hajtott végre az összes, válságba jutott és eltévelyedett, szociális teória-függésbe zuhant közösség.

 

8. A társadalmi entitás ’materialista’-, azaz, ’természettudományos’ tolmácsolásának épp az értékközömbösség, a természetszerűség, az „elidegenülés” – mint akarattól független viszony – a súgója. Ez a materializmus nem az erkölcsi világot tagadja, hanem éppen annak ítélkezését gyakorolja. Az erkölcsi ítélettel, csakis, mint a személytelen tények előítéletes, fantasztikus eltakarásával száll szembe. Ezért az egyre szűkülő Földgolyón, a mind globálisabb hatásoknak alávetett társadalmakban, nem veszíti érvényét a tudományos szocializmus valamilyen formában művelt programja. A szociális tény civilizatorikus, intézményes polgárjogot nyert. A laikus politizálás kezében pedig egyre kevésbé lehet politikai ütőkártyává a társadalmi-természeti folyamatba ágyazott tárgy.

 

9. Mivel az erkölcsi felkészültség kiküszöbölhetetlen a tudományos szocializmusból is, tudományos krédója nem teszi a hittudományok versenytársává, vagy ellenfelévé. Az emberi gyakorlatot átfogó hit (fides)-, a más-voltával elütő természet (natura)-, és a létesítésben otthonos teremtés (creatio) tudománya minden bizonnyal lefedi egyetemes látókörünk összes fakultását. A jelmondattá fűzhető három képesség így sorakozna akcióegységbe:

hinni az Egészben: békében a természettel, teremtésre készen!

 

10. Ha marslakó vetődne a Földre, és egy állatseregletben együtt látna gorillát és embert, nem találna köztük akkora különbséget, mint lakóhelyeik között. Hogy igazán miféle kiterjedésű is az ember, az legkülső vázából tárul a szemlélő elé. Csontozata a civilizáció, amely kiválasztódott belőle: szerves lénye, mint óriási űrkalitkában, abban nyüzsög. Lankadatlan dolgozó kulturális mirigyei nem közvetlenül, csak teremtményeikben öltenek testet, mint a láthatatlan istenség.

 

Föntebb vázoltam, hogy a fejlődés természettudományos rendszertanából kirepült ideológiai pillangó semmilyen utat nem mutat, hiába is kergeti az ember. Teremtés nélkül semmi sem létesül. Annak pedig az a sajátsága, hogy előre kifürkészhetetlen, mert a dolgok azonosságára irányul. De kezdeti- és végső célpontja a Mi azonosságunk a dolgok körkörös közepén. Értékkészlete bináris, 0-tól 1-ig terjed, mivel a teremtés semmiből történik.

Ez a legfőbb oka annak, hogy ami nincs, az nem tartható fenn. Fejlődés sincs magánvalóan, mert az csak egy cselekmény neve, mint a gazdátlan címke vagy a „virtuális világ” vagy a teremtés ’semmije’. Eddig annyi bizonyos róla is, hogy aki Alanya nélkül tűz ki bármilyen cselekményt, az ideológiai pillangót kerget. De itt van a civilizáció, amely nélkül meztelen csiga az ember, vagyis nem ember. Ezt legjobban a hajlék- és munka nélkül élők tudják, akiktől nem szégyen elhúzódni, mert valamelyik állatfajhoz tartozónak tűnnek. A kutyáknál valamivel közelebb állnak hozzánk, de nem mindig. A tartózkodás ezért tanácsos. Ez az állatfaj azonban azt a kérdést motyogja álmában, hogy miért a fejlődést, és miért nem a civilizációt akarjátok fönntartani? A fejlődés végtelen hallgatásáról nem tudunk semmit, de amit a teremtés már kimondott, az itt van. A hallgatásra tett nagyeskü is csak azt bizonyítja, hogy az egész tettrekészség alávaló képmutatás. Gondoljátok meg!

 

11. Kedves Megszólítóm! Az egyetértési minimumot keresgélvén, épp a bal kezem ügyébe esik az alábbi:

 

a magyarországi szociáldemokrata párt budapesten, 1906. junius hó 3-án megtartott

PÁRTÉRTEKEZLETÉNEK

és budapesten, 1906. junius hó 4. és 5-én megtartott

XIII. PÁRTGYŰLÉSÉNEK

                                            JEGYZŐKÖNYVE

 

Ez, igen! Közel 200 oldalas, keménykötésű könyvecske. Végig klasszikus párt-beszédek, és mégis érdekes. Az elnök, Weltner Jakab, minden szava tanítható történelem. Még az egész Kádár-korszak is ezt a nyelvet beszélte, az itt használt fordulatok voltak a hivatalosak. Sőt! – ebben a korszakban ismerhetjük föl a ma is beépíthető frazeológia panelgyártó műhelyét. Afféle világi szentírás elemeivé lettek az ekkor készült toposzok, sorsuk is hasonló: magyarázatuk, ferdítésük, elfeledésük, újra ízlelésük folyamatos. Az emelvény fölé függesztett két ikon akkor még Marx és Lasalle. Olvasom az elnöki beszámolót, találomra, ahol nyílni akar a könyv: „Százezer munkás tette le a munkaszerszámot. Nem törődött azzal senki, hogy megrendszabályozhatják. Eljött pénteken, a hét végén, hogy tüntessen követelései mellett. Százezer munkás állta körül a parlamentet. Komor tömege a dolgos munkásembereknek. Ezúttal csendesen álltak. Csak inteni akarták a kiváltságosok maroknyi csoportját, hogy ne játsszanak a tűzzel.” -1905. szeptember 15-én történt.

              Előre lapozok a meghirdetett programhoz. Mintha a fogalmazványt is betűólomból öntötték volna latinos grammatika szerint:

              „Az emberiség összes javai nemzedékek szellemi és kézi munkájának közös gyümölcse. A javak élvezetéhez tehát egyenlően jussa van mindenkinek, aki a társadalomra hasznos munkát végez”. – Ez a program-bevezető kezdete, melyet a jogi alkotásokban „preambulum”-nak neveznek. E fogalmazvány fontosabb, mint maga a program szövege (vagy a kodifikált törvény), mert ez az a kotta, amelyből énekelni kell, vagy ez az a szentírás, amely előtt a teremtés tisztelője kalapot emel. Mostanára, nálunk, többségében leszoktak az olyan fogalmazványról, amely az értékmegmunkálás szellemi példaadásával jár elöl. Rendszerint valamilyen fantom vet oda a közpapírokra terveket, alkotmányt, törvényeket.

Nagy kár. A személyt nem lehet eltörölni.

A szöveg gerincéből idézek tovább:

„A mai társadalmi rend az emberiség legnagyobb részét megfosztja ezen jussától; az emberek kis csoportja semmi vagy aránytalanul kevés munkával a javak nagy tömegéhez jut, a kultúra élvezete, a testi és szellemi fejlődés lehetősége az ő kiváltságuk, míg a nagy többség, amely a javak előállításához szükséges munkát végzi, elenyészően kevesek kivételével azokból csak annyit élvez, amennyi a puszta fenntartásához szükséges. (…) Ez az állapot nem öröktől fogva való, hanem a társadalom folytonos fejlődésének egy szaka. E fejlődés most először alkotja meg az ezredéves elnyomatás és kizsákmányoltatás megszüntetésének előfeltételeit.”

 

12. Hűha! Álljunk meg az „e fejlődés most először alkotja meg…” szövegezésű érvnél! Tehát valami elmulaszthatatlan van kilátásban, mint a khiliaszták jövendölésében, akik Krisztus újra eljövetele és az ezer éves boldogság uralma mellett tették le a garast ezer évvel ezelőtt is. Az „ezer év” átkozottan bűvös szám, mert „az ezredéves elnyomatás és kizsákmányoltatás megszüntetésének előfeltételeit” lehet megragadni akkor és ott! Pontosabban, az előre még nem látható 1918-ban. Ettől tartott Tisza István is, mert ő meg előre kihallotta a programból az ország csontzörgését. A háborúba sem akart belemenni…

Az „ezer év” mint attribútum, mint ismertető jegy, különböző cselekvési dimenziókat hoz jelképi fedésbe. Egyik utóélete szempontjából az a legfontosabb, hogy még alig hűltek ki az „ezeréves Magyarország” 1896-os ünnepi helyszínei, mikor a szociáldemokraták már átvették a hazai irodalomból az „ezeréves elnyomatás” radikális, plebejusi nyelvi lenyomatát. Ezt az osztályharcos szólamot a történelem lényegének rangjára emelte a populáris mozgalmi tudat és észrevétlenül került mindenkivel egy táborba, aki a magyar államot regionális közellenségének tekintette. — Csúnya általánosítás ez, de ennek logikájába illik az utóbbi évek szociálliberalizmusának a ’nemzet megszüntetésére’ irányuló ideológiai kísérlete, vagy a XX. században újra alapított magyar állam és magyar élet sajátos viszontagságainak megvetése.

Visszahallgatva a történelem hangzavarába, az „ezeréves elnyomatás” sulykolása olyan, mint bármi bekövetkezésének előre indoklása. Mintha a nép ítélete döntött volna az ország- és önmaga sorsáról, hiszen az „ezer éves elnyomatás” és a „magyar állam” egymás szinonimája lett. Még Rákosi Mátyás is azt emlegette egyik beszédében a közalkalmazottak előtt, hogy a magyar feudalizmus volt Európában a legreakciósabb, amint tájékoztatták erről „a csehszlovák elvtársak”.

Mi ez, ha nem a magyar történelem stigmatizálása/megbélyegzése, és hagyatékának, tudathasadtan, szemétbe vetése?

De természetesen, nem elvetendő gondolkodóinknak nemzeti önkritikája sem, vagy Toynbee, angol történész távlatosabb magyarázata az osztrák-magyar monarchia szétesésére. Szerinte, az oszmán birodalom kiszorítása a Balkánról, véglegesen megfosztotta a dualista államot korábbi védelmi funkciójától. S e funkcióra fűződött fel Magyarország is. – Ha ez még nem kielégítő, akkor sem cáfolható.

Annyit meg kell jegyeznünk tanulságul, hogy a közemlékezet (és közfelejtés) az egyik legnagyobb hatalom. Ha az egykori Nagy-Magyarország szociáldemokratái ’emlékeztek’ arra, hogy a magyar állammal egyidős az elnyomatás, akkor a maradék nemzeti emlékezet is világos magyarázatot kap arra, hogy Magyarország fölbomlása miért volt oly akadálytalan, és pontosan egyidejű a szociáldemokraták hatalomátvételével, Károlyi Mihály köztársaságával. — Azért, mert az „ezeréves elnyomatás” megszűnése „történelmi szükség­szerű­ségként” mosolygott a csodavárókra, mint „Isten akarata”.

De ismer-e még valaki dicsőséges forradalmat, melynek vívmánya a hazavesztés?

Később, a Tanácsköztársaság idején, Stromfeld Aurél, aki a monarchia vezérkari tisztjéből lett a forradalom sikeres vezérkarkari főnöke, abba keseredett bele, hogy a vörös csodát várók nem hagyták erejéhez mérten kibontakozni az ország önvédelmét. Lemondott tisztéről. De mint végig hű szociáldemokrata, és katona, halála előtt még szocialista gárda szervezésébe is fogott.

Nem képmutatás-, vagy tudatlanság-e meglepődni a „szociális eszmék harcosai” és a magyar patrióták közti permanens gyanakvás, kommunikációs zavar, gyűlölség láttán? A gyurcsányizmus pedig a szellemi feszültség kríziséig hevítette a magyar politikai kazánt. Túlfűtöttség, pangás, kóma váltogatja egymást. Pilinszky János verscímével szólva: „a mélypont ünnepélye” volt a szocialista sárdöngölés. Ki mer meglepődni azon, hogy a „hazaáruló” magyar szocialisták helyett az egykori Német Nemzetiszocialista Munkáspárt szállítja megint, a becsapottak egy részének, a ’történelmet kiigazító’ mintát? (Bár az „ordas eszmék” igazi melegágya a monopóliumok által terelt, pártfüggetlen lumpenizálódás.) — A baloldal ekképpen megkettőződött: rengésben lévő erkölcsi alapjának szekvensei fölgyűrődtek a jobboldalon is.

 

13. Föntebb tisztáztam, hogy fejlődni csak az a dolog tud, amelyiknek van alanya. Egy fejlődő, magyar politika alanya csak a magyar politikai nemzet lehet. „Oldalai” annak vannak. A globális világkép zavara, és a krónikus nemzeti tudathasadás tragikomikus politikai alakzatot ’teremtett’ húsz év alatt. A „baloldal élcsapata” lett az a trójai faló, amelyik elrejtette a magyar társadalom ostromlóit. A gyalog portyázó „nemzeti oldal” harci kedve meg kimerült abban az óvatosságban, hogy ne lépjen a monstruózus ló elé. A benne ülők úgyis szétfeszítik, mivel „az élet élni akar” és a zsákmány menekülni akar. Akkor viszont lesből lehet rablókra vadászni. — Talán túl elnagyolt ez a modell, de valami ilyesmi történt, mert „itt van Amerika!” – a déli.

 

14. Beszéljünk másról! – Idézem a szép preambulum befejező részét, mert aki érti a korát, az abból nem az anakronizmust, hanem az időtállót olvassa ki:

„Az új társadalmi rend megvalósulásához azonban szükséges, hogy a proletárok helyzetüket felismerve, az átalakulást tervszerű munkálkodással elősegítsék és siettessék. A proletárságot helyzetével megismertetni, feladatának tudatára ébreszteni, testileg és szellemileg harcképessé tenni legközelebbi célja a magyarországi szociáldemokrata pártnak, amely mindezeknél fogva kijelenti:

1. A munkásosztály felszabadítása csak annak a küzdelemnek lehet eredménye, amely az osztályuralmat megszünteti, tehát annak alapját, a termelési eszközökben való magántulajdont megdönti, azokat közös tulajdonná teszi s így a tőkés termelési rendszert szocialista termelési rendszerré alakítja. (…)” — És a követelmények így haladnak a 26. pontig: „A halászat és vadászati jog községivé tételét és községi kezelését.” !

 

15. Nem sok ötletem van ahhoz, hogyan lehetne fajlagosítani a politikai jobb és bal közötti különbséget. Nincs politikai nemzet – mert elájult –, amelynek oldalairól beszélhetnénk. Csak közösség van, méghozzá „kockázati közösség”, amelyiknek a közös kárenyhítésen kell törni a fejét. De önmegfigyelésem azt súgja, hogy kétféle pozitív töltés szerint különböztetem meg a társaságot, ahová éppen csöppenek. – Vannak emberek, akik állandóan valaminek a jobbításán fáradoznak, és egy húzó erő tartja őket hatalmában. Ugyanakkor, azok a Mások sem kevésbé kiszolgáltatottak saját értékeiknek, akiket valamilyen jónak a védelme szorít vasmarokkal. — Kettőjük harmonikus egysége a társadalom szerves alapja. Ha pedig teljes erejével kapaszkodik egyik a másikába, akkor a forgószél csavarmozgásává lesznek.

Meggondolván, hogy a magyar politikai közösség előtt csak egy cső mered, amin átáramolhat – mert az a politikai mozgástere – legcélszerűbb mozgásformájának a spirálist találom.

(2010. január 13.: Egyikünk sem vette észre, hogy a nem-utópista kommunizmus köszöntött rá, de most nem mint a szocializmus-, hanem mint a „kapitalizmus legfelső foka”.

Eltűnt a pénz civilizációs vívmánya a magyar gazdaságból, mert számháborút vont önmagára az ország kötelezettségek rákényszerítéséért.

Húsz évének erre a ’vívmányára’ csak ráadás, hogy a hiarerchikus világrendszer térszintjei elmozdultak egymás fölött, mint a megbolygatott agy információs emeletei. A Rendszer egyrésze, amely korábban a megismert világba vetett bizalom generátora volt, az Anyag gyomrává változott vissza, és úgy nyeli minden igyekezetünket, mint a Kolduló Univerzum perselye.

A relativitáselmélet működésbe lépett: nem a gazdagság matematikája veszett oda, hanem eddigi értelme, az, ami a társadalmi létezésnek számítgatásokkal nem felülírható fizikai tere: a Tárgy.  — A fejlődésben hiába keressük, csak a teremtésben van másik.)

 

Az adottságokkal nem kibékülő, de a valósággal megbékélő ünnepeket kívánok!

Mindenkinek ugyanazt, aki a címzetten kívül is ide tévedt!

 

Bokor Levente