Bokor Levente

2003 11.14-én

 

Inkább van a valami, mint a semmi

 

 

            Bevezetésként két idézet:

 

„Csak az olvassa versemet,

ki ismer engem és szeret

mivel a semmiben hajóz,

s hogy mi lesz, tudja, mint a jós.”

(József Attila: Csak az olvassa);

 

„A…Világmindenség egyik félreeső szegletében volt egyszer egy égitest, amelyen bizonyos okos állatok kitalálták a megismerést…céltalannak és nem szükségszerűnek mutatkozik a természet egészén belül az emberi intellektus. Örökkévalóságokon át nem létezett, és semmi sem fog történni, ha ismét szertefoszlik. Ezen intellektusnak ugyanis semmiféle, olyan missziója nincs, ami az emberéleten túlmutatna. Teljességgel emberi, s egyedül nemzője és birtokosa tekint rá olyan pátosszal, mintha ő lenne a világ tengelye, amely körül forog.(…) Az individuálisnak és valóságosnak elhanyagolása révén jutunk fogalmainkhoz, mint ahogy formákhoz is, miközben a természet se formákat, se fogalmakat nem ismer…(…) Mi is tehát az igazság? Metaforák, metonímiák, antropomorfizmusok át- meg átrendeződő serege, azaz röviden: emberi viszonylatok összessége…[Az ember] Eljárásának lényege, hogy minden dolog mértékének az embert tartja, ám abból a tévedésből indul ki közben, hogy mindeme dolgokkal közvetlenül, mint tiszta objektumokkal áll szemben. (…)A fogalmaknak amaz irdatlan gerendázata, és pallózata, amelybe kapaszkodva az oltalomra szoruló ember átmenti magát az életen, a felszabadult intellektus számára csupán állványzat és tornaszer legvakmerőbb mutatványaihoz. (..) Vannak korszakok, amelyekben egymás mellett áll az értelem embere és az intuició embere, az egyik gyanakvó bizalmatlansággal tekint az intuicióra, a másik gúnnyal az az absztrakcióra.”

            (Montázs Nietzsche: A nem morálisan fölfogott igazságról és hazugságról c. esszéjéből)

 

            A Nietzsche-i gondolatfüzér végül a beállítódások összevetéséig, és azok viszonylagosságáig vezet, amely viszonylagosság a keresett igazságot olyannak mutatja mint a tünékeny életjelenség szarkofágjába zárt halottat.

 

            A megismerés lehetőségéről, ismereteink formájáról szólva bizonyára közel állok bármelyik idézett felfogáshoz. Ugyanis azzal a szemléltető kitétellel szoktam élni az un. objektív ismereteket illetőn, hogy a leves mindig olyan alakú mint a kanál, vagyis ismeret­formáink tőlünk származnak.

 

             A három alapállásban közösként jelenik meg valami, ami nincs. Vajon Platón barlang hasonlata, amelyik puszta látszattá fokozza le a jelenségvilágot, vagy az Újszövetségben, Pál  Zsidókhoz írt levelének  a hitről szóló híres szakasza, nem ugyanazt feszegeti-e? – „A hit pedig a remélt dolgokban való bizalom, és a nem látható dolgok létéről való meggyőződés.(…) Hit által értjük meg, hogy a világokat Isten szava alkotta úgyhogy a nem láthatókból állt elő a látható.”

            Bizony, a jelenségvilágból az ideák felé emelkedő platóni dialektika rokonsága szembetűnő a hit ama képességével, hogy állandó dialógust tart fönn teremtője szavával, ami nem füllel hallható, és amelynek artikulálója nem szemmel látható.

            De mi ez a misztika? Szemmel láthatón magam is a metaforák világába kalandoztam, amit Nietzsche azzal ró föl a megismerő képességnek, hogy „az individuálisnak és valóságosnak elhanyagolása révén jutunk fogalmainkhoz, mint ahogy formákhoz is, miközben a természet se formákat, se fogalmakat nem ismer.”

            „Az individuálisnak és valóságosnak elhanyagolása révén jutunk fogalmainkhoz…”, ismétlek egy számomra árulkodó kijelentést. Mit jelent az „individuális”, és mit a „valóságos”? Mi oszthatatlan, és mi tényleges, azaz, valóságos? A „semmiben hajózó” József Attila, hogy mi lesz, miért „tudja, mint a jós”? Tehát mindketten egy nemlétezés tényállásáról adnak hírt. Egyikük azt állítja, hogy „valóság” elvileg nincs, mert minden lény maga a mértéke mindennek, igy az ember is. Heidegger ezért mondja, hogy Nietzsche a „megfordított platonizmus”, mert nem a jelenségvilágból tör az ideák felé, hanem a természet magánvaló ideájából kiindulva ereszkedik a jelenségeknek ekképp megfoghatatlan, irracionális lényege felé. Ez a transzcendentálisnak – tapasztalattól függetlennek – nevezhető naturalizmus a változó jelenségben semmilyen állandóját nem láthatja viszont. Ezért próbál a csúcson az „emberfeletti ember”-hez följutni egy antropomorf teológia nyaktörő lépcsőjén.

 

            József Attila verssorának semmije más „semmi”, mert, hogy „mi lesz, tudja, mint a jós.” Valamilyen objektív tartalmat tételez, amelyet saját, belső céloksága jósolható értelem felé terel. A háttérben sértetlenül és örökkévalón, mintegy készenlétben magasodik a lét horizontja, amelynek felkapaszkodó lényege már szemlátomást halad beteljesülése felé.

 

            Igen: a szabad akaratával önmagát meghaladó, értelmes lény törvényként tapasztalja meg mint lényeget, hogy egyetlen oszthatatlan értelme, a létezés felé halad. A lehetőség ténylegesbe fordul. De a lehetőség még „semmi”. A lehetőség még nem indukál ténylegességet, hanem az előrevetült tiszta aktusból dedukálható annak lényege, mint semmi mivoltát levetkőző potencia, mint fölébresztett képesség.

 

            Mindent összevetve: a semmi „lógiája” a metafizika fáján csüng, mint a terebélyessé lett létező fonákja, amely az árnyék hűségével fordul az ember alatti természet felé. A mondásra jellemzőn: „sötétben minden tehén fekete”, még az is, amelyik ott sincs.

 

 

           

Utóirat, magyarázat:

 

Röviden, csak utaló kijelentésként annyit kívántam leszögezni, hogy a cím szerint megadott semminek a "lógiája" elválaszthatatlan a metafizikától. Aki "udenológiát" mond, annak metafizikát is kell mondania. Elnagyoltan, "implicite" utaltam arra, hogy ha nem Nietzsche-i, nihilista, az igazság megismerését kizáró semmire akarunk kilyukadni, hanem a létet megalapozó ontológiai semmire, akkor az nem a "valami"-nek tükörszimmetrikus megfelelője, vagy oppoziciója, hanem a valamiből dedukció révén kinyert semmi. Mind József Attilával, mind az idézett Szt. Pál-levéllel azt szemléltettem, hogy a semmi a nem látható, és nem elképzelhető dolgok létezéséről való meggyőződés általános alanya. Mint ilyen, a hittől elválaszthatatlan.

Ki nem fejtett implikációim innen messze vezetnek. Nézzük csak: mit jelent, hogy a semmit dedukáljuk a valamiből, és nem a semmiből indukáljuk a valamit, illetve nem formális ellenpontokról van szó? Ellenkezőleg: a megbonthatatlan lét elemeinek viszonyá­ról (relációjáról).

Hogy jobban megértsük a különbséget, a semmit helyettesítsük be a dünamisz/potentia kategoriával, a valamit pedig az energeía/actus kategoriával, azaz, a semmi feleljen meg a képesség/lehetőség-nek, és a valami a valóság/ténylegesség-nek. A kategoria­-társakon igy már jobban látszik, hogy nem szimmetrikusak, hanem aszimmet­ri­kus relációt képeznek. Hisz a lehetőségből soha nem tudjuk elvégezni a ténylegesség teljes indukcióját (akárhány lehetőség sem lesz azonos a ténylegessel, csak megközelí­tése), más szóval, a kategorikus képességtől(dünamisztól) nem vezet racionális folytonosság a kategorikus tevékenységig(energeia) De fordítva, a ténylegességből dedukálhatjuk annak alapját a képességet. Így hát a potentia az őt "megteremtő" actus-ig - semmi.

A semmi mint üres potentia nem lehet azonos a végtelen idővel (lásd: Szántó B.), csakis az azon kívüliséggel (lásd: Bánhidi), mert a cselekvés (energeia) hozza létre ön­maga értelmének mértékét, az időt. "Önmaga értelme" : magának az időnek a tartalma actus per potentia (actus÷potentia = "az, ami megvan téve annak lehetősége által") viszonyként mint aritmetikai alapforma. Az actus az igei(verbális) elem, a potentia a főnév (substantivum) foglalata, továbbá a VERBUM ÷ NOMEN annyi mint "az ige mértékformájának ("időállandójának") megnevezése" (igenév).

A fölvázolt viszonyban értelmezni tudjuk a valóság felbontását reálszférára és értékszférára, vagy a skolasztikus hagyományban a lét és lényeg megkülönböztetését, illetve kettejüknek Istenben való egységét. Analóg az utóbbival a "lét és tudat" egységének közismert normája, illetve az aszimmetrikus viszonyra utal a "lét elsőbbsége" mint a lét originalitására, mert "a lét határozza meg a tudatot".

A Nietzsche-i "Minden érték átértékelése" a dünamisz/potentia kategorikus tartalmának válságtudatára mutat. Ebben látom saját, kritikus filozófiai körülményeit. Az érték (mint dünamisz/potentia), valamilyen közvetítő (mediális) lényeg -- megélt igazság -- a természeti- és a természetfeletti lény között. Aritmetikai nyelven szólva: a múltból a jövőbe való mozgás tört dimenziójának az érték a nevezője, homogenizálója, a történelem szereplőinek identifikálója (azonosítója). Ez következik a "zoón politikon", a társas lény történetiség-felfogásából. A sok egyedi történet szálaiból készül a történelem sodrata mint konvenció: a közös jövő értelmének visszasugárzása a multba. Lényegében a "múlt"-ként reprezentált  b e f e j e z e t t  jelenidő, és a "jövő"-ként reprezentált  f o l y a m a t o s  jelenidő egysége. Ez a történelem-fogalom azt fejezi ki, hogy a történelem transz­cendens dimenzió. Egyetlen céloksági összefüggési szakasz két végpontja a "jövő" és a "múlt", egymással szintén aszimmetrikus viszonyban, melyben a jövő a múlt szószólója. A "múlt" csupán passzívan tükrözi a jövővel való bánásmódot. Ugyanis a történelemnek mint folyamatnak, az értékformába lépés az egyetlen lehetséges létmódja.

 

Mindazonáltal, az udenológiát egy elgondolható ontoteológián belül tudnám találón meghatározni: nem egyéb lenne aszerint, mint Isten természetfölötti nevezéktana, ahol Isten lényege magában a létében áll, tehát megnevezése időn kivüli, így számunkra teljesen kiürült lehetőség. A szépirodalom legszebb példái is az evilág kiürüléseként idézik föl a semmit, vagyis a tiszta létté lényegülés eseteként.  Az udenológia így adhat magyará­zatot arra, hogy Isten neve miért kimondhatatlan..

A tiszta lehetőség tehát kirekesztettség az időből. A végtelen időt viszont a tiszta ténylegesség (energeia/actus) szabja ki mint korlátlanként elgondolt intenzitás.

 

 

 

 

 

Rekonstruált vázlat

 

Utólag megengedhetjük magunknak, hogy „okosak” legyünk, sőt felszólítva érezzük magunkat arra, hogy „kövessük el!”. Vizsgáljuk meg, mit TETTünk?

 

–     Elfogadtuk a semmi kihívását arra, hogy megértsük.

 

–     Egyetemesítő jegyeik miatt a klasszikus kozmológiai kategóriákat [energeia/actus, dünamisz/potentia] választottuk olyan alapelvekként, amelyek a létező(k) dialektikus levezetésére alkalmasnak bizonyulhatnak.

 

–     A kihíváshoz való hozzáállás eleve kizárta, hogy a semmit a megértés közbejöttével keletkező létezőből kizárjuk. Ezért föl sem vetődött, hogy a semmi csak a valami  tükörképe.

 

–     A hozzáállással megalapozott várakozás szerint a semmi a létező immanens  tulajdonságainak foglalata kell hogy legyen. — A rendezésnek ez a logikája viszont szükségszerűen teszi a valamit a  létező transzcendens tulajdonságainak foglalatává.

 

–     A klasszikus kategória pár esetén az energeia/actus a mindenség aktivitási jegyeinek hordozója. Így a mindenség passzív oldalát a dünamisz/potentia jegyei köré rendezzük. [A két kategória megfelel az igei és a főnévi szócsoport szétválasztásának, amely a Verbum és a Nomen világelemeinek hordozója.]

 

–     A fönti felosztás természetes alapú, mert kizárt, hogy a cselekvő és a megértő mozzanat egyetlen aktusként menjen végbe, mint az azonosság.

 

–     Az azonosság elemi adottságát az időtlenül cselekvő Mindenhatónak tartjuk fönn, aki tevékenységével teremti annak végtelen sok attribumát, s ezek közt kitüntetett módon, cselekvésének értelmét, az időt , mint az értelmes változás mértékét.

 

–     A Mindenható Tevékenység egyetlen, mértékadó lényege, hogy létezik.

 

–     A nem-azonosság teljes terjedelmét öleli fel a nem-mindenható természet, amit kiterjedésként észlelünk.

 

–     A nem-azonosságként észlelt kiterjedés mint a külvilág meghatározatlan tartama maga az „anyatermészet”, vagyis a Mindenható értelmének fölkínálkozó anyag.

 

–     A végbevitt egyesítésben tárul fel a lét úgy mint kozmikus esemény, s a végbement beavatási aktus a TETT.

 

A TETT az a tény, amelyet mint a megértett Mindenható Tevékenység részese, az ember saját cselekedeteként birtokol.