A preventív háborúktól a kapitulációig. (Aki szelet vet, vihart arat.)

A viszontgyarmatosítás ereje és eredeti  megoldásai.

 

A halál, mint tett és élvezet. A zsákmányszerzés, mint elsődleges életcél.

A Közel-Kelet vagy Közép-Kelet évszázadok vagy évezredek óta része Európa történetének, akár tudatosítjuk ezt magunkban, akár feledésbe merítjük. A két térség népei, birodalmai, katonai és kulturális hódítói soha nem tisztelték a kontinensek határait.

A kutatók meggyőzően bizonyítják, hogy az emberiség a legfikszebben álló kontinens, Afrika közepén alakult, fejlődött ki évmilliókkal ezelőtt és a jégkorszakok előtt, alatt és után innen áramlott ki az akkoriban még meglévő földségi hidakon keresztül. A néptelen területek óriási szabadon termő cereáliákat, gyümölcsöket és vadászzsákmányt kínáltak a gyűjtögető és vadásztársadalmaknak. A vadásztársadalmakban nagyon hamar létre jön a relatív túlnépesedés, mert egy-egy családnak, nemzettségnek, törzsnek naponta óriási térségeket kell bejárnia, hogy az élelem adagját összehordja. A nagy térség benépesülésének primer migrációs hullámai azonban különösebb atrocitások, háborúk nélkül zajlódnak le. Ezek teljesen legális „megélhetési” népmozgások voltak. (Számításba kell venni, hogy a Szahara, a Szír-sivatag és az Arab-sivatag, mint sivatag még nem létezett, a lassan  Észak és Észak-Kelet felé terjeszkedő gyér népességnek bőséges antilop, szarvas és őzcsordák álltak a rendelkezésére. Ezek a kedvező körülmények nagyon sokáig fenn álltak, átnyúltak a történelmi korszakba, az írás feltalálásának korába is. Az oroszlán, párduc és tigrisvadászat során mind a nemesség, mind a nép kiélhette hősiességre, bátorságra való hajlamát (a heroizmusokat bizonyítani akaró néger ifjúk most ölik ki az utolsó oroszlánokat) s valóban az állatokkal, nagy ragadozókkal való küzdelmek nem akármilyen kockázatot és erőfeszítést kívántak. A közel-keleti uralkodók előszeretettel ábrázoltatták magukat a reliefjeiken ebben a rendkívül veszélyes – de természetszerűleg győzedelmes – pozitúrában.

Természetesen ebben az időszakban nincsenek még kicövekelt ország, birodalom és kontinens határok, az elnevezések később alakulnak majd ki. Akkor, amikor majd valamelyik törzsnek hosszabb ideig sikerül megvetni egy terület fölött a lábát, rajta ragad valamely területre a törzs, törzsszövetség neve. Még a múlt századi térképészek is jónak látták fölvinni a térképekre a frissen fölfedezett törzsek neveit csak úgy, körülbelüli elhatárolódásokkal. (Szkíták, szarmaták, besenyők, kunok „földje” írták volt – a  több száz, több ezer afrikai és ázsiai törzsnév közül legalább néhány tucatot.) Az ide vonatkozó kutatások a kelletténél hamarabb maradtak abba, látszólagos globalizáció ide-vagy oda nem csak a harmadik világ, hanem az egész világ – pont a globalizációra adott paradox válaszként a létéért, meglétéért való küzdelemben igyekszik az antropológiai, nyelvi, vallási törzsi gyökereit kihangsúlyozni, a lekeveredést, az eltűnést megakadályozandó.

A folyamatosan romló körülmények, az elsivatagosodás megszüntette Afrika és a Közel-Kelet  aranykorát a paradicsomi állapotokat. Némi munkára kényszerítette a természet kebelén eddig „ingyen” élő emberiséget. A nomádokat, beduinokat kevesebbre, a letelepülő földműveseket többre. A kiszáradt folyómedrek (vádik), kutak és források, oázisok környezetében maradt nomádok, beduinok ráálltak a teve és juhtenyésztésre a gyérülő és rosszabb minőségűvé váló legelőkön, ha rendkívül szűkösen is, de megéltek valahogy.

A sivatagon áttörő, csapadék dús magas hegyekben eredő Nilus, Eufrátesz (Al- Frat), Tigris (Tigr, Dicle Nehri, Dijla) mentét  megszállóknak egyrészt nehezebb, másrészt könnyebb sors jutott. A paradicsomi állapotokat, az élelmiszer bőséget csak úgy lehetett fenn tartani, ha orcájuk verejtékét is hozzáadták. A Nilus-menti és mezopotámiai öntöző kultúrák nem teljesen analógok, a nílusi civilizáció a deltától haladt dél felé, fölfele. (A szudáni mocsárvidék termővé tétele még mindig várat magára.) Másrészről a Perzsa-öböl felé gravitáló folyók és éghajlat a Libanon-, Taurusz-hegység, az Örmény magasföld – sajnálom, de a Keleti-Taurusznak ez a neve, a geográfusok az elnevezéseikben nagyon konzervatívak -  és a Zagrosz nyugati hegylábvidékén egy 600-200 milliméteres csapadékzónával kialakítottak egy kitűnően élhető úgynevezett Termékeny Félholdat és egy másik Termékeny Félholdat a Földközi-tenger keleti öblözetében a kisázsiai és a levantei tengerparton. Itt valami olyan ázsiai civilizációs rendet kell elképzelni, mint 6-8 ezer évvel később az Alpok és az Appeninek által közrefogott Pó-medencében Milánótól Velencéig. A külső levantei öblözetnek teljesen megfelelt és megfelel Etrúria és Toszkána. Ezt azért bocsátottam előre, mert a rómaiak nagyon otthonosan mozogtak és igényt tartottak (a görögökkel és bizánciakkal együtt) ezekre a tengerparti és a medence belső oldali „termékeny „ félholdakra, amelyek hegylábi jellegüknél fogva nem csak a parasztok és a pásztorok, hanem a bányászok számára is bejárhatók és viszonylag könnyen kibányászhatók voltak. (Ennek a Földközi-tengeri öblözetben meglévő sűlyedéknek, alföldnek Kilikia a neve, Európa és Ankara felől itt lehet kibukkanni Levantére, a hettitáknak, Nagy Sándornak is a keresztes hadaknak és a mai utasnak is. A törökök innen Kis-Örményországból irtották ki az örményeket.)

Ur,Uruk és Nippur stb. nem a helyben keletkezett autochton népességből kulminálódott város állammá. A sumérok már nem kaptak helyet a Termékeny Félholdon, beleszorították őket Mezopotámia déli mocsárvidékébe. Elvileg meg lehet élni mocsári népként nádszigeteken, nádtutajokon is (lásd mocsári arabok), de mihamar rájöttek, ha az Eufráteszt 150 km-re a torkolattól feljebb csatornákkal megcsapolják, s a partoldalon is kissé feljebbi csatornákból gravitációval a főmeder irányába, jó öntéstalajon 10-szer akkora gabonatermést kapnak, mint a hegylábi lejtőkön. A soha nem látott jólét és gazdagság fékevesztett irigységre sarkallta a szomszéd barbár népeket és megindultak kifosztásukra Északról és Keletről és Nyugatról. Ezzel egyidejűleg elkezdődik a birodalom építési hatalmi téboly, amelyik tart mind a mai napig. Ezek a sémi népek elvileg fajtestvérek, de ez sehol nem érhető tetten egymás kímélésében. A sumérokat leigázták az akkádok, azokat a babiloniak, őket pedig az asszírok.  (További részletekre itt nem szükséges kitérnünk.) A királyok dicsőség vésetein refrénszerűen visszatér a gátlástalan nyers szöveg: „ennek a városnak a lakósait kiírtattam, mind egy szálig megölettem, és a várost földig romboltattam” (Sőt egyes szám első személyben:kiirtottam, megöltem, leromboltam.) Ebben a korai birodalom építési szériában az asszírok voltak a csúcson, ők találták fel az elevenen való megnyúzást és a forró olajban való megfőzést, amely még a gégeátmetszésnél, a karóba húzatásnál és a keresztre feszítésnél is bizarabb szadista élményszerző találmány.

Az elevenen való megégetés azóta is megy, az európai civilizáció bölcsőjéből a máglyán való elégetésnél ezt a hagyományt sikerült áthagyományozni. Ez a tűzhalál még csak nem is emberölésért járt büntetésből, hanem értelmiségiek puszta szavaiért, ellentmondási hajlamaiért, eretnekségéért, eretnek tanításokért. Mindezekkel együtt a kultúra azért fejlődött, a megtermelt javak számbavételéért ennek télire-nyárára való gondos szétosztásához és a természetbeni javadalmazásokért járó, a „béreket” rögzíteni kellett, s nincs az a mai bürokrata, aki pontosabban kiprecizírozta volna ezeket a porciókat. A csatornaépítés, a parcellázás, a pénzügyletek, a vár és piramis s a királyi palotáknak, mint világra szóló hatalmi épületeknek az építésében a számolás és mérés tudományát igen magas szintre fejlesztették, amire az agyagtáblák a tanulságtételek. Ezeket a magas kultúrára utaló termékeket az európaiak megkísérelték kimenteni, amikor néha véletlenül kisebb háborús szünet volt a Közel-Keleten, mert a kultúra folyamatosságáról szó sincs,  mint pl. Kínában.  Az egymásra torlódó új és még újabb birodalmak eufórikus tombolásaikban, dührohamaikban igyekeztek elpusztítani mindent, amit az előző etnikum teremtett. Ez a civilizatórikus önimádat Európában is jelen van, de például az Erdélyt frissen meghódítók valamennyire beletörődtek, hogy voltak elődeik, nem velük kezdődik a történelem. Jól nézne ki Lengyelország, vagy Törökország, ha minden német illetve görög műemlékvárost porig rombolna. Itt nincs  helyünk annak elemzésére, hogy az egész Közép-Kelet miként képes összeegyeztetni „a csípőből való tüzelést”, a gyilkolási, öldöklési kényszerképzeteit a maga finomlelküségével, érzelmi gazdagságával, szerelmi költészetével és muzsikájával. Hogy lehet a másik ember halálhörgését zenének, muzsikának hallani? Pedig a mai nyilvános kivégzések ennek az emberben megbúvó vadállati ösztönök kielégülésének nyújtanak tápot. (A seriának, az iszlám törvénykezésnek szerves része a nyilvános kivégzés.)

Az empátia teljes hiányára vall a javak megszerzésének gyilkosság útján való gyakorlása. Az első 10-20 ezres városkákat nemcsak a szomszédos városállamok és később a szomszédos birodalmak rombolták le, hanem a Zagros hegység és a szíriai sivatag felől beözönlő nomád beduinok is. A sivatag és a magashegyi lakók erkölcsi kódexe minimális kivetni valót nem talált és talál egy másik törzs állatainak elhajtásában, egy karaván kirablásában, vagy egy város előkelő palotáiból az összes arany, ezüstpénz és ékszer tevemálhaként való összegyűjtésében. Mivel elég sürgősen vissza kellett húzódni a sivatagba, vagy a hegyvidékre, a nőkről nem volt idejük a kéz-, láb-, nyakperecek és fülbevalók eltávolítására hanem gátlástalanul ledarabolták a nők testrészeit, arany, ezüst díszeikkel együtt. A zsákmány mennyisége és értéke adta a dicsőség nagyságát. Ez ugyan Homérosznál is így szerepel Kr. előtt 1000-ben, de az arabok és a törökök áthozták ezt a bizarr „morális” tételt egészen a II. világháborúig. Az európai hadvezérek is engedélyeztek időnként szabad rablást, de az inkább kényszerűségből történt, mert zsoldjuk soha nem volt rendesen kifizetve. A rabló beduinokat a babiloniak is és az asszírok is üldözték befelé a sivatagba, de nem sok szerencsével jártak, mert a lovas csapataik a mérsékelt vízadaggal csak egy-két napi járóföldre tudtak behatolni oda, ennek mélyében a tevés beduinok szőrén-szálán eltűntek. Sok törzs betelepülőként bekéredzkedett a birodalomba, de azért inkább akiket sikerült elkapniuk, azokat inkább halomra ölték. Itt említeném meg az ázsiai és afrikai szokások közül azt, hogy nem ejtenek hadifoglyot. A rómaiak, akiket elfogtak „besorozták” a birodalom másik sarkában lévő légiókba. A mezopotámiai birodalmak nem ezt tették. Az ellenség harcosai közül azokat, akiket nem sikerült megölni a csatamezőn, mint foglyokat összeterelték ugyan, de ebben az állapotukban halomra gyilkolták őket. Ezt tették egy nagyon egyszerű számítás alapján: a foglyokat nincs, aki őrizze és élelmezze a szűkre szabott élelmiszerkészletekből, másrészt hazaengedni sem lehet a meghódított területre, mert a vérbosszú alapján újra fegyvert fognak fogni. Ezek a megfontolások az ázsiai típusú hadviselést európai szemmel felfoghatatlanul kegyetlenné tették, mert a cél nem az egyszerű győzelem, mint olyan, hanem az élő erő teljes megsemmisítése. (Lásd az európai és a magyarországi mongol-tatárjárás.) A nők és a fegyverforgatásra nem alkalmas gyerekek (Gárdonyi nagy regényét, hőskölteményét nem véletlenül kezdi Jumurdzsák rémítő gyerekrablásával.) áttelepítése és a meghódított terület betelepítése saját nyelvű etnikummal a szisztéma szerves része. Ezzel a vérengző hadviseléssel itt Európa perifériáján bőséges találkozási lehetőségünk volt az újkor hajnalán. Nyugat-Európa demográfiai többletére alapozva intenzív gyarmatosításba fogott, míg a Balkán a puszta létéért, megmaradásáért küzdött. A legrosszabbul Magyarország járt, mert 150 évig frontország volt, török testvéreink az ellenálló népesség kiirtásáról gondoskodott, de a saját fajtájával való betelepítéséről és elmagyarításáról már nem, mert erre nem futotta az emberanyagából. (Valójában Mohács, a magyar államiság, a magyar nép történetének meghatározó elsődleges forduló pontja, a többi csak ráadás, ha nincs a török népirtás, elegendő lakosságunk lett volna a Kárpát-medence betöltésére és meg tudtuk volna őrizni középkori középhatalmi státuszunkat. Más balkáni népek is csak nagyon lassan tudnak kibontakozni a török által rájuk terített „halotti lepel” alól, nem véletlenül nem kérnek a közel-keleti (ázsiai és afrikai) térségből tovaterjedő sivár, permanens csatazajból, mentalitásból, a civil élet óhatatlan átmillitarizálásból, középkori visszamilitarizálásból. Semmi kedvünk puskával sétálni az Andrássy úton, mint ahogy teszik azt szűkebb pátriárkájukban a dél-jemeniek.

A népek ide-oda hurcolásának, telepítésének, vándorlásának, menekülésének lett a vége az a tarka etnikai keveredés, ami ma is jellemzi a Közel-Keletet. Antropológus legyen a talpán, aki a migráns áradatot szét tudja válogatni indoeurópai, semita, hamita, turanid, mongoloid, hosszúfejű, rövidfejű, fehérbőrű, sötétbarna, világosbarna, sárgás-barna stb… népességre. Pedig kellene, mert ők maguk felismerik egymást s a már otthon kialakult kölcsönös gyűlöletüket hozzák magukkal s közel-keleti pokollá teszik Európát.

                                        

                                                            *

  Az asszírok utáni 1000 évben egészen az arabokig az indoeurópai (árja) népek nagy ütköző zónájává vált Közel-Kelet. Észak-Keletről a perzsák, a médek és a párthusok, Észak-Nyugatról a görögök, majd a macedonok a hellenizmussal s utánuk a rómaiak nyomultak a térségbe. (S lásd még pluszként a bizánci-szaszanida párviadalt.) Az örmények már ekkor is indoeurópai őshonosok voltak. Ezek az indoeurópai népek a kor viszonyai között óriási katonai erőt képviselnek. Sajnos eltekintettek a fajtestvériségtől s végeláthatatlan öldöklő háborúkban felmorzsolták egymást. Pedig, ha a hatalmas térségen békésen megosztoznak s igyekeznek a leggyorsabban belakni, akkor ma Európa határai az Ural és a Kaszpi-tó meghosszabbításában, a régi Sumért is magában foglalva a Perzsa-öböl csúcsánál érne véget. Semmivel nem lehet indokolni, hogy a térség középkori történetét a mekkai és bagdadi arabok, nyomukban a szeldzsuk és oszmán törökök határozzák meg. Az indó-európaiak veszélyérzete már ekkor sem működött, egymás elleni harcaikban addig eszetlenkedtek, míg a távoli Ázsia belső térségei rájuk nem zúdították embertömegeiket, vad törzseiket (itt nincs helyünk annak részletezésére, hogyan tűntek el a térségből a médek, a pártusok és a szkhithák, a mongol invázió már csak a maradékukkal találkozott.)

Az araboknak Jeruzsálemben és Damaszkuszban – Palesztína és Szíria Mekkától majdnem olyan messze esik, mint Münchentől - már semmi keresnivalójuk nem volt, a szeldzsuk és oszmán törzsszövetségeknek meg végképp nem. Dzsingisz kán és Timur Lenk hordáit meg a sztyeppei hadviselésben járatos médeknek és párthusoknak kellett volna leállítani, transz-Kaukázia ősi népeivel az örményekkel és grúzokkal együtt. Az arab hódítás, az arab birodalom megteremtése nem volt olyan világrengető produkció, mint ahogy azt az arabok hirdetik magukról, azon a résen nyomultak be, amit az egymás elleni harcokon kifulladt, kivérzett Bizánc és szaszanida Perzsia nyitottak a számukra. Nagyjából ugyanez a helyzet a törökökkel is. Bizánc a végtelenségig nem bírhatta az ellenállást az ázsiai hordákkal szemben.

Sajnos Róma és később Bizánc az Eufrátesz mellett a keleti indoeurópai törzsekkel nem tudta megcsinálni ugyanazt a bravúrt, amit Galliában, a Rajna mentén megcsinált a nyugati germán törzsekkel, közelebbről a frankokkal és a belgákkal. Elvileg Bizáncnak (Arméniával együtt) kellett volna lebonyolítani azt az asszimilációs, integrációs folyamatot, ami Nagy Károly és utódai-elődei birodalmában lezajlott, de mivel a médek, perzsák, párthusok harciasságban az asszirok nyomdokában haladtak, egy keleti kereszténységre való hittérítésük teljesen sikertelen maradt. Nem az originált, eredeti kereszténység hódította meg a térséget, hanem egy plagizált -- ha úgy tetszik eretnek -- változata, a mohamedánizmus. (Itt nincs helyünk annak bizonyítására, hogy a Koránban benne rejlő harciasság, agresszivitás, miért adekvátabb a beduin, ázsiai nomád mentalitással, mint a Biblia, majd egy részletesebb elemzés után ezt megtesszük). Bizánc azzal vigasztalódhatott, hogy ortodox kereszténysége a közel-keleti népességnél jóval jámborabb kis-, fehér-, nagy oroszoknál megértésre talált. Nyugat a keresztes háborúk révén kétségbe esett erőfeszítéseket tett, hogy vissza találjon az „elveszett” Közel-Keletre. Nem sikerült, de a kísérletnek mind tárgyi, mind történeti tudati emlékei kézzel fogható közelségben vannak úgy az araboknál, mint a nekik behódolni nem szándékozó európaiaknál.

A továbbiakban azt szeretnénk bizonyítani, hogy az ókori és a középkori folyamatos jelenlét alapján, miután az iszlám teljesen belegabalyodott vallásvariációiba, a helyzet konszolidálására Európának, az ENSZ-nek a nagyhatalmaknak joga van újra és újra revízió alá venni még saját döntéseit is. Mióta Franciaország és Britannia az első világháború után megkreálta Irakot és Szíriát, hiba hibára halmozódik. A két megszállottan gyarmatosító tekintet nélkül arra, hogy Németország éppen az anyaországukat készül szétzúzni és a védekező, defenzív hadseregeik katonáinak százezreit, millióit áldozták fel számolatlanul az úgynevezett „keleti frontot” – horribile dictu -  talán még ennél is komolyabban vették. A világuralom megtartásában a Szuezi csatornának és a Boszporusznak kulcsszerepe volt, de az elsőt a Török Birodalom készült birtokba venni (elég nehezen hihető, de a háború alatt ebbe az irányba támadott), a második törökök birtokában volt, ezért a törököket föltétlen le kellett győzni. (A világháború anyagháború, hadianyagháború, utánpótlásháború, élő erő, katona, utánpótlás háború is volt, ezt Egyiptom és India szolgáltatta Angliának. Szuez nélkül ez a gigászi mechanizmus nem működött. Pluszban a cári Oroszország pedig folyamatos fegyver és lőszer utánpótlásra szorult, ezért az orosz front fenntartásában a Boszporusznak, a Dardanelláknak volt kulcsszerepe. Churchil globális imperializmusát csak néhány vele azonos széles látókörű – globális térségekben gondolkodó - történész tudja, tudta követni, ezek azt állítják, hogy az I. és a II. világháború sorsa Közel-Keleten s a Balkánon dőlt és dől el. A nagyszabású, Németországot legkívűlről bekerítő manővert nem igazán tudjuk átlátni, követni s így az oktatásban is nagyon szűkre szabva szerepel. Ez a külső bekerítő gyűrű annyira fontos volt Churchil  számára, hogy a II. világháborúban átmenetileg még a Szovjetunióval is kiegyezett.)

Nem mellesleg, ha kapitulációra kényszerítik Törökországot a birodalom felosztása nagy területi zsákmányolást is ígért. Párizs és London unatkozó külügyérei jó előre ittak a medve bőrére, megkötötték a titkos Sykes-Picot egyezményt. Ebben a felosztásban Palesztina még Palesztina volt, Szíria kiért még a tengerpartig, mert nem volt még Libanon leválasztva. A mai törzs Törökországot sem kímélték, Olaszország és Görögország is bőven kapott volna belőle. Érdekesség, hogy az Iszkanderiumi-öböl környékét (Kilikiát, Kis Örményországot, és a Musza Daghot, ahonnan a törökök kiirtották az örményeket még 1915-ben) a franciák kapták volna a Moszul vilajettel együtt. Szinezi a képet, hogy a cionisták Balfour ígérvényként megkapták volna, és meg is kapják majd Palesztinát zsidó  őshazaként, zsidó ősi tűzhelyként.

A harmadik világ jelenlegi kaotikus állapotából visszatekintve úgy tűnik, az európai gyarmatosítás sok pozitívumot is rejtett magába. A gyarmatosítók katonai jelenléte a népirtásokkal járó törzsi háborúkat megpróbálta minimálisra csökkenteni, hogy a gazdasági kiaknázás gördülékenyen menjen. Ennek a nemzetközi jóváhagyására, támogatására találták ki az u.n. protektorátusokat és mandátum területeket. Ebben nyíltan kimondták, hogy a primitív népek primitívek, fogalmuk nincs arról, hogy kell egy működőképes nagyobb fajta állami bürokráciát, jogállamot megszervezni. A fehér ember gyámsága nélkül ki sem tudnak mozdulni az ősközösségi vagy rabszolgatartó társadalmi, vagy feudális anarchiából. (A protektorátus magyar fordításban gyámsági terület, a területre a mandátumot a Népszövetség adta). Az imperialista mohóság azonban keresztezte ezt a, ha akarom jószándékot. Túl nagyra sikeredtek az uralni és egyben pacifikálni, konszolidálni szándékozott területek. Olyan perverz elképzelések valósultak meg, mint Francia Egyenlítői Afrika, óceántól óceánig, vagy a Kairó-Fokföld-tengely, vagy a Szuez-Calcutta tengely. (Itt említeném meg, hogy Jordániának az a sivatagba benyúló téglalap alapú kitüremkedése csak azért jött létre, hogy hídként, áthidalásként szerepeljen az angol felségterületű új elnevezésű Irak és ugyanúgy angol birtoklású, de régi elnevezésű Palesztina között. Még a részterületek, az új államkreációk is túl nagyok lettek. A Habsburg-birodalmat és az Ottomán birodalmat felosztók, határhúzók valószínű abban a illúzióban ringatták magukat, hogy ha egy államba vonják össze az azonos csoportba, népcsoportba tartozó nyugati és déli szlávokat, Közel-Keleten a „francia” s „az angol” illetőségű arabokat, akkor jó munkát végeztek. Közben kiderült, hogy az államkreatúrákon belül a vallási különbségek fontosabbak, mint a nyelvi azonosságok s főleg, hogyha az új államon belül valamilyen speciális vallási csoportozat hegemóniára, uralomra tör akkor akár háborúig felingerelheti az egymás mellett látszólag békésen élő etnikai csoportokat. A délszláv szétválási folyamat vad balkáni temperamentummal zajlódott le, de ha az USA nem bombázza meg Szerbiát, lehet, hogy még ma is tart a háború. Szerbia beadta a derekát, belátta, hogy termelő erőinek és infrastruktúrájának a megőrzése fontosabb a számára, mint pár százezer szerbnek az anyaországon kívül való rekedése. Ezzel Szerbia európai országgá vált, a szrebrenyicai népirtás sajnos afroázsiai atavizmus volt. A mai nemzetközi szervezeteknek fel kellene ismerniük, hogy a világháborúk utáni békeszerződések határkijelölései pontatlanok voltak és a népek visszaredukálási, miniatűrizálási törekvéseit honorálni kellene. A történész nagyon szívesen látna viszont a térképen egy tucatnyi elnyelődött európai történelmi entitást, mint például Lombardia, Piemont, Katalónia, Skócia, a két Szászország, Szilézia, Erdély, Bajorország, Munténia. Ez nem csupán történelmi nosztalgia, de úgy tűnik egy 4-500 km-nyi sugáron túl egy országrész perifériává válik az összes hátrányával együtt. El sem tudom képzelni, hogy merészeli valaki Bukarestből megmondani mi a teendő Temesvárott vagy Szatmárnémetiben. A földrajzi régiók jól mutatják magukat. Nem véletlenül alakultak ki ilyen elnevezések, hogy Somogyország vagy Biharország. Én már Sátoraljaújhelyen – magyarországi vonatkozásban – a világ végén érzem magam, nem véletlen, hogy innen e távoli ország zugból indult a Rákóczi szabadságharc. Szerintem egyetlen osztrák császár vagy miniszterelnök nem járt soha e végtelen szegény elfeledett tartományban. Az ókorban, középkorban érthető, hogy miért estek szét viszonylag kis államokká még közép nagy államok is, ma viszont azt kell figyelembe venni, hogy akár egy teherautónak, akár egy személyautónak reggeltől estig illenék visszaérnie kiindulási pontjára. Ez vonatkozik az ország miniszterelnökére is és minden cégközpont és minisztérium vagy főhatóság képviselőjére is. Egyébként ma nagyon kis terület elég, szükséges ahhoz ahonnan ki lehet fordítani a sarkából a világot, világpresztizsre lehet szert tenni, lásd a Szilícium völgy, Tajvan, Hong-kong, német iparvidékek. A mai kis-, törpe államok keletkezését, amelyek 1000 féle megfontolás vágy, óhaj, elképzelés, hagyományok alapján iniciálódnak a nemzetközi szervezeteknek nem gátolni, hanem elősegíteni kellene, nem várni meg, amíg maguk harcolják ki maguknak az önállóságukat főleg, ha a kiharcolni szót szó szerint értelmezzük. Ha a hibásnak bizonyult összetákolás egykor ment véráldozat nélkül akkor a szétbomlás is menjen vérfürdő nélkül. A területrabló és terület megtartó mániájukhoz ragaszkodókat kell büntetni, nem azokat, akik ilyen vagy olyan állami szuverenitásra kezdenek szert tenni. (Majd Kurdisztán kapcsán aktualizáljuk a témát.) Senki nem tudja megmondani, hogy a szlovákok miért nem érezték jól magukat Budapesten vagy Prága oldalán – valószínű mindkét esetben perifériának, arcnélkülinek érezték magukat – és 100 évnyi kemény munkával kijogászkodták, kiszövegelték maguknak a teljes állami szuverenitást és Budapest és Prága bölcsességére vall, hogy engedtek az intenzív manőverezésnek, bízva abban, hogy a nagy kiegyezés után a földrajzi helyzetazonosság úgyis visszatereli a szoros együttműködéshez e legújabb korban létre jött „államgyereket”.

                                                             *

De nézzük a Közel-Keleten hogyan alakult az Ottomán Török Birodalom hagyatékának a sorsa. A sévresi szerződéstől a lauseni szerződésig majd 6 év telt el. Eddig tartott a huzavona. A térség felszabadításáért a háborúban Franciaország a kisujját se mozdította, később azonban annál arrogánsabban reklamált az őt ért sérelmek, hátrányok miatt. A Saykes-Picot egyezmény szerint Franciaországnak járt volna a Moszul vilajet – a mai Észak-Irak, Kurdisztán harmada - de az angolok és Atatürk Törökországa is versengett érte. Akkoriban Baku és a Moszul voltak a primér, centrális olajlelő helyek – Quwait, Szaud Arábia s az Emirátusok még nem voltak „megfúrva”, csak Irán déli peremén volt néhány kút – és erre Anglia jobban ráérzett, ráhajtott. Franciaország annyi kárpótlást kapott, hogy az angolok megengedték, hogy Európában átlépjék a Rajna vonalat. Franciaország azt is elérte, hogy Fejszált, a mekkai serif egyik fiát - ez a Husszein serif nem amerikai serif, hanem arab főméltóság, Mohamed vérszerinti leszármazottja s ez a serif mekkai centrális helyzeténél fogva nagyon szerette volna vissza állítani a nagy arab kalifátust, de szóba se álltak vele – Damaszkuszból átvigyék királynak Mezopotámiába. Damaszkuszba a Jordán folyó és a Holt-tenger keleti partján végig vonuló arab beduin hadjárat során került, amivel megelőzte Allenby angol tábornok Palesztínán végigvonuló hadjáratát. Az arabok itt és így szoktak rá a gerilla-partizán háborúra, szabotázsakciókra, vonat és hídrobbantásokra és persze az embermészárlásokra, a török hadifogoly mészárlásokra. Közben a törökök persze egész arab falvakat mészároltak le visszavonulás közben. Az arabok elvárták volna, hogy közreműködésükért a két nagyhatalom visszaadja nekik az egész Közel-Keletet amin vissza állíthatták volna az egész régi, ősi kalifátust. Lawrence ezredes egy zseniális, óriás tudású régész, történész politikus, fáradhatatlan katona, filozófus, aki organizálta a Damaszkuszba tartó hadjáratot, egész idő alatt ambivalens érzésekkel tette a dolgát, mert már a hadjárat idején tudta, hogy csúnyán rá fogják szedni, be fogják csapni az arabokat. Úgy is lett. A gyarmatosítók 200-200 ezer katonával megszállták a kialkudott tartományaikat. Mindezt másfél-két évvel a világháború után. A franciák mindig azzal mentegetik magukat, hogy nem volt katonájuk a Magyarországot lerohanó románok megállítására, de arra bezzeg volt, hogy Szíria partjainál kihajózzanak 200 ezer fiatal franciát, akik szerencsésen megúszták Verdun és a Marne menti csaták poklát és már menyasszonyaik karjában lett volna a helyük. A franciák legalább utólag ezzel akartak nyomatékot adni az angolok mezopotámiai jelenlétének. Atatürk miután kiverte a görögöket Anatóliából, Enver pasa nyomán – ő az utolsó szultán hadügyminisztere, „hadisten” – benyomult az akkor még a Van-tóig érő orosz védnökség alatt élő Arméniába és kitolta Törökország határait az Araráton túlra, a mai határáig. Leninék hagyták a terjeszkedést, mert  Atatürk szegről-végről forradalmár volt, másrészt túlzottnak tartották a cárok Transz-Kaukázuson túli hódításait, harmadrészt, csak az imádság mentette meg Szovjet-Oroszországot Gyenyikin, Kolcsák, Jugyenics inváziós hadaitól. A Nyugat nagy álma Napóleontól kezdve mind a mai napig, hogy Oroszországot térdre kényszerítsék és kifosszák ekkor majdnem sikerült, mert az angol-amerikai és a fehérgárdista csapatok Szibérián keresztül átjöttek az Urálon és ezzel a bekerítő mozdulattal jobb pozícióban voltak, mint Hitler hadai két évtized múlva. Nem akármilyen siker volt ez az oroszok számára, hogy legalább a Kaukázuson túlról nem kellett inváziós támadást várniuk. Állítólag Atatürk a görögök elleni támadását orosz fegyverekkel és lőszerrel hajtotta végre, ami azért nem lehetett több, mint puska és gépfegyver. A nagyobb tétre menő „hadijátékok” közben senkinek nem jutott eszébe, hogy a déli örmény mészárlások után az északi örményeket meg kellene menteni a moszlimoktól. A Nagy-Arménia visszaállítására tett kísérleteiket nem támogatta senki, sőt Enver pasa után Atatürk is bosszút állt „jogtalan„ lázadozásaikért. Kurdisztán után Arménia 2/3 része is török kézen van, majd a dolgozatunk végén elmondjuk, hogy a területeiket hogyan lehetne fölszabadítani, visszaadni jogos tulajdonosának 4000 év ottlét után. A törökök alig röpke 6-700 éve vannak jelen a térségben, ha a szeldzsuk törököket is beszámítjuk. Ehhez hasonló elmondható a görög invázióról is. Az anatóliai görög invázió első pillanatban egy nagyon galád hullarablásnak tűnik. Az invázió megfelelően meg volt ideologizálva, a görögök az alapjában véve a görög Bizánc nyomában masíroztak be a félszigetre, amelyik majd 1000 éven át uralta az Anatóliai-félsziget 2/3-át. Talán mérsékeltebb programmal kellett volna föllépni, meg kellett volna elégedniük az ókori Epheszosz, Miletosz, Ion tengerpart belakásával, visszaszerzésével. Rémesen furán oda nem illően – mármint a törökök nem illenek oda – helyezkedik el a tengerpart mentén legalább 20 ókori görög város, hirdetvén egy ókori civilizációnak a mainál magasabb építészeti, művészi, színházi kultúrájának meglétét. Nyugat azonban ráuszította a görögöket Törökországra, úgymond „pihentek” voltak, mert nem vettek részt az akkori elnevezéssel a Nagy Háborúban, azután cserben hagyta őket. (A grúzokkal – Szaakasvili grúzaival – most frissen tette meg ugyanezt, az ukránok is előbb-utóbb pórul járnak majd.) A Szakarija folyó vörös volt a kiömlő görög vértől, Szmirna görögök lakta tengerparti nagyváros 2/3-át kiirtották a nekibőszült törökök.  Úgy himbálóztak, hevertek a hullák a tengerpart hullámverésében, mintha a végítélet napja jött volna el. A görögök azóta is félnek a törököktől, mert tudják, ha belázad az agyuk, nem néznek se Istent, se embert. Talán a menekülteket ezért nem merik visszazsuppolni Törökországba. A török légierő meglehetősen szemérmetlenül röpköd a görög felségterületű vizek és szigetek fölött, a görögök elnézik nekik, mert ha egyet is lelőnek közülük, holnap végig bombázzák az összes szigetet.

 

                                                                  *

 

A két mandátum terület – Szíria és Irak néven - elkezdte a maga „normális” gyarmati életét. Az arabok azonban nagyon hamar rájöttek, hogy csöbörből vödörbe estek. Szíriában a francia kormányzat legelőszőr a nagyhatalmú törzsfőnökökkel rúgta össze a port. A kettős hatalom nem lett működőképes. Egy különleges szekta a Dzsebel el Drúzban a drúzok – már a török időkben is állam volt az államban, nem külön magánhadsereggel rendelkeztek, hanem maga az egész nép hadi szervezet volt, fel volt fegyverkezve. A francia kormányzók és tábornokok nem értették a rendszer működését, vagy nem akarták érteni és a helyi hatalmasságokat be akarták alázni a francia államrendszerbe. (Gondoljunk csak a magyar nemesség és a Habsburg kormányzat felemás kapcsolatára.) A helyi hatalmasságoknak nem nagyon van szükségük arra, hogy a fejük fölött uralkodjon egy központi államrendszer. A vidéken a klánok, a főnökök nem hosszú jogi vitákat folytattak (és folytatnak, a drúzok ugyanott vannak ugyanígy) az őket ért sérelmekről hanem mihamar fegyvert fogtak és elkezdődött a szabadságharc. A törökök hosszú uralma arra utal, mintha jobban tudták volna működtetni a kettős hatalmi rendszert – és utánuk az angolok is – a franciák az évszázados centralizációs gyakorlatuk alapján rendkívüli merevséget tanúsítottak. A megszálló francia hadsereg tábornokai Szíriában – és mindenütt a Maghrebben, az egész  nyugati arab világban is – fiók-Bourbonokként viselkedtek és ezzel szisztematikusan magukra húzták az ellenreakciókat. Nyugodtan mondhatjuk, hogy egy állandóan belháborúktól, belviszályoktól, csatazajtól hangos országban erőszakkal nem lehet az erőszakot legyőzni. A franciák ebben az iszlámista térségben nagyon hamar bedobták a gyeplőt, rájöttek, hogy Szíriában aránytalanul kevesebb a haszon, mint a kár, a vérveszteséggel együtt. A Maghreb országokban tovább erőltették az uralmukat, de azután utána számoltak, De Gaulle a túl sok vért látott okos katona, beszüntette a katonai intervenciót. Az angol gyarmati uralom tovább tartott. Az angol és indiai történészek számára kiváló csemege az angol kormányok és külpolitikusok majd fél évszázadon keresztül a Gandhi- Nehru családdal való húzd meg-ereszd meg szívós taktikája, vitája. Itt emlékeztetnék arra, hogy jelenleg ezeket a legrosszabb fajta kolonializálási szisztémákat próbáljuk meg felújítani, ahelyett, hogy a keresztények kimenekítése után az egész iszlám világot „körbe falaznánk” és hagynánk, hogy főjön a saját levében. Nem lehet tudni, hogy az iszlám szélsőségesek miért éppen Franciaországot szemelték ki maguknak első számú ellenségnek, amikor az ellenük való háborúban a franciák alig vesznek részt és a „moriszkok”, az arabok már Párizst az ország szívét fenyegetik, özönlik el. A franciák és az angolok átestek a ló túlsó oldalára, az arab és néger prostituáltakhoz képest a mi prostituáltjaink tündéreknek néznek ki. A bűnös, gyarmattartó fenntartott kezekkel áll, már kapitulált. Az iszlám most vele szemben eljátssza a fordítottját, ő csap fel gyarmattartónak, hódítónak. Régi történelmi beidegződés ez: amikor egy nép, egy állam, egy birodalom meggyengül, amorálissá válik, lezüllik, a különféle jelekből ezt a szomszédjai észre veszik és megadják neki a kegyelemdöfést.

 

                                                                    *

 

Nos, Szíria és Irak mihamar megszabadult a protektorátustól, a gyámságtól és elindult a függetlenség után, miután ők maguk is a világ is „felnőttnek” minősítette őket. Amennyiben egy ókori és középkori attitűdökkel megterhelt népet egyáltalán felnőttnek lehet minősíteni. A függetlenség első szárnypróbálgatásai visszahozták az ősrégi belső hatalmi harcok korát. Európa örült, hogy már nem érintett ezekben a harcokban, a maga jóléti társadalmának kiépítésén fáradozott, amit csak óvatos neokolonializmussal fűszerezett.

1.      Az első atavisztikus attitűd, társadalmi beállítódás, hagyomány, jogszokás uralmi szisztéma.

Ugyan létezik, beindítottak egy parlamentáris rendszert, de az államelnők és a miniszterelnök is meg van győződve róla, hogy teljhatalmú diktátornak, kalifának, kánnak, szultánnak választották meg. Az uralkodói nagyságnak abban kell megnyilvánulnia, hogy az uralkodó rendelkezik a kegyetlenség képességeivel. Ha egy uralkodó nem kegyetlen, akkor gyengekezű, nincs hatalma, ingatag a hatalma, gyámoltalan. Az uralkodói nimbusz – a nép körében - is a kivégzett emberszám függvénye. A határozott hatalomgyakorlás jelszava:”engem nem kell szeressenek, azt akarom, hogy féljenek, rettegjenek tőlem”. Ezt ugyan európai uralkodó mondta, de a mai európai mentalitás értetlenül áll előtte, kuriozitásként tartja nyilván, sajnos az afroázsiai tömegek méltányolják a hatalmi csúcson lévő emberük isteni büntető képességét.  (Lásd a szaud-arábiai felségsértő imám és 40 társa kivégzését.) Hogy-hogynem a hatalom szilárdsága és az ország rendjének szilárdsága összemosódik. (Föltételeződik, hogy az egyeduralkodó az ellene lázadókkal együtt a korruptakat, csalókat, gyilkosokat, rablókat is kiirtja. Mikor azután paranoiássá válik a diktátor: a tábornok, ezredes és tiszt kivégzések száma mértéktelenné válik, lemészárolják a diktátort is. Régen általában a testőrparancsnok a hálószobában tőrrel, ma valamilyen díszszemlén, ünnepélyen géppisztollyal. Nagyobb baj az, ha az igazságtevő lázadók külföldi segítségért folyamodnak a hajdani diktátor megdicsőül, mert a saját nemzeti diktatúra mégis csak jobb, mint az idegeneké. Még nagyobb baj az, hogy az első igazságtevő lázadók néhány hónap múlva kegyetlen diktatúrával fordulnak szembe a mihamar érkező második harmadik hullámú ellenük forduló igazságtevő lázadókkal. Így azután tényleg objektíve létező ténnyé válik, hogy mindenki mindenkinek az ellensége lesz. Az amerikaiak óriási apparátussal próbálják meg szétválogatni, rangsorolni, hogy melyik fegyveres csoportnak van valamilyen használható gondolat, vélemény rendszere, önálló politikai koncepciója és azután tanácsot adni az amerikai hadseregnek, hogy kit kell bombázni, kire kell lőni, de olyan gyors az átrendeződés, hogy óhatatlanul mindig mellé találnak, tévednek. Nagyon bánják már, de a „kalifátus” létrejötténél ők bábáskodtak. A mára kibontakozott terrorizmus hullámban azt is bánnunk lehet és kell, hogy valaha is a perzsa sah, a fáraó utódok: Szadat, Nasszer, Mubarak és a Szaddám, Abu Asszad, s Kadhafi rendszerének és személyének a megdöntésében valaha is közre működtünk. Egyszerűen azért, mert a hajdani diktátorok idején működött az ország, számottevő gazdasági fejlődést tudtak felmutatni, ha nem lettek volna, ma nem lenne mit lebombázni. Az ő népirtásaik aránytalanul kisebbek voltak, mint amelyek a jelenlegi háborúban pro és kontra létre jönnek. (A fiatal Asszadról nem lehet tudni semmit, Közel-Kelet legvirágzóbb országát örökölte és működtette tovább. Ráadásul olyan vezető, aki az arabok és az iszlám ügyét soha nem árulta el. Személyi kultusza az volt, ezt unták volna meg, vagy a származásával van valami probléma? Minden esetre, ha ennyire ellenszenves figura, már régen le kellett volna mondania. Jó, de kinek a javára mondott volna le? Azzal azonban, hogy 6 évvel ezelőtt nem mondott le, elkezdett vér tapadni a kezéhez – görcsösen ragaszkodva uralmához - , így ma már teljesen jogosan lehet követelni a lemondását.

Második számú primitív attitűd.

A vérbosszú szokásának a továbbélése. Hozzák valahonnan az évezredek mélyéről és képtelenek lemondani róla. A törzsek közötti vérbosszú már Mohamed idején is anakronisztikus volt, a Korán jórészt ennek megszüntetéséért íródott. Bushék, az amerikaiak a toronyrombolás ürügyén nagyon magasra srófolták fel a vérbosszú spirált, de az irakiak Szaddam kivégzése után megállapíthatták volna, hogy egálban vannak 1:1 az arány. Persze Bush homályos agyából már soha nem tudjuk meg, hogy miért éppen Irakot választotta a kollektív bosszú állás célpontjából, mint az sem, hogy nem igaz, hogy sohasem hallott róla, hogy az európai politikai-etikai kódex szigorúan tiltja a kollektív bosszúállást. Ezen túlmenően jó lenne tudni, mikor vétkeztünk először az arabok ellen: a zsidók megjelenésével Palesztínában, a zsidók győzelmes háborújával, vagy még előbb a keresztes háborúk során? Mivel visszacsinálni nem lehet semmit, legfeljebb bocsánatokat lehet kérni. Egy csontvelőig beidegződött vérbosszús, vendettás alapállás mellett azonban semmiféle eredmény azonnal nem biztosítható, pedig az azonnaliság nagyon kellene, mert már a 24. órán is túl vagyunk. Egy eszkalálódó, vérbosszús háború csak az utolsónak született csecsemő vérbosszús halálával látszik véget érni. Ha nagyon akarjuk egy-egy civilizáción belül a vérbosszú beidegződése rendkívül szigorú törvényekkel elnyomható, visszaszorítható de egymással párbeszédes viszonyban sem álló különböző civilizációk egyidejű háborút, vérbosszút leblokkoló történéseit elvárni szinte lehetetlen. Várhatunk még pár évszázadig, míg a Korán végére oda mer írni valaki egy záró mondatot mely szerinti: ”szeresd ellenségedet, mint tenmagadat”. Megoldásként nincs más lehetőségünk, mint az összes vérbosszús kapcsolatban álló tényezőt Közel-Keleten belül és kívül a legszigorúbban el kell különíteni egymástól.

A harmadik atavisztikus beidegződés.

Nem jutunk előbbre, míg az arab politikusok, vezetők a pozíciójukban nem felejtik el, hogy melyik törzsből jöttek. Hihetetlen, de a modern államéleti formák közé felszivárgott, nagyon intenzíven jelen van, hogy a potenciális, vagy tényleges vezér, vezető melyik törzs, melyik falujában, palotájában, vagy sátrában született. Elkezdenek az első számú vezető mellé az egész államapparátusba, hatalomba felvonulni európai kifejezéssel a „földijei” s mikor a törzs kiemelt támogatásban részesül a többi károsult törzs rovására a sértettek dührohamot kapnak és elkezdenek legéppuskázni mindenkit, akinek a hatalomhoz a legkisebb köze van. Sőt, néha az egész privilegizált törzset. A lázadóknak nem is biztos, hogy nincsen igazuk, mert a hatalom birtokában a morálisan alul-szocializálódott ember, vezető óhatatlanul hatalmaskodni kezd. Ezek az afroázsiai térségben meglévő állapotok a magyar államalapítás kori állapotokhoz hasonlíthatók, mintha az országban 30 Koppány lett volna és a legnagyobb törzs legerősebb emberének az uralmát a többi törzs nem fogadta volna el. Ezeknek a modern államéletben fölszívódott kegyetlen törzsi viszályoknak a pontos menetrendjét nem ismerjük, a kíváncsiskodó külföldi újságírók (oknyomozók) általában az életükkel fizetnek a kíváncsiskodásukért. Természetesen ők, a bennszülettek tudják, kinek mi a baja a másikkal. A régi arabságon, iszlámon belüli háborúskodások, ellentétek okai elég tűrhetően vannak dokumentálva, de a mai afgán, iraki és szíriai viszonyok részletes elemzésétől – a szituáció sokkal bonyolultabb, mint 500 évvel ezelőtt – távol tartjuk magunkat  mert muszáj távol tartani magunkat, mert ha bele beszélünk a dolgaikba elvágják a nyakunkat. Pedig, ha nem vadászbombázóval akarunk rendet teremteni – amelyek össze-vissza szórják bombáikat – akkor minden arab fegyverest meg kéne kérdezni, mi a baja, mit óhajt és hogy gondolja, hogy ezt orvosoljuk. És ha ez összejön, akkor letegye a gépfegyverét.

A negyedik kora-középkori atavizmus.

Európában a vallás már a helyére került. Akinek szüksége van a mindennapi életében – a munkája mellett – erre a különleges absztrakcióra lelki támaszként, az vegye igénybe, aki megáll a maga lábán, az eressze el a füle mellett az egész filozófikus tanítást. A nagy egyházak már nem is várják el, hogy valaki fanatikus hívő legyen s minden hitetlennel szemben megszállottan ellenségesen viselkedjen.  Mohamed sajnos a törzsi ellenségeskedés elitélése mellett rést hagyott a humanizmusán, a filozófiáján azzal, hogy a világgal, a környezettel szembeni antiszociális indulatokat áttette az úgynevezett hitetlenekre, meg az eretnekekre. A hitetlenek, ezen belül a legnagyobb számú hitetlen embertömeg a fehér ember és Európa ellen folytatott fanatikus, könyörtelen támadás egyszerűen a régi törzsi barbarizmus áttranszponálása egy külsőbb, a belső, a törzsi környezettől kissé távolabb eső térségekbe. Ezt a sanszot kár volt megadni az emberrel láthatólag veleszületett agresszivitásnak. Az egész mohamedi tanítás kétértelművé vált. A jámbor, békés arabok, és egyéb iszlamista etnikumok s az agresszív vallási megszállottak (jól dokumentáltan) egyaránt tudnak hivatkozni a Korán egyes kitételeire, szurái-ra, hittételeire. Az európaiak számára teljesen érthetetlen ez a paradoxon, képtelenek megérteni, hogy lehet valaki egyszerre Káin és Ábel is, nem tudnak megbirkózni az iszlám kettős arculatával, inkább két táborra szakadnak, a jámbor iszlám barátaira és az agresszív iszlám ellenségeire. Rendkívül zavaró, hogy a dinamikus arab fiatalok láthatólag nem kedvelik a passzív, békés együttműködést preferáló idősebb arabok világát. Jobb híján egymást becsmérlik az ellentétes világmegítélésért s azután a sértések után csípőből tüzelnek. Az együgyű európaiak szépen besétálnak az illogikus filozófiát, vallást ázsiai furfanggá „fejlesztő” keletiek csapdájába. A legtípusosabb értetlenség, amikor nem tudják eltalálni, hogy „jólnevelt” kispolgárian szolid családból származó arab moszlim fiatalból hogyan lesz dzsihád harcos. Hát úgy, hogy a Korán teológiai, logikai bukfencei szabad átjárást biztosítanak a jámbor iszlámból az agresszív iszlámba. Ezzel a lassú, vagy akár gyors átfejlődéssel bőségesen is élnek. Az átfejlődés pszichikai folyamatai megfoghatatlanok, leellenőrizhetetlenek, először a végeredménnyel találkozunk, európai fiataljaink tömeges halála kapcsán. Az állampolgárok életéért életben maradásáért felelősek döbbenetes felelőtlensége, hogy az iszlám gondolkodás belső paradoxonjait a gyerekeink életével reagálják, reagáljuk le. A maximális jólétben, békében, mintegy inkubátorban nevelkedett politikai elitek képtelenek felfogni, hogy ők népükkel együtt ellenség s kedélyes, nevetgélős, vállveregetős, csókolózós találkozásaikon nem látszik, mintha éreznék, hogy háború van hirdetve s ez a háború már bőven folyik ellenünk. A több tucat halottunk fölött elmondják a sajnálkozó búcsúbeszédet – nem annyi a halott, amennyi a tényleges, mert több ezer szülőnek, hozzátartozónak tönkre van téve az egész élete – és utána tovább luxuskocsikáztatják, autókonvojoztatják magukat az elnéptelenített, mesterlövészekkel megtűzdelt, megerősített utcákon. A pápa ez alól nyilván kivétel, láthatólag mártíromságra vágyik, azonban egy ragyogó szépségű gimnazista vagy egyetemista lánynak az életútja elején nem valószínű, hogy ez lenne az egyetlen vágyálma. Okfejtésünkből kikövetkeztethető, hogy végül is muszáj lesz minden 40 éven aluli egzisztencia nélküli bevándorlót – mind a régieket, mind az újakat – hazaküldeni a maga felfoghatatlan mentalitású és gyakorlatú társadalmi környezetébe. Azoknak akik még nem nevelték át magukat dzsihád harcosnak, majd a saját térségükben kerítünk nekik (kibombázunk?) a szó szoros értelmében friss, új határokkal egy országot, vagy országokat, ahol meghúzhatják magukat. (Lásd a dolgozat végét)

 

Ötödik atavizmus, modernizációs keveredéssel.

A gyorsan pergő események hatására az euroamerikai társadalmaknak már régen rá kellet volna jönnie arra, hogy addig nyújtózzanak, ameddig a takarójuk ér. A vesztes klasszikus gyarmati háborúkból az USA nem vonta le a tanulságokat, hogy csekély katonai létszámával nem folytathat- kezdhet semmiféle háborút, preventív háborút Ázsia és Afrika irdatlan embertömege ellen. A franciáknak alig egy évszázadnyi uralom után ki kellett hátrálnia Afrika pereméről és közepéről s Vietnamból, az angoloknak föl kellett adni egész gigászi világbirodalmukat, ám ez után jöttek az amerikaiak a nagy mellényükkel, hogy ki ha ők nem. Afrika és Ázsia egy konkrét, territoriális uralom számára nem olyan kicsi, mint ahogy az a repülőről, műholdról, vagy térképről látszik. A bolsevizmus, az orosz kommunizmus a nemzeti felszabadító háborúkat, mint antiimperialista háborúkat a születésük pillanatától kezdve támogatta s az amerikaiak csak ezt látták meg a világpolitikából. Elkezdtek preventív háborút viselni a bolsevizmus tovaterjedése ellen. Már ez se nagyon ment, az amerikaiak kifulladtak, elvesztették mind a koreai, mind a franciák kimenekülése után a vietnámi háborút is. Ez sem volt elég tanulságnak, pedig a katonai doktrinájuk részévé tehették volna, hogy az óceánok birtokában (domináns flottauralom) legfeljebb az öreg kontinensek peremvidékére tegyék be a lábukat. A kontinens belső térségek ugyanúgy elnyelték az amerikaiakat is, mint előzőleg az angolokat és franciákat. A kommunista gondolatrendszer néhány évtized alatt átviharzott a harmadik világon, de nem tudott megtapadni, mert tényleg a legfejlettebb kapitalizmus utáni időszakra találták ki, azzal adekvát. Az elvileg bölcs, előrelátó preventív intervenció teljesen hiába való fáradságnak és áldozatnak bizonyult. A harmadik világ minden egyes országának meg van a maga sajátos társadalomfilozófiája, ez jórészt verbálisan és regionálisan látszik csak, nyilvánul meg, tanulmányozására sincs lehetőség, nemhogy megváltoztatására. Az USA antikommunista ideológiája és katonai, gazdasági és politikai intervenciója után belefogott a maga demokratikus, kapitalista rendszerének exportjába és piackereső behatolásának terjesztésébe, kimunkálásába. Ez rendkívül vontatottan haladt, és halad. A harmadik világ részéről jórészt kimerült a segélyek fölvételében és elherdálásában, rövid úton való fölélésében. A harmadik világ zömének halvány fogalma sincs arról, hogy lehetne nemhogy fejlett szocialista, (ezzel vagy 20 évig próbálkoztak), de fejlett kapitalista országgá sem válni. A maguk rendszerképződményeivel valahol ott tartanak, mint amikor Európában kezdtek a feudalizmus, a földből élő paraszti társadalmak kellős közepén megjelenni az első manufaktúrák, vagy később az első gyárak. Emlékezzünk vissza, hogy az ipari tőke az 1600-as évektől kezdve milyen végtelenül nehezen fogadtatta el magát mind az elitek, mind a nép körében, nem beszélve a vallások teljes süketségéről, nemtörődömségéről e téren. Nincs semmi okunk föltételezni, hogy az ipari társadalommá válás a harmadik világban az európai és amerikai 300 évnél hamarabb lezajlódhatna. És akkor még optimista vagyok. Kívülről mesterségesen felgyorsítani nem lehet, mert ütközik a szuverenitás és a szabadságképzetekkel. Az USA megpróbálta a maga társadalmi rendszerét - teljes komplexitásában – exportálni, de ebből csak annyi valósult meg, hogy az afroázsiaiak megtanultak autót vezetni, gépfegyvert és gépágyút kattogtatni. s néhány helyen, ahol már van elektromos szolgáltatás, televiziót nézni s újabban okos telefont működtetni. Ez az elégtelen, felszínes technicizálódás az archaikus-barbarisztikus társadalmi miliőben csak a barbarizmus hatékonyságát fokozta, mind a saját környezetükben, mind általában az idegen behatolás ellen.

Az USA abból indul ki, hogy őt az egész világon csodálják és szeretik, ez kezdetben talán így is volt. De amikor kiderült, hogy az USA előszeretettel szeret a zavarosban halászni s ráadásul bőven alkalmazza az egymásra uszítás metodikáját, kezdett a megítélése nagyon differenciálttá válni. Teljesen avatatlan kezekkel nyúlt bele a közel-keleti darázsfészekbe is, fölváltva hol az irakiakat támogatva a perzsák ellen, hol Izraelt és Szaud-Arábiát támogatva Irak ellen. Közben kitaláltak ilyen hangzatos elnevezéseket, hogy Öböl-háború, meg Sivatagi Vihar, a talibok totális megsemmisítése stb., stb. Közben az afgánok és az irakiak évezredes megszokás szerint látszólag megfutamodtak, mert az óriási ütőerővel rendelkező reguláris hadsereggel nem akarták teljesen letiportatni magukat. A valóságos és a látszólagos gyengeség, gyávaság prezentálása ázsiai furfang, katonai trükk. Ázsiában az idő nem számít, még a háborúban sem. Az iraki arabok szépen megvárták, amíg az amerikaiak ráunnak és belefáradnak nagy létszámú hadseregükkel Irak és Afganisztán őrzésébe, megtartásába – állítólag napi 1 milliárd dollárjukba került, - s azután lendültek támadásba. Ennek a türelmi játéknak egy európai változata a terrortámadások adagolása, addig szünet van, amíg a rendőri készültség magasfoku, mikor kezd ellanyhulni – minden európai reménykedik, hogy nem lesz több – akkor jön a következő támadás egy senki által nem várható ponton. Ez így megy a „torony rombolás” óta. A puha célpontok keresését az európai-amerikai biztonsági szakemberek már fölismerték és néven nevezik. A ráérős adagolást azonban még nem. Nem akarják elhinni azt, hogy egy muszlimnak a harc életforma,  nincs más tennivalója, ezt majd máshol bővebben kifejtem, az úgynevezett barbarizmus korától kezdve. Ez a harcias, archaikus társadalmi struktúra az araboknál és jórészt az egész afroázsiai térségben konzerválódott, felszívódott, átüt minden a felszínen nyomokban megjelenő legujabbkori társadalmi formáción, mentalitáson, életvitelen, civilizáción.  Némi késéssel jöttek rá a harmadik világ militánsai, hogy miképp kell egy nagyszabású gerilla-háborút lefolytatni. De sikeresen folyik. Háborúban végül is az nyer, aki a legmagasabb szinten, a legkiterjedtebben, a leghosszabb időn keresztül tudja működtetni a partizán háborút. A partizánok lehetetlenné tették, hogy a németek földig rombolják Moszkvát és Pétervárt. A katona, lőszer, ágyú, bomba és repülőgép utánpótlás a kelleténél alacsonyabb szintre csökkent és megfordult a háború menete. Nem véletlen, hogy a politikusok minden reménykedése ellenére Szíriában és Irakban a katonák nem óhajtanak szárazföldi harcban részt venni, mert ha a mai iszlám kalifátus reguláris hadsereg jellege átalakul partizán hadsereggé, 10 katonájuk közül jó, ha kettő életben marad. A Merkel kisasszony-féle úrilány stratégáknak nem csak a német lányok halála nem számít otthon, hanem a német fiúké idegenben sem. Minden elismerésünk Obamáé – furcsa, hogy erre egy ragyogó gondolkodású négernek kellett rájönnie – aki úgy véli, hogy a fehér ember imperializmusát végleg be kell fejezni s helyette az intenzív védekezésre kell fordítani minden erőt.

Különben is ne háborúzzon az, aki nem tud háborúzni. Annyi fáradtságot sem veszünk magunknak, hogy a háborút háborúnak ismerjük föl. A dzsihadista moszlimok teljesen szabályosan hadat üzentek az euró-atlanti tömbnek, céljaikat kinyilvánították, hogy megsemmisíteni, uralni és benépesíteni akarják a kivénhedt Európát. Ez egy nagyszabású komplex célkitűzés, megvalósításukra a demográfiai erőviszonyok alapján minden esélyük meg van. De mit nekünk Hecuba! A hadüzenetre még csak nem is válaszoltunk. Száz számra ölik meg az embereinket, de ezt a tragikus tényt a régi-új, felújított világtörténelmi szituációra végtelen lassan rákapcsolódó és rámozduló európai vezetőink még mindig egyedi malőrnek könyvelnek el, amit a vicces kedvű arab terrorista kisfiúk követnek el.

Már a „toronytámadás„ után divatba jött „terrorista” elnevezés is félrevezető. A dzsihadisták nyíltan ellenségnek néznek bennünket, amint az egy háborúban illik, mi a világért meg nem sértenénk azzal az ellenségünket, hogy ellenségnek nevezzük. A szakértők kínjukban kitalálták az „aszimmetrikus” háború rém tudományosan hangzó kategóriáját, ám ezzel mintegy igazolják, jóváhagyják komplett tehetetlenségünket. (Tudniillik a kategória illogikus, a háború csak akkor háború, ha vannak ellenfelek, ha szimmetrikus.) Ez így a vereség, a kapituláció megformulázása és involválása s elő hozza, felfokozza az ellenség vadász szenvedélyét, üldözési szenvedélyét, ami nyilván az „európai nyuszik” kilövéséig, leterítéséig tart. Nem lesz kegyelem.

A támadás kivédése minden ponton elképesztő naiv módon történik, még azt sem értjük, hogy a háború ellenünk több csatornán folyik. A migrációt ugyan a dzsihadisták nem tervezték, de Allah ajándékának kell tekinteni számukra, hiszen Európa betelepítése afroázsiaikkal a primer céljaik között szerepel. Teljesen mindegy, hogy ez a háború előtt, közben, vagy utána történik-e. A betelepülés intenzíven zajlik, sem a dzsihadistákat, sem a befogadókat nem érdekli, hogy a honfoglalók közül hányan esnek el, mert a más frontokon elesettek számához viszonyítva aránylag csekély. Fő az, hogy a „célhelyszínen” legyenek. A puszta tömegükkel is teljesen összekuszálhatják az európaiak többé kevésbé precízen zajló mindennapi életét. Az már csak ráadás, hogy köztük elelegyedve számtalan partizán-terrorista van, akik akár holnap 50 merényletet is végrehajthatnak. Európa feltöltődése minden nap növekszik, a folyamat máris visszafordíthatatlan. A balkáni védelmi vonalak kiépítése ugyan segíthet, de már ez is eső után köpönyeg. A német nép szolgalelkűsége, hatalom, vezető tisztelete sírba viszi Európát, Hitler konok agresszivitása után ugyanoda jutunk, mint ahová Merkel konok jámborsága, humanizmusa visz bennünket. Addig feszíti a jámbor Führer a húrt, addig akarja bizonyítani a maga bizonyíthatatlan igazát, míg majd csak Kelet-Közép-Európa rovására fog tudni kilábalni a lehetetlen helyzetből, amit teremt. Vagy polgárháborúba torkollik a németek késleltetett tűrőképessége és persze migráns irtásba, ha úgy tetszik, egy modern holokausztba. Olyan, mintha beteljesedne Bertold Brecht jóslata Németországra vonatkoztatva : „A nagy Karthagó három háborút viselt, a harmadik után kő-kövön nem maradt semmi”.

                             Néhány kérdés a nyugat-európai frázisgyártókhoz most már a közel-keleti térséghez közel,  ahol az egész háború – az átterjedési zónában –, a primér konfrontáció lezajlik.

Ha már rájöttek, hogy a külső határok a kis-ázsiai kontinens és a görög szigetvilág legkülső szigetei között húzódik a több 100 km hosszú tengersávban miért három hajó járőrözését engedélyezik, s azt sem elrettentésül, és a török partokra való visszatoloncolás céljából. A NATO-nak és USÁ-nak annyi hajója van a Földközi-tengeren, hogy ha a hajók fél km-es közökkel sorba állnának, le tudnák zárni a két NATO ország határait. (A gyerekek a tengervízbe, mi a tengerekről szóló jogszabályokba fulladunk bele.)

--

Miért fél Görögország visszatoloncolni Törökországba a menekülteket? Háború van, a NATO főparancsnokának a parancsát mindenki köteles végrehajtani akkor is, ha valaki valamivel nem ért egyet. A NATO mossa a kezeit minden témában. Miért? A gigászi védelmi (??!) apparátus kifejezetten ilyen célra van létrehozva.  Az európai kontinenst megtámadták, ez most már nem preventív háború, hanem az ellencsapást kell szisztematikusan kimunkálni, a döntéseket a civil hatalomnak át kell adni a katonai parancsnokságok kezébe. Háborúban a civil szféra nem locsog össze-vissza, hanem szótlanul teljesíti a vezérkarok összes kívánságát, ami a hadműveletek sikeres kivitelezéséhez szükséges.

--

Vajon ki találta ki Törökországnak azt a nevetséges 3 milliárd dollárt, a menekültek eltartására, hosszabb időszakra való letelepítésére? Azt is utólag EU-s ellenőrzés mellett. Miért nem elég, ha Törökország a területet adja? Erdogán szerint Törökország már 10 milliárd dollárt költött a menekült táborok fenntartására és Európában egy menekült napi 50 Euróba kerül. Ilyen ajánlattal nem lenne szabad a törökök szeme elé kerülni. Minimum 3 milliárd dollár évente és előre! 3 - 4 millióra tervezik a Németországba menekültek számát, ha ezt összeszorozzuk napi 50 euróval mi marad Görögországnak és Ukrajnának?

--

A NATO Romániában és Ukrajnában 3 és fél milliárd dollárért erősíti meg Oroszország ellenes bázisait. Vajon a NATO miért rémisztgeti önmagát Oroszországgal? Oroszország Moszkvától csak egy széles sávot szeretne nyitni a Krim félszigetig, s nem többet Oroszország meg van Ukrajna nélkül, semmi jele, hogy Ukrajna megússza államcsőd nélkül. A rakéta bázis nem gyerek tápszer és gyógyszer az utóbbiakat ki fogja szállítani ugyanúgy ingyen, mint a fegyvereket? Ehhez a sávhoz nem sok kell már, Putyin tud várni. Az önmagát megszervezni képtelen Ukrajna mihamar nyűg lesz a Nyugat nyakán és úgyis visszakönyörgi magát Moszkva uralma alá. Minek ehhez Putyinnak fegyveres agresszió? A balti kis országok visszafordíthatatlanul ráépültek a Skandináv országokra, mindenki örül, hogy így együtt boldogulnak. Ebbe az irányba is fölösleges bármi néven nevezendő agresszió.

A NATO-nak minden pénzét az iszlám országok felöl érkező komplex támadások kivédésére kellene fordítani! Vajon az iszlám agresszió miért nem katonai kérdés? Európa és mi is meddig fogjuk növelni a rendőrség létszámát, akik máris katonai feladatokat látnak el? A partizán elhárítás a partizánvadászat a defenzívába szorult európai anyaországokban is kifejezetten katonai feladat. (Látjuk, hogy a gerilla, partizán kategorizálás helyett a terrorista minősítés mennyi galibát okoz. A „terroristát” sem definiálni, sem meghatározni így módszeresen elhárítani sem lehet.)

--

Ma általános nyugati vélemény az, hogy az ifjú Asszad a szír válság rákfenéje, akkor hogy kerülnek az oroszok Szíriába a megmentésére? Miért csak Asszad tudja biztosítani Tarsus haditámaszpontját?  Miért nincsenek itt egymás mellett a nagyhatalmaknak támaszpontjai? Láthatólag az arab-moszlim világ terjeszkedése ellen nem elégséges az izraeli bázis. (Az egész országot az USA ilyen célra biztosítékul tartja fent.) Oroszország a NATO-nak most szövetségese-e, vagy ősellensége? Mind a kettőre egyszerre vannak jelek. Ha szövetséges, akkor együtt működhetnének a szíriai, levantei tengerpart együttes megerősítése: hadikikötők, flottabázisok kiépítése terén s Asszadot kivonhatnák a forgalomból.

     Ilyen ellentmondások mellett nem valószínű, hogy valaha is sikerül békét teremteni a közel-keleti tipikusan afroázsiai térségekben. A kontroll alatt való tartás annál sikeresebb lenne, minél többen, minél közelebb vagyunk a konfliktus zónához. A rövid ideig tartó figyelmeztető bombázásokat utak és hidak lőszerraktárak, tartályautók ellen így is fent kell tartani, az Iszlám Államot, könyörtelenül vissza kell szorítani az Eufrátesz mögé, - de csak addig!, - hogy beszoruljon az európai és a kurd támadások közé, hogy ott megbékéljen önmagával és lokalizálja magát az adott regionális térségben. Az Eufrátesz mögé már nem kell követni, mert túl nagyra nőne a pacifikálandó térség. Ki kell számolni, mennyi katonával, szárazföldi élőerővel, mennyi haditechnikával, mekkora területet lehet minimális veszteséggel megtartani.

Az oroszokat mindenképen le kell beszélni az Asszad megmentéséről. Több szempontból is, mert a lázadók megsemmisítési ürügyén tényleg lakóterületeket is bombáznak és kezd óriásra nőni mind a halottak, mind az újonnan útra kelő migránsok száma, s igaza van a menekült fiúnak (lásd tv híradó!) tényleg nem mehet haza, mert az Asszad kormány besorozza katonának. Ha nem engedelmeskedik, lelövik, mint egy rühes kutyát. Teljes képtelenség, hogy Asszad még mindig teljes Szíria teljhatalmú urának képzeli magát! Legfeljebb valamiféle „tartományúri” rangot kaphat az ország negyedén, vagy ötödén. Asszad nem egy angyal. Ugyanolyan „ember mészáros”, mint az összes többi iszlamista diktátor évszázadokra visszamenőleg. Az oroszok megőrültek, ha a teljes totális szíriai hatalmába akarják visszahelyezni. Ha az oroszok segítségével győz, igazi asszír típusú öldöklést fog végrehajtani az ellen, a törvényes hatalom ellen fellázadók ellen. (Lásd a magyar 1956-ot, csak nem 2-300 kivégzett lesz, hanem 5-6000.)

 

                                                               *

Irak és Szíria és Afganisztán jelenlegi területei túl nagyok ahhoz, hogy állandó ellenőrzés alatt lehessen tartani őket és már csírájában el lehessen fojtani minden belső és külső támadást. Ezek a gyarmatosítók által a maguk számára összeharácsolt területek azt eredményezték, hogy a függetlenség elnyerése és a gazdaság némi megerősödése után az elnökök, mint a hajdani szétszakadt birodalom kalifácskái rögtön hódításba kezdtek egymás rovására, hogy úgymond visszaállítsák a régi nagy birodalmat. Külön dolgozatban dokumentálni fogom, hogy az arab egység, a birodalmi egység gondolata a mai Iszlám Kalifátus előtt mikor, hol, kinél lépett föl. Az arab történelmi tudatban kb. 50-50%-ban van jelen a startolás a birodalmi központ szerepére és a regionális ország öntudat kialakítása, kialakulása. (Ha jól emlékszem Nasszernak, Abu-Asszadnak és Szaddamnak 7-800 darabból álló tekintélyes páncélos hadseregei voltak, amit Szaddam nagyon jól tudott használni Kuwait ellen. Persze kár volt a szovjet ajándékért és arab fiúkért, mert a zsidók és amerikaiak az impozáns harckocsi oszlopokat néhány óra alatt a levegőből roncshalmazzá tették. A sivatagban jól látszó menekülő személyzetet meg legéppuskázták.) Az arab országokat mini államokra kell tördelni, hogy a terjeszkedési téboly az államfő-főparancsnokokon ne tudjon úrrá lenni. A kuwaiti vagy a katari emír soha nem fog hódító háborút kezdeni. De ha megfeledkezne magáról fél napi bombázással rendre lehet utasítani.

Itt a továbbiakban kísérletet teszünk arra, hogy több szempont alapján kissé átrendezzük a Közel-Kelet egy részének térképét. Ezt csak kívülről lehet elvégezni, annak ellenére, hogy a harcokban résztvevők között már fölvetődött a territoriális elkülönülés témája. A nagyhatalmakat persze sajnos ki kell zárni belőle, mert megint tévútra viszik a Közel-Kelet pacifikálásának a témáját. A különféle szempontok mérlegelése és egyeztetése a térségben semmiféle formában nem érdekelt európai kis országok tudományos intézetének lenne a feladata. Az egészet valahogy úgy kellene összehozni nagyon körültekintően, mindenféle terület átcserélésekkel, hogy túlzott dührohamokat ne váltson ki senkiből. A legnehezebbnek tűnik Nagy-Arméniából vissza vinni valamennyit a térképre, másrészt elérni azt, hogy Kurdisztán ne csak tájnév legyen, hanem körülhatárolt országnév, mert a térség középhatalmai körülbelül olyan vehemenciával őrzik a zsákmányukat, mint közép-európai szomszédunk, Románia. A nagyhatalmakat meg változatlanul nem érdekli a téma, mint ahogy nem érdekelte az I. világháború után a párizsi békékben sem.

1./ Törökország kisebb vágyai közé tartozik legalább egy ütközőzóna lemetszése Szíriából, mondogatja is, de a nagyhatalmak fülük botját sem mozgatják. Egy átrendezési tervben ennél egy sokkal nagyobb területet kell kapjon. Yayladagtol- Ayn Diwerig, a keleti hosszúság 36.-fokától a 42. fokáig, a déli mélységben megközelítőleg a 36.-fokig. Ez egy körülbelül 450-500 km hosszú szélességben 100-150 km. átmérőjű sáv. Látható, hogy ez európai viszonylatban igen nagy terület, olyan, mintha hosszában megfeleznénk Magyarországot, vagy akkora, mint a mai csonka, maradék Örményország. Benne van Aleppó is és a hatalmasra felduzzasztott Asszad tó fele is. Az Antiochiától Aleppón keresztül ez hajdanán rendkívül magasan fejlett terület volt, ma mindenféle, „csücsök” országrészek alig belakott területek vannak benne. Ha összenyitnánk a térséget Törökországgal, mihamar Konstantinápoly és környékének belakottságához válna hasonlóvá. Ebben a térségben vannak, laknak a turkok, akiknek védelmében a törökök lelőtték a vadászbombázót.

Az ajándék nem teljesen ajándék. Törökországnak és Iránnak a Van-tó és az Urmia- tó között van egy teljesen elhagyott egymással határos magas hegyi végvidéke. (Megint csak csücske.) Talán még ők sem tudják, mikor, minek és hogyan szerezték meg. Fán, vizen, füvön és jó levegőn kívül nem található rajta semmi. Az örmények és a kurdok itt vészelték át a legviharosabb évszázadokat. Ha a mai Örményország „csücskétől”, pontosabban Armavirhez és Jerevánhoz közel az Araksz folyón lévő „csücskétől” a Van-tót bekerítve, vagy a Van-tón keresztül a mai török-iraki-szíriai hármashatárig, pontosabban a fent emlegetett Ayn-Diwerig húzunk egy egyenest, akkor az majdnem pont akkora, mint az Aleppó környéki (és tovább az egész szíriai nyúlvány) ajándék terület. (Az Örményországi „csücsök” nem a legtávolabbi, hanem a Jerevánhoz közeli Araksz folyón lévő kiszögelés). Törökországnak ennyivel kellene hozzájárulnia Arménia és Kurdisztán rehabilitációjához illetve megteremtéséhez. Sajnos költözködni kellene. Az ősi örmény Van-tó körüli lapályról a törököknek (utálnak hegyet mászni, mint az összes pusztai nomád, de a Van-tó környékén azért nagy számban megtelepedtek) át kell költözniük Aleppó környékére, ott az Aleppótól Észak-Nyugatra ki tudja miért, elnéptelenedett városok és falvak várják őket a térség lehető legjobb termőföldjeivel. A Törökország belseji szórvány örményeknek, meg kurdoknak – a kurdoknak Aleppó környékén nincs semmi keresnivalójuk – szépen el kell indulnia most már a de jure is fixált hazájuk felé. Törökország észak-keleti határa benne Kars tartomány Kars városával természetesen érintetlenül marad, ezért a térségért rengeteg vért áldoztak. Ez része a török történelemnek.

Arméniát a töméntelen perzsiai azerbajdzsán miatt lehetetlen kiengedni a Kaspi tengerig, - pedig valamikor kint voltak – de a teljes Van-tavat, vagy legalább felét és az Urmia-tó egyharmadát ki kellene erőszakolni nekik. Valahol itt kell meghúzni az új  Kurdisztán és az új Arménia határát is.

2./ A 36. fok szélességi kör alatt, az új török határ alatt,  a mai Közép-Szíriában egy új Euró-Szíria nevű territórium jöhet létre a tengerparttól és Észak-Libanon határától Homszkot és Palmirát magába foglalva az Eufráteszig. Az Eufrátesz partján még Mari városát is magába foglalja. E területre vissza kell állítani a Népszövetség-ENSZ protektorátus mandátum területet, ami státusz ugyan ma már nincs sehol a világon, - közben kiderítettem, hogy van, Nyugat Szahara, a Polisariónak a spanyolokkal, marokkóiakkal való végeérhetetlen harcait megszüntetendő -- de egykor volt és a jövőben ismét lesz, lehet, mint ENSZ-Népszövetség terület. Mindez azért, mert a töméntelen háború bizonyítja, hogy a volt mandátumok, protektorátusok népeinek egyáltalán nem nőtt be a feje lágya, az infantilis, archaikus ösztöneiknek szabad folyást engednek. A lauseni szerződés egyébként az anarchia megszűnéséhez köti a mandátum megszűnését, a mandátum visszaállítása még nemzetközi jogilag is levezethető. Ide össze kell gyűjteni a térség összes keresztényét – ez is egy 500 x 100 km hosszú fél csonka magyarországnyi terület – mert nincsenek és nem is lesznek biztonságban soha. Az egész térséget szédületes tempóban modernizálni kell, mert az Európa után vágyakozóknak itt kell kis Európát teremteni. Itt kell őket rászoktatni az unalmas gyári termelőmunkára, nem az automata gépek, hanem a futószalag melletti munkára. A terület azért nem nagyobb, mert Európa maximum egy ekkora területtel tud megbirkózni, 50 ezer euró-amerikai szárazföldi katona egy ilyen kis - dzsihadistáktól előzőleg tökéletesen kitakarított – terület védelmére elegendőnek tűnik. Ennek a Szír államnak csak európai államfője és kormánya lehet, de ezek sem parancsolnak az 50 ezer európai katonának. A NATO és az oroszok döntik el, hogy az új keresztény állam mikor, milyen védelemre szorul. Az Eufrátesz partját meg kell rakni az elfekvő európai, amerikai, orosz ágyúkészletek ágyúival és ha az Eufrátesz keleti oldalán a legkisebb katonai mozgást észlelünk, könyörtelenül szét kell lőnünk a mozgolódó kalifátust. (Raqqát már nem kellene bombázni az ISIS-nek lakható életteret kellene hagyni. Ha nincs ilyen, hova száműzzük a szunnita dzsihadistákat? Jobb lenne egy helyre gyűjteni őket, minthogy szabadon bolyongjanak a világban.)

3./ Az Eufráteszen túl a Tigrisig pontosabban egy Moszul-Asszúr- Kerbela vonalig az Iszlám Kalifátus kap helyet. Ez egy elég sivatagos rész, de ha Szaud-Arábiának nincs valamilyen követelése, valamilyen határvédelmi zóna követelése, leérhet a territórium egészen, Kuwaitig. (Szaud-Arábia már kerítéssel határolta el magát kalifátustól s még valamikor a 20-as években valamilyen területkárosodást szenvedett, amit nagyon nehezményeztek, itt az alkalom, hogy a régi területigényét benyújtsa. Titokban, talán ajánlatosnak tartanám, hogy Szaud-Arábia az összes ortodox szunnitát magához vonja, bekebelezze.) Az Iszlám Állam a bekerített térségből már nem törhet ki. Semmi köze sem Európához, sem Ázsiához, sem Afrikához, de egy szűkebb területen megmutathatja, hogy mit tud, a népírtástól eltekintve hozzáértéssel működtethetik országukat. Tagjai csak az Iszlám Állam útleveleivel utazhatnak. Ha ezzel az útlevéllel valamelyik állam be akarja engedni őket, ám tegye, ha nem engedi be – az átutazó országban nyilván kell majd tartani a be és kilépését - akkor menjen haza tevét legeltetni és civilek felrobbantása helyett régi hőskölteményeket olvasni. A sivatagban nem sok kárt tehetnek, ezért vettük ki Moszult, Asszurt, Kerbelát a fennhatóságuk alól.

 A Tigristől Keletre a Van- és Urmia-tótól délre  - a perzsáktól is kapnak valamennyi tisztességes nagyságú területet – az új Arméniától egészen Bakubáig húzódna az új Kurdisztán állam. Irántól Kelet-Azerbajdzsánt és Nyugat –Azerbajdzsánt Tabriz városával nem kapják meg, de az iráni Kurdisztán tartomány körüli térségben a kurdok által lakott kurd területeket igen. S megkapják Moszult és Kirkukot (Moszul ugyan már kimerült, de Kirkuk még ontja az olajat, tessék rá vegyipart és műanyag ipart telepíteni) továbbá a Tigris nyugati partjai mellett húzódó Moszultól Bagdadba vezető autósztrádát is megkapják, ezen, ha nem jönnek ki sem a törökökkel, sem a Kalifátussal, Jordánián keresztül kijutnak a Földközi tengerre és Bászrán keresztül a Perzsa-öbölre. A kurdok számára kijelölt terület kb. fele akkora, mint amekkora területen szétszóródtak, de 13 millió kurdnak elég kell legyen 150 ezer négyzetkilométernyi terület. Egy 100 fő/négyzetkilométernyi rendkívül kitűnő mezőgazdasági és bányászati adottságú terület ideálisnak mondható. Ha megkapták az államukat, akkor viszont nyugton kell maradniuk, nem cirkulálhatnak az egész térségben össze-vissza. Alakítsanak ki az út és vasút mentén egy 10 km széles demilitarizált zónát, s állapodjanak meg az Iszlám Állammal, hogy ez ugyanúgy, mint a Tigris hajózó útja, semleges nemzetközi zóna legyen. A törökök, ha elégedettek lesznek a frissen kapott területükkel, s minden kurd haza megy hazájába a kurd kérdést le tudják venni a napirendről. Törökország így török nemzetállammá válhat.  A Déli nagyszabású ország gyarapodásra a Van-tó körüli területről a törököket át lehet, át kell hozni – nem fognak tiltakozni, mert jobb körülmények közé kerülnek - s a menekülteket sem kell „tárolnia” ez az új Euró-Szíria feladata lesz. Természetesen ekkor az egész Törökországgal való nyögve-nyelős alkudozás törölhető.

Az új Arméniának igen bőséges területtel kell rendelkeznie, mert a világ minden részébe szétszóródott örményeket – Törökországból és az USA-ból is – haza kell hívni az őshazába, teljesen Izrael mintájára, NATO és moszkvai határgaranciák mellett. Másrészt az erősödő és szédületesen fegyverkező Azerbajdzsánt a háborús készülődésből le kell inteni úgy hogy az örmények Karabachot kiürítik és önként átadják. Ha átköltözhetnek a Van-tó körüli területre és a környező hegyekbe nem lesz szükség rá. Azerbajdzsánnak Irántól is kapnia kell területeket, hogy Nahicsevánt meg ők üritsék ki. Az Araksz folyótól Délre Iránnak ez a török etnikumunak számító azeriktől sűrűn belakott része. A baj az – a térképre ránézve ez ugyan Irán periférikus részének látszik - , hogy a perzsáknak is ez az őshazája ez az első megtelepedési területe s ma is a legfejlettebb területei közé tartozik. Elvileg az új Arméniának, és az új Kurdisztán Államnak s a megnövekedett Azerbajdzsán államnak az Urmia-tó közepén kellene elhatárolódnia. (Ha nagyváros cseréről is beszélünk, Irán Tabrizért megkaphatja Bagdadot. Tekintve, hogy Szíria mellett Irakot is szét kell osztani az arra valamilyen vallási, etnikai, földrajzi alapon való legilletékesebbek között egész Dél-Mezopotámia síita vallási alapon Iránhoz kerülne. Iránnak bele kellene törődni abba – a fenti koncepciót túlfejlesztve – hogy e meghökkentően nagyszabású ajándékért oda ajándékozza az egész Északi kiszögelését. 

4./ Alsó Mezopotámia Bagdadtól a Perzsa-öbölig, mint külön iraki államrész megszűnik. A terület az Eufrátesz nyugati oldalán lévő Kerbelát is magába foglalja – a síita szent város a szunniták kedvenc mészárszéke – átkerül Iránhoz. Iránnak az ókori Perzsiától kezdve 1000 évnyi különbséggel nagyobb joguk van a területhez, mint az araboknak. Az egészhez még külön nyomatékosító tényező, hogy a térséget zömében síiták lakják – arabok, perzsák etnikailag vegyesen – akik inkább a síita vallásukat élik át nagyobb intenzitással, mint az arab nacionalizmusukat. Ali, akit a szunniták megöltek, a próféta vérszerinti leszármazottja volt, ez még több ezer évig lehetetlenné teszi, hogy a szunniták és a síiták kibéküljenek egymással (az egész áldatlan konfliktust a több mint ezer év óta tartó inkább bővülő, mint szűkülő kötelező vérbosszú terheli.) Olyan, mintha a szunniták lennének harciasabbak, mint a síiták, mert aránytalanul több síita vértanú lelte halálát saját mecsetjeikben Allah neve alatt az imaszőnyegen.  Egyébként a perzsák ezen eretnek tanításnak a „bűnözői”, mert a moszlim logika szerint a zoroasztrizmus és a tűzimádás is eretnek tanítás volt és a szunniták szerint, a Korán szerint föl kellene támasztani őket, hogy a hithű muzulmánok újra mindnyájukat a pokol tüzére küldhessék. (A megölésük ehhez csak egy egyszerű praktikus lépés.) Az Eufrátesz nyugati oldala valahogy így nézhetne ki: ütköző zóna 4 méteres kerítéssel, az Iszlám Kalifátus ezután, mint ütköző állam, azután megint egy ütköző zóna kerítéssel, csak az után jönne Szaud-Arábia. Az arab moszlimoknak borzasztóan sok szent városuk van, mindenkinek mindre igénye van. De mintha csak azért ragaszkodnának e városokhoz, hogy ott felrobbanthassák egymást. Kerbelát egy öblözettel Iránhoz kell csatolni és a városba csak síiták tehetik be a lábukat. Bagdadot jó lenne nemzetközi iszlám várossá, nyílt várossá tenni, ahol, mint Mekkában átmenetileg „békepipát szívhatnának” az iszlám felekezeti szekták, de nem lehet, mert kitörne a Bagdadért menő harc és halomra ölnék egymást. Úgy, hogy az egész várost oda kell adni Iránnak, de ebben az esetben Irán északi csücskében lévő Tabriszt is oda kell és lehet adni valamelyik északi népnek, örményeknek, kurdoknak, azerbajdzsánoknak. Leginkább az utóbbiaknak, mert valószínű zömében ők lakják.

5./ De induljunk el újra északról. Már régen nem lenne szabad úgy szerepeltetni a hírekben a mai Szíria legdélibb részében meghúzódó Asszad elnököt és kormányát, hogy ők egész Szíria elnöke meg Szíria kormánya. Lassan szivárog ki, hogy hogyan lett a humanista orvosból népirtó diktátor. Rendkívül nagy bűnei lehetnek, mert a szunniták nem hajlandók a legkisebb kompromisszumra sem vele szemben. Miután véget ért az orosz segítség a mai Damaszkusz környékéről ki kellene menekíteni a Dél- Mezopotámiával kibővített Iránba az egész síita, alavita népcsoportot.  Ha nem mozdulnak, akkor  őket is Damaszkusz környékén egy törpe államocskába karanténba kell zárni, egy szunnitáktól való tisztogatás után.

Damaszkusz, ha nem válik csatatérré, nagyon szépen prezentálhatja a parti hegységek belső oldalának lehetőségeit, ahol az arabok megmutathatják, mire képesek. Asszad kap egy Izrael nagyságú államot, amelyik az Euró-Szíria alatt elér a sivatagon keresztül egészen az Eufráteszig, amelyen megmutathatja, hogy nem csak diktátori hajlamait képes kiélni, hanem építeni is tud, mint az apja. A sivatagban kiépítheti a kalifátus elleni szárazföldi védővonalakat. Ha ő nem kezdeményez konfliktust a jordán királlyal és Libanonnal, akkor jó partnert találhat bennük. (Persze a Heszbollah támogatásáról le kell mondania.) Olaj nélküli is arab minta állammá, európai állammá fejlődhet, de nem szabad ambicionálni magát,. hogy egész Szíriára igényt tart. Ha ki akar törni az Euro-amerikai-Szíria irányába, az amerikaiakkal kell szembe találnia magát. Semmi köze nem lesz Homsz, Hama és Aleppó városokhoz, de szomszédja mintájára parlamentális királysággá alakíthatja magát. Ezeknek az arab államoknak és a többi afroázsiai államnak sem, nem kell kacérkodniuk az euró-amerikai demokratikus államberendezkedésekkel, erős emberei startoljanak csak a kalifai, szultáni, királyi, emíri címért, - amíg birtokolják e rangot, előbb-utóbb úgyis lelövik őket - legalább addig élvezzék a hatalom maximális gyönyöreit. Asszad szórjon ki mindenkit az országából, - most már van, lesz hova – aki nem „asszadista”, s ne kérjen katonai segítséget, sem Irántól, sem Oroszországtól, mert mini államként nem lesz semmiféle stratégiai pozíciója, funkciója, de bántani, megtámadni sem fogja senki.

6./ Jordánia jó volna, ha leadná a sivatagi területeit, mert így a szemlélőt tökéletesen megtéveszti. Azt hisszük, hogy nagy és gazdag ország, pedig az eltartó képessége pont akkora, amekkora a palesztin menekült áradat előtt volt. Modell értékű, ahogy a jordán király nem törekszik semmiféle világpolitikai szerepjátszásra. Talán túlságosan is szolid, mert a palesztin menekültjei úgy tűnik, soha nem térhetnek vissza Ciszjordániába s nemzetközi segítségre szorulnának. Izraelnek (Palesztinának) csak Ciszjordániával együtt van valamilyen elfogadható külleme és ehhez a zsidók utolsó leheletükig ragaszkodni fognak.

A bizarr geográfiai szituáció több amerikai elnöknek okozott álmatlan éjszakát, de nem tudunk segíteni sem a zsidókon, sem a palesztínokon. Izrael mindig Judeára és Galileára, Dávid királyra a Krisztus előtti 1000 esztendőre hivatkozik, de a palesztinok ugyanilyen erővel hivatkozhatnának a Dávid király előtti 1000 esztendőre, arra hogy ők viszont a filiszteusok és a főniciaiak örökösei, az izraeliek a friss betolakodók. De a palesztinok arabokként is rendkívül massziv antiszemiták. Persze szemitaként. (Az arabok rendkívül hiú emberek, már 4000 éve kifogásaik vannak a zsidók külleme iránt.) Egy másik koncepciómban a zsidók teljes kivonását ajánlom a térségből, de ha hallani sem akarnak róla, akkor egy jó évszázaduk van arra, hogy elsodorja őket a palesztin-arab-iszlám áradat. Nem kívűlről, hanem belülről. Még akkor is, ha 2-3 gyerek után sterilizálják a palesztin anyákat, mert a zsidók viszont modern európai emberként „egykéznek”.

7. Szaud-Arábiával nem sok probléma van. Remekül működik az „egy vezér, egy nép, egy ország” iszlám-fasiszta koncepció. Persze titokban ők is szeretnének a térség vezető domináns hatalma lenni. Meg kellene nekik engedni, hogy territoriálisan növekedjenek. A síiták elleni fanatikus „felekezeti” gyűlöletével teljesen egy platformon áll ideológiailag az Iszlám Állammal, de éppen ez a baj, mert „két dudás nem fér meg egy csárdában”. Mind ez ideig féltékenyen figyelte az Iszlám Állam szédületes előretörését. Az ISIS ellen nem szívesen lép harcba a törökökkel együtt, mert ez mégis csak a „mi kutyánk kölyke”. Ha ígéretet kapna a nagyszabású területi gyarapodásra, Rakkától, az Eufrátesztől az új Kurdisztán államig bekebelezhetné a csökkentett területű maradék Iszlám Államot – sajnos csak a Szír sivatagon keresztül – de amit az amerikai-európai-orosz szövetség soha nem fog tudni pacifikálni, akkor megindulhatnának a vadászbombázói az ISIS törzsterületei ellen. Erre nagy szükség lenne, ha netán győzni akarnánk nem kapitulálni. Az intenzív bombázások, még el sem érték Rakkát, az Eufrátesz stratégiai vonalát. (Közben az amerikaiak elérték s valamiféle legendák keltek szárnyra, valamiféle földalatti alagút rendszerről, amit csak a precíziós bombák érnek el. Ki van zárva, hogy az arabok 30-40-50 méterrel a föld alatt bányavágat földmunkát végeztek volna, hiszen ehhez semmiféle szakemberük és technikai fölszerelésük nincsen. Az amerikaiak megígérték, hogy nem végeznek szőnyegbombázást, de 10 óriás bomba 30 méter mély tölcsérrel és dupla akkora felső átmérővel el tud nyelni egy 20 lakásos társasházat. Ez bombaként 100 civilt jelent és esetleg 2 iszlám terroristát. Az ISIS az első bombázásokra kiüríti a várost s majd a romok között fogadja a bábkormány katonáit, ha egyáltalán jönnek. Az amerikaiak ezt a szelektáló bombázást már kipróbálták Bagdad ostrománál, nem vált be. Nagyon sok földi felderítő kémjelentés kellene hozzá, hogy tudni lehessen a katonai erők hogy mozognak városban, vidéken egyaránt. Egyébként nem nagyon látunk kilőtt harckocsit, úgy tűnik, lehetne tömegesen alkalmazni, mert szintén úgy tűnik az ISIS nem rendelkezik semmiféle harckocsi elhárító rakétákkal.) Ha nincs a terep előzetesen meggyengítve, megtisztítva, a németek vajon miért beszélnek arról, hogy ők szívesen beszállnának a harcokba, szárazföldi csoportokkal, haderővel. De hol? Homsz és Rakka között, ahol még nyüzsögnek a dzsihadisták? Még nincs semmi eredmény, de az oroszok, miután elgyönyörködtettek bennünket vadászbombázóik kötelékrepülésében és bombakioldásaiban – semmi nyoma a preciziós célzásnak – rájöttek, hogy nem bírják tovább pénzzel. Putyin 40 milliárd dolláros eddigi költségeket emleget. Mind Törökország, mind Szaud-Arábia tisztítsák meg maguknak azokat a területeket amelyeket megkapnak, vagy fordítva: kapják meg az odaígért területeket amiért megharcoltak. A terület megtartó, szisztematikus hódító hadjárathoz lehetne és kellene szárazföldi haderőt alkalmazni, de azt is úgy, hogy a lassan előnyomuló frontvonal mögött ne maradjanak vissza ellenséges katonai csoportok.  Egyvégtében jönnek a győzelmi jelentések s közben az ISIS Damaszkusz külvárosában megszállottan támad. És nem csak a külvárosban. Senki nem tudja megkülönböztetni az egyik arabot a másiktól, ez a damaszkusziaknak 150 halottjába került, a bazár abszolút civil lakósai között az öngyilkos merénylő akkora pusztítást végzett, amekkorát akart.

                                                           *

 

8. Iránt bőségesen kárpótolni kell Arménia és Kurdisztán számára kialkudott területekért ez gyakorlatilag egész Dél-Mezopotámiát jelenti. Nem szeretnénk még egyszer egy végtelen hosszúságú – nyolc évig tartott, a Magyar Televiziónak vannak a a legproduktivabb tudósításai a világon Chrudinák Alajos jóvoltából - iraki-iráni háborút látni. A két állam teljesen mesterségesen van elválasztva egymástól. A perzsák leg- reálisabb fővárosa Susában volt, talán a Zagrosz tövében nincs olyan hőség, mint a folyó-közben, amelyik végső soron sivatagi folyóköz, ahol éppen nincs mocsár és csatorna. A hegyvidék és az alföld közötti forgalom, árucsere valamikor sokkal lendületesebb volt, amikor a térséget egy ország vagy Babilónia, vagy Perzsia uralta. A térségben egyesített síita lakosságot sokkal könnyebb lenne megvédeni, ha nem elkeveredve lennének a szunnitákkal. A kis számú szunnita – mintegy 10 %-a a lakosságnak – nem tehetne újabb kísérletet a síita lakosság feletti uralomra, egyrészt,mert el lehetne cserélni őket a jemeni, libanoni, Szaud-Arábia-i, szíriai síitákért akiket mindenképpen ki kell vonni ezekből a térségekből, mert csak Irán terjeszkedési törekvésével, egy egyvallásúvá sterilizált országgal riogatják Izraelt egy számukra is rendkívül veszélyes és a kedvezőtlen helyzetben. Másrészt állami, középhatalmi védelem alatt nem lennének kiszolgáltatva a legkülönfélébb orvtámadásnak. De ezt még azelőtt kellene rögzíteni, mielőtt az iraki kormánycsapatok (síiták) abban az álomban ringatják magukat, hogyha legyőzik az észak-iraki Iszlám Államot, akkor most már létre jöhet egy síita-szunnita vegyes lakosságú Irak, a változatosság kedvéért síita hegemóniájú vezetés alatt. Hallgatólagos iráni támogatással. Hová legyenek a szunniták? Az Iszlám Államot nem megsemmisíteni kell, csak lokalizálni, rezerválni, az összes szunnita gyűjtőhelyeként. (Ha Szaud-Arábiát nem lehet rábírni az Iszlám Állam meghódítására és bekebelezésére.) Az Iszlám Állam szunnitáit nem kiirtani kell, hanem gyűrűbe fogva életlehetőséget biztosítva a számukra, terjeszkedésre képtelenítve.  Nem szabad, hogy „megszaladjon a ló” a síitákkal s a mögöttük lévő Iránnal, mert nem hogy létre jönne egy Közel-Keleti középhatalmi erőegyensúly, hanem ami még ma van, az is felbomlik, megbomlik. A síiták nem szentek, egyrészt a territoriális étvágyuk nagyobb a kelleténél – ha nem vigyázunk, Iránt mihamar a Shatt-el-Arab torkolatától, a Perzsa-öböltől Latakiáig érő birodalomként láthatjuk viszont, másrészt a vérbosszúra a síitáknak minden okuk megvan és nyilván bőven élnek is vele. Az ENSZ-nek, a nagyhatalmaknak, a Biztonsági Tanácsnak közölni kell Iránnal, hogy a takarója Dél-Mezopotámiáig, Bagdadig ér, eddig nyújtózkodhat és nem tovább. Irán természetesen közreműködhet az Iszlám Állam lerohanásában de ki kell vonulnia Észak-Mezopotámia térségéből a „büntető hadjárat” után. Mosszul és Kirkuk egyértelműen az új Kurdisztán Államé – semmi autonómia, ezt akármikor fel lehet számolni – Dél-Mezopotámia és a hozzá tartozó perzsa-öböli rész alatt még biztos vannak olajmezők, tessék megfúratni a nagy olajtársaságokkal.

                                                          *

A Közel-Keleten nagy műgonddal kell kidolgozni a középhatalmi egyensúlyt. Ezért kell növekednie megközelítőleg ugyanakkora területtel mind Iránnak, mind Szaud-Arábiának  és Törökországnak. Az erőegyensúly ugyan eggyel magasabb szintre ugrik, de ez nem baj, mert közben elfogynak a jelenlegi középhatalmak által meghódításra szánt, meghódítandónak vélt területek. Soha, a középkori arab kalifátus és a török birodalom összeomlása óta nem szünetelt a hol rejtegetett, hol nyíltan hangoztatott szándék, hogy valamelyik közép-hatalmi régióból kiindulva vissza állítsák a hajdani óriás birodalmat, az iszlám egységét. Európában is volt ilyen archaikus célmodell: a Római Birodalom. Ahogy a nemzetállamok kialakulásuk után megerősödtek, rögtön elkezdődött a kísérletezés, hogy ki uralja Európát a frankok, a Német-Római Szent Birodalom, a Bourbonok, a franciák? Még Napóleon is cézári, császári pózban tetszelgett. A Közép-Kelet-i helyzetre leginkább Poroszország egészen friss újkori, legújabb kori pályafutásában találjuk meg az analógiát, ahogy Európa sarkából kiindulva harcias militarizmusával először Németországot egy egységben egyesíti, hódítja meg, uralja (a mindenkori birodalom építők számára ezek teljesen azonos kategóriák!) Azután innen kiindulva Európát. Még Mussolini, Hitler (ez utóbbi bevallotta, hogy Dzsingisz kán a példaképe, inkább mongol, hun világbirodalmi babérokra pályázott, ha az oroszokat legyőzi, ez össze is jött volna neki) is cézári, az archaikus Róma feltámasztásának vágyával, céljával indult. Ezek a birodalmi építési kísérletek óhatatlanul mindig háborúval jártak és járnak. A világuralom kiépítésével elfoglalt Anglia és ma az Egyesült Államok ezeket a közvetlen közelében kifejlődő történelmi reminiszcenciákat soha nem kedvelte s műgonddal kidolgozott és szorgalmasan gyakorolt erőegyensúly politikával igyekezett, igyekszik, gáncsot vetni minden olyan kifejlődési, kiugrási kísérletnek, amelyik ezt a néha sikerülten kialakult erőegyensúlyt megbontaná. Persze nem mindig sikerült diplomáciailag összehozni, megindultak az erő eltolódások s akkor a gyengébbik oldalán, a gyengébbiket megsegítve mégis csak be kellett szállni a háborúba. Gondoljunk csak a Waterlootól kiindulva a II. világháborús partraszállásig. A katonai beavatkozás után valamiféle erő egyensúly helyre állt, de milyen áron. Európa romhalmazzá vált, 55 millió halottat kényszerültünk összeszámolni. A háborúk szörnyűségeiről nem a háborúk után, hanem előtte kell dönteni.

A középhatalmi konfliktusokban az erőegyensúlyt nem az érdekelt felek alakíthatják ki, mert, ha rájuk van bízva, akkor azt elviszik teljes háborús kifulladásig, kimerülésig. Közel-Kelet most olyan stádiumban van, mint Európa a múlt században. Még nem tudják, hogy a haditechnika fejlettségének ezen a szintjén már nem lehet háborúzni, mert a városok újjá-épülhetetlenül eltörlődnek a föld színéről, a lakosság millió számra pusztul, vagy elmenekül. Áldásos lenne, ha ezt a konklúziót nem a saját gyakorlatukból vonnák le, mert a hatalmi versengésben egész országok úgy el tudnak tűnni, mint hajdan a kisebb törzsek és a kisebb népek.

Helyzetkép a „Nyugati Front”-on.

Az első meglepő, furcsa, de elsősorban lélektani jelenség, hogy az európai tömegek milyen jól tolerálják a komplex inváziót – migrációt, terrorizmust - , mintha nem is ők lennének az érintettek. És valóban a védekező reflexek csak akkor lépnek működésbe, amikor a támadásnak valamilyen formája konkrétan a konkrét személyt, személyeket érinti. Az európaiak addig nem tekintik magukat háborúban állónak, amíg a front el nem éri őket, amíg nem lőnek rájuk. (Van hazai történelmi példánk is: „majd a Kárpátok megvéd bennünket a tatároktól” ;Bizánc (város) eleste után nyilvánvalóvá vált, hogy a török különleges nagyságú és képességű katonai erőt képvisel s maximális támogatást kellett volna adni a balkáni népeknek a szembeszegüléshez. Ám az egész téma csak Mohács eleste után kezdett teljes egészében eljutni a magyarság tudatához, a Habsburgok meg még később csak Bécs ostromakor kezdtek megrettenni. A védekező reflex beindításához a két Zrínyinek kellett eljönnie ahhoz, hogy valahogy csatasorba tudják állítani a térség össznépességét. A végvári rendszer is messze fent Északon épült ki, pedig valahol ott kellett volna kiépülnie, ahol ma a szöges drót kerítések húzódnak.

Sőt! Irak és Szíria újra felosztása után egy a szöges drótnál is erősebb védvonal rendszert kell kiépíteni Európának egészen az Eufrátesz partjai mellett, mivel erre ez az első igazán alkalmas hely. Mind az 5 kontinens tele van előre tolt erődítményekkel, várakkal „fort”-okkal, árokrendszerekkel,  „vonalakkal”, ha az iszlám vissza visz bennünket a középkorba támadásaival, a védekezésben is követni kell őket az archaizálásban. De ehhez egész Európának, a népnek is, vezetőinek is be kellene látni, hogy védekezni kell, költséges ellentámadásokkal és utána még költségesebb védelmi rendszer kiépítésével és a még költségesebb megszálló katonaság fenntartásával. … A szállóige szerint a háborúhoz nem kell más csak :”Pénz, pénz, pénz!” Ezt a pénzt a háború elején kell takarékossági skrupulusok nélkül elkölteni, amikor a költekezést még hadi sikerek is követhetik nem a háború során és után a romok eltakarításához és az újjáépítéshez. A nagyszabású védekezés helyett a „nem félünk a farkastól!” pszichológiája, ötvözve a takarékossági elvekkel a „hátországi” vereséget és a horribilis kárt vetíti előre. Az átlagember hovatovább nem mer kimenni az utcára, nem mer gyülekezni, sem templomban sem szórakozóhelyen; nem tud utazni, mert a metróban, vasútállomásokon, reptereken és az üdülőhelyeken robbanó töltetek várják. És fordítva: a vendégfogadásnak is teljesen befellegzett. Tuniszba, Egyiptomba, Törökországba már a bátrak se nagyon mernek menni. Nem ajánlatos futballmeccsre és zsúfolt strandra járni, nem ajánlatos klasszikus szépségű épületekkel körített főtereken ődöngeni. A nyugati vezetés azt mondja, az iszlám csak rémisztget – 50-100-150 halottal?? – nem kell félnünk, legyünk bátrak, húzzuk félre mellünkön a trikónkat és kiáltsuk oda a terroristáknak:”ide lőjetek!” A hősiségem után én is szeretnék veletek együtt a paradicsomba jutni. Nagyon fájó, hogy sok éretlen fiatal beszedi a népirtásnak aládolgozó állami vezetők és médiák szövegét – ebben az együgyű heroizmusban a mi oldalunkon is romantikus önfeláldozásra mindig kapható fiatal nők, általában a nők járnak az élen – és kialakítják a migráns barátok, terrorista barátok hatalmas táborát. Ezeknek a romantikus hősöknek nincsen  a halállal, fájdalommal, sebesüléssel, csonkolással kapcsolatos tapasztalatuk és képzelő erejük, ezért nem tudják, mit beszélnek és mit tesznek. Csak akkor jut el a tudatukig, hogy a körülöttük megszokott biztonságos világban valami megváltozott, mikor sötétedéskor a nyílt utcán hárman megerőszakolják. (Vitathatatlan, hogy így is lehet a német stb. népszaporulatot növelni, de ehhez Merkel-i cinizmusra van szükség.)

Két európai nemzedéknek halvány sejtelme sincs, milyen egy háború a valóságban, milyen állandó halálfélelemben élni s milyen érzés belegondolni abba, hogy háromszor ugyan megúsztam, de nem biztos, hogy negyedszer sikerül, hogy megússzam a géppuskák golyózáporát. Kár, hogy nem tartattak az egész világon élménybeszámolókat azokkal az amerikai katonákkal, akik túlélték a vietnámi poklot és nem az elmeklinikákon kötöttek ki. A baj az, hogy ezek a veszélyérzet nélküli fiatalemberek a demokráciákban szavaznak és minden valószínűség szerint azokra a politikusokra, akik visszaélnek a veszélyérzetük hiányával. Így majdnem lehetetlen feladat elé állítják a felelős politikusokat, biztonságpolitikusokat, rendőröket, katonákat, anyákat és apákat, akik minden áldozatot meghoznának azért, hogy az Iszlám ne csinálhasson „hátországunk”-ból frontországot. Az európai kollaboránsok hátszelével vitorlázó dzsihad-terrorizmus Európában nagyon jó eséllyel pályázik a győzelemre. Az Iszlám és európai szövetségesei bizonyos szempontból máris győztek: a civilizóratikus átalakulás tempóját nem Európa diktálja, hanem ők. Fegyverrel megtámogatott minden óhajukat parancsként teljesítjük. Hozzá sem lehet fogni az agyuk, temperamentumuk, magatartásuk, szokásaik átkódolásához, mert csak azt szabad mondanunk, ami nem sérti túlérzékenységüket. Úgy tűnik, csak a két véglet létezik: vagy mi, vagy ők. A masszív ellenállásuk kapcsán mihamar át kell térnünk az iszlám hitre és egy díszes Koránnal kell sétálnunk az utcán a hónunk alatt, hátha le tudjuk mosni magunkról a hitetlen gyaurság vádját. De még akkor sem tudunk 800.000 ivarérett arabnak és négernek előteremteni ugyanennyi európai helyi szexuális partnert, hacsak át nem adjuk feleségeinket a lakásunkkal együtt, mi pedig a menekült szállásról járunk be a munkahelyre s megpróbáljuk az „urak népének” előteremteni a megélhetési javakat, mert dolgozni – ezt akár mondják, akár nem -- csak a „hitetlen rabszolgáknak” (ezek mi vagyunk, vagy leszünk) kell és szabad, mint 1500 év óta folyamatosan. Elvileg meg kellene könnyíteni a női partnerrel együtt és egyszerre érkezők bevándorlását – és természetesen az iskolaköteles gyerekekkel érkezőkét még inkább – mert a fogadó országban nőhiány, a kibocsájtó országban nőfölösleg keletkezik, ami eddig még mindig rossz vért szült. Ennek kellene az egyetlen szempont legyen, nem az hogy háború dúlta, vagy békés országból érkezik a bevándorló, hiszen a harmadik világban nincsen szinte egyetlen biztonságos ország sem, másrészt egy családapa hatszor is meggondolja, hogy deviánsan viselkedjen-e , vagy terroristává váljon.

                                                             *

Nagyon úgy néz ki, hogy a germán nőket ellenállhatatlan vonzerő hajtja a valóban szép, szabályos arcú, kreol bőrű arab és a legendásan nagy szexuális teljesítményű néger férfiak felé. A mellőzött fehér férfiakat egykoron az alacsonyabb rendűségi érzés tömörítette be a Klu-klux-klánba. Meg kell várnunk amíg kiderül, hölgyeink kiderítik, hogy egy színes bőrűvel való együttélés nem fenékig tejfel. A szexuális kíváncsiságot előbb-utóbb keresztezni fogja, hogy a jelenlegi európai nőuralmat, szabadságot, emancipációt érdemes-e visszacserélni a szinesbörűeknél még dívó teljes női alárendeltségre. A fehér férfiak se nagyon tolerálják azt a felgyorsult partnercserét, - de azért beletörődnek  - , amit a fehér nők produkálnak, egy moszlim férfi már a házasságtörésnek a gyanújára is átvágja partnere torkát. (Ezek a bánatos szemű, szerény, alázatos moszlim nők ilyen „tulajdonviszonyokra” vannak betrenírozva.) Ezt Merkel kisasszonynak és nőtársainak elmagyarázni teljességgel lehetetlen, imádja, hogy imádják a göndörfürtű arab legények és simán beleviszi a tragédiába a német lányokat – az utcán is és a lakásban is. Az a gyanúm, hogy el kell érje a 10-20 ezer főt, a Nyugat nővesztesége, hogy mérlegelés tárgyává tegyék a nők, hogy kit szeressenek és kit nem. Ugyanígy igen nagyszámú falunak – legalább 30-40.000-nek – kell konkrétan elviselhetetlennek éreznie a mellé települt menekült tábort. Hiába panaszolja 50 falu polgármestere, hogy elviselhetetlen a tábor jelenléte, sem a társadalom, sem a politika nem érez velük együtt. Csak akkor fog valami változás történni, ha a lázadó falvak egyedszáma elér egy kritikus pontot, ideiglenes szövetségbe tömörülnek és több 10 ezres, vagy százezres felvonuláson megpróbálnak valamit elérni Berlinben. Vagy valamelyik másik fővárosban. Egy nemzeti, vagy európai előrelátásnak, önvédelemnek semmi nyoma. Igen nagy méretű, nagy számú veszteségnek, vereségnek kell összegyűlnie felhalmozódnia, hogy csigalassúsággal valami történjék, de még itt is és ekkor is két-balkezesség a jellemző. Vajon miért kapott teljes sajtónyilvánosságot az az imám, aki azt nyilatkozta, hogy a szilveszterkor megerőszakolt lányok megérdemlik a sorsukat, mert majdnem mezítelenül járnak? Télen? Mi lesz, ha nyáron tényleg majdnem meztelenül járnak? Vagy mi lesz, ha ezek a nőre éhes keleti fiatalemberek lekeverednek egy nudista strandra? Visznek magukkal egy géppisztolyos, dühöngően moralista imámot is?

Hogy fogja azt egy arab férfi megérteni, hogy a női szépség a fehér ember világában közkincs – mindent a szemnek, semmit a kéznek alapon – és ezt a nők zöme karrierjük érdekében be is veti mindenütt, ahol csak megfordulnak?! És a titkos hódolók közül a nő választ. Ez a lovagkor óta benne van az európai kultúrában és teljesen más, mint a Keleten még ma is dívó kényszerházasságok, vagy a szultánok, bégek, pasák által a háremükbe „összeharácsolt” fiatal lányok tömege, amit aztán eunuchokkal őriztetett. Ezzel megbontotta a férfi-nő arányt, egyensúlyt, elterjesztette a homoszexualitást a háremen belül és a férfiak közt a háremen kívül egyaránt. Ide tartozik még az a tudományosnak mondható megfigyelés is, hogy szinte minden arab férfi ellensége a másik arab férfinak, csak azért mert férfi.  Ez valahonnan messze az állatvilágból maradt vissza és működik akkor is, amikor nő nincs se közelben, se távolban. Az arab férfi akkor is domináns szarvasbika, hímoroszlán, hímkutya akar lenni, ha sem csorda, sem falka nincs a környezetében.

Az egész iszlámot szenvedélyesen érdeklik a nőügyek, vallásfilozófiájukban is centrális helyet foglalnak el. Ebben a témában Mohamed is annyi jó tanácsot ad, hogy nincs az a nőgyógyász orvos, aki serdülőknek egy szexuális felvilágosító órán többet tudna mondani. Azzal, hogy ruha mögé dugják és lakásba zárják a nőiket, éppen ellenkező hatást érnek el, mint remélik. A mezítelenség köré misztika szövődik és a titokzatosság még külön izgalmi állapotban tartja az amúgy is szenvedélyes arab férfit. A fehér férfi megszokja a nők alulöltözöttségét és nem vonja el a figyelmét a tennivalójáról, gondolatairól, munkájáról. Az iszlám férfi a nagy dologtalanságában agyon morálfilozófálja az egész férfi-nő közötti viszonyt és nagyon sok időt pazarol arra, hogy féltékenyen őrzi az 1-2-3 nőt, akit zsákmányul megszerzett magának. A jobbfajta fehér férfi és nő, nem ér rá nemi kicsapongással foglalkozni, mert reggeltől estig dolgozik, gondolkozik, sportol, izgul, bosszankodik, dühöng, gyereket nevel, azt sem tudja, hol a feje.

Az iszlám, általában keleti férfi „udvarlási” – tudatosan használom ezt a réges-régi királyi udvaroktól a parasztházakig elterjedt európai szót, gyakorlatot – szokásai kriminálisak. Európában az un. „komoly udvarlónak” is tudnia kellett beszélni parasztfiúknak a lány kerítése mellett értelmiségieknek verset, emléksorokat írni X.Y. kisasszony emlékkönyvébe s még így is sokszor évek teltek el, amíg testileg hozzáfért a partneréhez.  (Persze a városokban bordélyházakkal ki lehetett tölteni ezt a várakozási időt.) A mai afroázsiai kamasz – a mieinkkel se nagyon dicsekedhetünk – jó, ha 1000 szót ismer – kihagyja az intellektuális közeledést és rögtön a „lényegre tér”, mint a kankutya. Nem kérek elnézést a hasonlatért, mert Indiától Európáig divatba jött egy speciális emberi találmány: a csoportos nemi erőszak. E speciális emberi találmány révén sajnos rosszabbak vagyunk, amorálisabbak vagyunk, mint az állatok.

A migránsok egyre-másra elkezdtek élni ezzel, a még férfi oldalról nézve is elképesztő módszerrel. Ez is része lenne a bosszúállásnak? Tudniillik a moszuli dzsihadisták azt mondják, azért kereskednek nőkkel és erőszakolják meg a keresztény lányokat, mert az amerikai katonák is ezt tették az arab lányokkal Bagdadban. Ez utóbbi nem nagyon hihető, mert praktice megoldhatatlan, egyrészt mert az iszlám országokban nem nagyon kóborolnak magános nők sem nappal sem éjjel az utcán, másrészt, nincs az az amerikai tiszt, aki megengedné, hogy a „laktanyába” a legénység megerőszakolásra „1 drb.”, azaz egy darab nőt bevigyenek, harmadrészt egy mohamedán családi házban elképzelhetetlen, hogy egy amerikai, vagy európai katona letegye a ruháját, vagy fegyverét, mert ha ezt megteszi onnan élve ki nem jön. Vietnámban vagy máshol Dél-Ázsiában más volt a helyzet. Zsoldjukból bőven futotta 2-3 dolláros majdnem gyerek „örömlányokra”. (Az európai háborúkban nagyon változatos megoldások születtek. Gömböc - Maupassant prostituáltja – a lehető legtöbb német katonát fertőzött meg vérbajával. (1871), a második vh-ban nagyon sok tisztességes francia nő is engedékenynek bizonyult a német katonákkal, főleg a tisztekkel szemben, amiért a háború után kollaborációért börtönbüntetést kapott; a német katonáknak tilos volt az „alacsonyabb fajú” orosz nőkkel bárminemű kapcsolatot teremteni; a magyar katona, aki megfelezte szalonna és kenyér adagját a fiatal orosz családanyával valahol hátul a front mögött, romantikus szerelembe bonyolódhatott.)

A fiatal arab kamasz, aki besétál a női zuhanyzóba a fürdőben vagy uszodában úgy érezheti, hogy miután otthon minden nőt eldugtak előle, itt hirtelen az iszlám mennyországba jutott, ahol földöntúli örömöket kínálnak neki. Nem hinném, hogy a gyerekeiket úszni tanító német nők a zuhanyzóban arab, néger, afgán, eritreai sihedereket valami nagy előszeretettel ölelgetnének a meztelen keblükre.

 

                                                            *

 

Az ENSZ főtitkára Ban Ki Man egy konferencián jónak látta fölszólítani a világ kormányait, hogy az emberiesség nevében legyenek szolidárisak, alakítsanak új és pótlólagos lehetőségeket a sziriai menekültek számára. Szerinte a fogadó országok csak nyerhetnek a menekültek befogadásával, mert ezek az emberek újabb képességeket, tapasztalatokat jelenthetnek az öregedő európai munkaerő piac számára.

Nem akarnak elfogyni ezek a legfelsőbb szintekről érkező elképesztően naiv és gyermeteg szövegek. Hát ezeknek a migránsoknak semmiféle képességeik és tapasztalataik nincsenek!! Se mezőgazdasági, se ipari, se kutató értelmiségi, se sportolói. Otthon sem csináltak semmit és Európában sem fognak csinálni semmit. Ráadásul 1/3-uk 16 év alatti fiatal, legalább ugyanennyi 50 év körüli férfi és analfabéta nő és minden 20. tolókocsis rokkant. Talán harmadukat lehet beengedni gyárba, de ahhoz is előbb az automatizált, félautomatizált gyárat vissza kellene alakítani futószalagos gyárrá. Azt sem tudom elképzelni, hogy ezek a menekültek a finom ujjaikkal vasvillát fognának és egy tehenészetben az állatok alatt kicserélnék az almot.

Ám, ha 4 millió menekültet várnak Németországba, ebből jó, ha 1 millió használható valamire. De milyen áron? A német tőke nem a maga jókedvéből emelte a német munkások bérét a mai magas szintre, hanem a sztrájkok végtelen során keresztül. Ez az 1 millió afroázsiai ipari tartalék hadseregnek minősül, minősíthető s mint ilyen rendkívül alkalmassá válik sztrájktörésre. Az egészet úgy is fel lehet fogni, mint merényletet a német, angol, francia munkásosztály ellen. Már a kelet-európai munkavállalók bevándorlása is ezt a veszélyt hordozta és hordozza magában s nem vennénk rossz néven, ha a fejlett országokból apránként haza küldözgetnék a kelet-európaiakat, mert nem cél, hogy csak a német stb. elittel legyünk jóban, hanem a német munkássággal, a német néppel is baráti viszonyban kellene maradni. Egyébként pillanatnyilag mi magyarok és egész Kelet-Európa népessége ellenérdekelt a migrációban abból a szempontból is, hogy a fejlett országokban az üres munkavállalói helyeket a migránsok fogják betölteni, pedig az „átvándorlás” némi hasznot is rejtett magában a számunkra. Továbbá, ha olcsó munkaerő áll a nyugati tőke számára „otthon” a rendelkezésére, le fog lassulni a tőkekivitel, pedig a világpiacon árucikkeikkel kint lévő modern gyárakra égetően szükségünk van.

Azonban egy másik variáns szerint elképzelhető egy pozitív kifejlet a számunkra. A meglepetésszerű történelmi fejlemények mai időszakában a fentiekkel homlokegyenest ellentétben valamilyen más fordulat is kézzel fogható közelségbe kerülhet. Ha kitűnik, hogy használhatatlanok a migránsok, mint munkaerő, de az egész országot dezorganizálják, a tőke átvándorlása nem lelassulhat, hanem felgyorsulhat a kelet-európai, afroázsiaiaktól mentes, lezárt, termelési szempontból is biztonságos országokba. Lehet, hogy a nyugati vezetés a mi malmunkra fogja hajtani a vizet, mert pl. a németektől nem idegen a társadalmi problémáknak az a megoldási módja, hogy egyszerűen kimenekülnek az országból. (Még el sem kezdődött az afroázsiaiak intenzív támadása, máris vannak jelei annak, hogy a németek megindulnak az anyaországukból kifelé, de sajnos Amerika felé már nem mehetnek, mert ott már alig találnak olyan etnikai emberanyagot, amelyik kicsit is hasonlítana rájuk.) Ha a visegrádi országok mereven távol tudják tartani magukat a dezorganogén keleti népelemektől, akkor elképzelhető egy Nyugat-Kelet migráció is, aminek révén nem civilizációs és gazdasági lesüllyedés, hanem a hőn óhajtott legmagasabb világszínvonalhoz való felzárkózás lehet a részünk. Micsoda különbség! Egy szolid Drang nach Osten-nel, amely visszaállítaná a németség jelenlétét a térségben a II.vh. előtti szintre, még a német „kitelepítési” bűntudatunkat is korrigálhatnánk. Úgy tűnik, hogy a Németországból kimenekülők befogadása nagyobb szolidaritás a németséggel szemben, mint egy szervilis együttműködés Németország tönkretevőivel. Csak egyelőre nem kell provokálni a német tőkét egy gyorsított bérszínvonal követelésével, mert a jelenlegi szintet a multik „úgy lőtték be”, hogy vonzerejük és ugyanakkor a kiemelt profitjuk is meglegyen.

 

 

Az afroázsiaiak taníthatósága.

Korunk meglehetősen „embertelen” követelmények elé állítja a néptömegeket. Az iskolarendszer a tömeges értelmiségi termelésre állt rá, ami még a 100-150 évvel ezelőtti időszakhoz képest is ugrásszerű változást képez. Egykor minden elemi iskolai osztályban volt néhány olyan fiú és lány, akiben valamilyen oknál fogva az átlagon felüli affinitás lépett föl a művészetek és a tudomány iránt. A falusiak úgy mondták:” e fiúból pap lesz, akárki meglátja.” Más is lett: orvos, mérnök, költő, színész. De nagyon sokáig nagyon kevesen voltak, 1000 ember közül jó, ha egy képes volt egy életen keresztül elbabrálni a számokkal és betűkkel, sokaknak testi fogyatékosságuk is volt, gyengék voltak a fizikai munkára. Az átlagon aluli testi képességekhez átlagon felüli szellemi képességek járultak. Rémesen magánosak voltak a hatalmas analfabéta embertömegben, de amikor olasz, francia, angol, német, arab, magyar kultúráról beszélünk ennek a néhány száz, később néhány 1000 embernek a kultúrájáról, kultúra teremtő erejéről beszélünk. Így van ez az araboknál is. Avicenna nagy volt, az arab földrajztudósok nagyon tudtak, de csak csepp voltak a tengerben. A szüntelen belső háborúk és a kívülről jövő támadások mindent tönkre tettek. A beduinok beduinok maradtak akkor is, mikor az európai parasztokból Európában már mindenütt városlakó munkások, esztergagép mellett álldogáló esztergályosok, gépeik mellé oda szögezett varrónők s majdan egy helyben üldögélő telefonos kisasszonyok és hivatalnokok lettek. Az ipari társadalom megfosztja az embert a természetben való szabad mozgás utolsó lehetőségétől is s mind kevesebb fizikai erőkifejtést s mind több szellemi koncentráló képességet kíván, egy zárt épületen belül. Ennek a nagyszabású életmód változásnak az első állomása, hogy a kóborló vadember atavizmusával, mozgékonyságával született gyereket be kell törni, oda kell szögezni az iskolapadhoz és a futás készséggel, mozgás készséggel rendelkező lába és keze helyett mozdulatlanul ülve csak a fejét, az agyát kell használnia. Ebben a testi ellustítási és szellemi aktivizálási folyamatban még a zárt helyre, lakásba, mérsékelt és hideg égőv alá született gyerekek is kínnal-keservvel vesznek részt, a forró égővi és szubtrópusi gyerekek számára meg egyenesen elviselhetetlen. Mindent megtesznek, hogy távol tartsák magukat az iskolarendszer börtönétől, ősi szabadságuk tönkretevőjétől. A tankönyvek és tanórák unalmas monotóniája helyett a néger, arab, mexikói, indiai, cigány gyerekek számára az ember- dzsungellé terebélyesedett óriás városok számtalan izgalmas vadász (tolvajlási) lehetőséget kínálnak. A nép gyerekeit iskolába kényszeríteni a Középkor végén Európában sem volt leányálom, mert a gyerek is, a szülő is, az állam is egyetértett abban, ha a gyerek szántani, vetni, kapálni, lovat csutakolni megtanult az apjától (és persze részegeskedni is), akkor ez bőven elegendő neki a rövid élete végéig. Az ipari szükségleten túl az államok úrrá lettek a népszokásokon és saját nemtörődöm nézeteiken – az iskoláztatási mutatók hiúsági kérdéssé váltak, más részről az alul kulturáltság ürügyként szolgált egyes népek fegyveres leigázására – iskolákat nyitottak s a tanulási koncentrálásra képtelen gyerekbe bele verték mogyorófa pálcával az egyszer-egyet és az ABC-t, az intellektuális produkció minimumát.

Ezeket a kényszerű kényszerítő lépéseket az afroázsiai és a latin-amerikai országokban még nem tették meg. A tanult emberek munkavégző képessége – ami megteremti a javak bőségét – egyenlőre ritka kivételes gondolatsor az afroázsiai vezetés fejében. Az iszlám, az arab-perzsa világban valami van, de vakvágányra futottan. A népességrobbanás nyomort teremtő miliőjében 1 milliárdos népesség szám mellett ugyanúgy az együttélés finomkodó preciziózásával foglalkoznak – egyetlen ősrégi könyv a Korán segítségével – mint amikor a nagytérségben 20 millióan voltak. Ez a kedvező helyzet az ókortól kezdve paradox módon a függetlenség kivívásáig eltartott, amíg a Föld eltartó képessége - az összes kezdetleges technológia mellett – és a népesség szám egyensúlyban volt. Egy ipari civilizáció, és iparszerű önellátó mezőgazdaság kimunkálásához kedvező körülmények között is – ahogy ezt az euroamerikai minta mutatja – legkevesebb 200 évre volt és van szükség. Allah segítségével és anélkül is. A praktikusan gondolkodó – s persze munkakedvelő – európai ember a maga Korán-ját, Bibliáját hallgatólagosan kibővítette egy ilyen mondattal:”Segíts magadon, az Isten is megsegít.”

A tanulatlan és tehetetlen afroázsiai vezetés a nyakunkba varrta a maga tanulatlan és ősi beidegződések rabságában vergődő ember tömegét. Ez vitathatatlanul a legkényelmesebb megoldás. Európa – ha tudja – végezze el helyette a tanulásra és munkára való betörés áldatlan munkáját. (Kelet-Európa jó 150 éve vesződik azzal, hogy a cigánygyerekeket valahogy betuszkolja az iskolapadba, de mint a higany kicsúsznak, kiperegnek a kezünk közül.) A nyugat európaiaknak fogalmuk sincs, hogy mire vállalkoztak. Szinte mindegyik migráns fiatalember azt vallja, hogy tanulni és munkával pénzt keresni jött Európába, de amikor neki kezdenének a gyötrelmes, soha véget nem érő nyelvtanulásnak, már az elején kereket oldanak.

Pedig nem velük született primitívitásról van szó, vág az eszük, mint a borotva – soha nem felejtem az Ankara melletti hettita fővárosban Hattusasban legalább 10 török 15 éves serdülő vállalkozott angol nyelvű idegen vezetésre és jól csinálták – csak … nem bírnak óra és napszámra egy helyben ülni. A matematikához, fizikához, és a műszaki tudományokhoz is meg lenne az eszük, de azt sem tudják, az mire jó, mire való. Imádnak számolni (ne feledjük, hogy arab számokkal számolunk), de csak pénzt. A rendszerváltáskor arab fiatalemberek lepték el Budapest belvárosát, a nyugatiaknak zsebből és fejből váltottak pénzt, ami nem egy akármilyen produkció, még ha nem is csapták be a kuncsaftjukat. (Az arabok ezzel messze alatta maradnak zsidó, semita fajtestvéreiknek, mert az utóbbiak nem csak bankárokat, hanem Neumann Jánosokat is adtak a világnak.) Több mint valószínű pénzimádatuk kereskedelmi hajlamaikkal függ össze, évezredeken keresztül cipeltették az árút tevéikkel India és Európa között és álmodoztak a nagy nyereségről. De ebből ma már – s főleg nem ennyi embernek – nem lehet megélni.

Hogy miből lehetne, erre nagyon gyér számú javaslat hangzik el. Nyugat levette a napirendről az afroázsiai országok közgazdasági problémáit, egymásba fonódó csődtömegeinek a boncolgatását. Segélyei nem növekednek a népességszám növekedésével párhuzamosan, a nevet ugyan megtartották, hogy: „fejlődő országok” de közben már vészesen elmaradó országokról van szó. A fejlesztési segélyek átminősülnek a vezető tisztviselők számára szolgáló adománnyá, akiktől a pénz vissza áramlik luxuscikkek vásárlása formájában a segélyező és kölcsönző országhoz. A fejlődés, a fejlesztés első lépcsőjére, az oktatásra sincsen elég pénz, de ha az első lépcső kimarad, a többire nem lehet átugrani (Mindig csak a műszaki és mezőgazdasági tudományokra gondolok, a vallásfilozófiából csak háború lesz, nem ennivaló, ruha és lakás.) Nem lehet mondani, hogy hemzsegnek az adatok az afroázsiai országok oktatási „rendszeréről”  teljes „struktúrájáról” helyette álljon itt egy summázat Edward W. Saitól egy palesztin-amerikai professzortól:

·         az oktatás jelenlegi állapota már-már groteszknek mondható:

·         osztályonként több száz diák zsúfolódik össze,

·         felkészületlen, túlhajszolt, rosszul fizetett tanári kar próbálja elvégezni a munkáját,

·         vannak akiket a politika segít álláshoz,

·         nem folynak napra kész kutatások,

·         jellemző a korszerű kutatási eszközök teljes hiánya,

·         és ami talán a legfontosabb, az egész térségben nincsen egyetlen egy valamire való könyvtár sem.”

Az analfabétizmusról szóló statisztikai adatok 40 %-tól 80 %-ig terjednek. Németországnak föl kell gyorsítania az elemi iskolai tanítóképzést, hogy legyen, aki elbajlódjon majd a több millió analfabétával.

Balkáni problémák, a sajtóban bőségesen elemzett témák nélkül.

A körülményekhez képest formálódni látszik néhány átgondolt koncepció. Ilyen a kerítés építés, rendőrségi kordonok, határzár, a német-török egyezmény, a kvóta rendszer visszautasítása. Azonban úgy tűnik Magyarország számára a migránsokkal megküzdeni könnyebb, mint az USA-ból, az EU-ból és a belső ellenzéktől szakadatlanul áramló bírálatokkal. De… kezdenek a kelet-európai országok határozott és egyetértő arcéllel megjelenni. Így együtt már, nem mint eddigi kisországokat nehezebb lesöpörni őket az európai politikai palettáról. Azt, amit Nyugat nem tud megtenni, azt ők megteszik: megvédik magukat az elözönléstől.

Egyébként a vita hátterébe megbújik egy talán tragikomikusnak mondható jelenség: a cigánykérdés, a cigányszaporulat kérdése. Nyugat-Európa kimaradt a pár száz év óta folyamatosan tartó keleti cigány invázióból, így azt sem tudják, az egész témakör mi fán terem? A cigányok, vagy ha úgy tetszik a romák ugyanolyan szabadság szerető nomadizáló nép, mint az arabok, vagy az afgánok. Rendkívül elevenek, dinamikusak, mozgékonyak, de csak üres járatban, terhelés nélkül. A tanuláskészségük, a modern civilizációhoz való felzárkózás készségük hiánya itt a szemünk előtt semmisítette meg a háziipari tevékenységük használhatóságát, szorította ki őket a társadalom perifériájára. A teknővájáshoz tényleg nem kell érettségi, de ma már az érettségi az értelmiségi lét legalacsonyabb fokozatát jelenti. (Az automatizált gyárak munkásai ma már értelmiségiek, nem is akármilyenek!) A tanulási készség hiánya miatt újratermelődik a munkaképtelenségük és azért jobb megoldás híján elsősorban ők veszik igénybe a lengyelek, csehek, szlovákok, magyarok, szerbek, románok, bulgárok számára szolgáló ezernyiféle családtámogató gyerekszaporulat növelésére szolgáló segélyeket. A fent felsorolt populációk országai mindegyikében megközelítőleg 1 ½- 1 ½ millió történelmi mértékkel mérve közelmúlt beli cigány migráns van. 50 év múlva számuk megduplázódik, megháromszorozódik, eléri a lakosság 1/4-ét, 1/3-át és ha addig nem sikerül őket betörni az iskolapadba és a ma még nem létező gyárakba ezt a 20 milliónyi roma tömeget, a keleteurópai népesség már nem tudja eltartani a maga életszínvonalának és biztonságának megtartása mellett, ennek összeomlása nélkül. Körülbelül egyszerre fulladunk bele a régi bevándorlók tömegeibe, mint az USA a maga régi négereibe és a németek a teljesen frissen induló migránsaiba. (Románia sem ússza meg szárazon, a büszke római utódok nemzetállamát elsodorja a névrokonaik, a romák özöne. A magyaroktól való veszélyérzetüket már régen át kellett volna hangolni a cigányoktól való veszélyérzetre és a migráns áradatról való vélekedésüket azonosítani a visegrádiakkal és a többi balkániakkal.)

A kelet európai országok vezetői, amikor tartózkodnak a migránsok befogadásától, pontosan tudják – de nem mondják, vajon miért nem? – hogy a cigányok beintegrálása társadalmunkba tökéletesen elegendő ilyen jellegű feladat a számukra, semmi kedvük a probléma halmazt megduplázni, még országonként 1½ millió cigány-roma mentalitású friss afroázsiai migránssal, és ezzel az amúgy is végzetesnek ígérkező kífejletet 50 év távlatából előre hozni a néhány évnyi közeljövőbe.

                                                *

 

Amikor az invázió tetőzött Magyarországon, érdekes lett volna megtudni, hogy a roma-társadalomnak mi a véleménye, külön véleménye a jelenségről. A zsidó közvélemény, tudjuk, kétfelé szakadt, az ortodox zsidóság rögtön kapcsolt: rasszizmus és antirasszizmus ide vagy oda ha az arab iszlám Ázsiából utánuk jön – elnézést történészként évszázados időkvantumokban gondolkodom – Európába, Magyarországra a fegyveres antiszemitizmusnak a zsidóság kivédhetetlen elsődleges célpontul fog szolgálni. Rájöttek, hogy az u.n. zsidó-keresztény kultúrában még évszázadokig el lehet vitázni a keresztényekkel, hogy mennyi benne a zsidó és a keresztény az iszlámmal ezt nem lehet megtenni, mert ők vita helyett lőnek. Az sovány vigasz, hogy azután a zsidók halálát a magyar, német, stb. államra lehet hárítani, ezért beálltak az antimigráns csatasorba.

Ez a beállítódás nem nyerte el a világi zsidóság tetszését. Ők fölcsaptak az afroázsiaiak szövetségeseinek. Annak, hogy ezt tiszta humanizmusból teszik, a legkisebb a valószínűsége, a karrierpolitikus ilyen tulajdonságokkal a legritkább esetben rendelkezik. A beállítódás összetevői között elsődleges az a mély meggyőződés – jól megadjusztálva az örök időkig tartó vérbosszú érzelemdús szenvedélyével – hogy minden európai, minden magyar antiszemita, fasiszta, náci (a nemzeti öntudatra ébredés ennek a legárulkodóbb jele és ki-minél patriótább, annál nácibb.) Amennyiben az arab és a többi iszlamista ezeknek az európai nációknak a megsemmisítésére esküdött föl kézen fekvő a közös cél irányába való együttes menetelés. A közös ellenség megsemmisítése után – ez az európaiak erejét adó államrendjeik felszámolása, vagy ami ugyanaz, a hatalom megkaparintása  - pillanatában következik be, s nem maradhat el egymás megjutalmazása. Ez a jutalom az arabok (iszlám) és a zsidóság közötti valamikor létező béke, réges régi 2000 évvel ezelőtti helyre állítása. Európának közös arab-zsidó kormányzása és egyesítése nagyon logikus koncepciónak látszik, de ismerve a szemiták fékezhetetlen hataloméhségét, a győzelem eredménye, Európa alávetése, leigázása, megkaparintása, azonnal a győzők közötti véres összecsapásba torkollik, lásd az egykori arab birodalom nagyon gyors részeire esését. A koncepció másik gyengéje, ami miatt a zsidó világuralmi és az arab-iszlám világuralmi projektek nem lehetnek működőképesek, hogy a zsidó populáció változatlanul törpe minoritás marad az össznépességben és az arabokon belül lehetetlen zsidó dominanciához jutni, mert az arabokat nem lehet ugyanúgy szakadatlanul áramló politikai maszlaggal és farizeuskodással megetetni, mint az indo-európaiakat, az euróamerikaiakat. Tehát illúzió a szerelem és az ortodox zsidóság megközelítése realistább, a zsidóságnak az „Európa Erőd” megvédésében kellene részt vennie, nem aláaknázásában.

De visszatérve a cigányokra a magyarországi invázió idejét végigsummantották. Nem derült ki, hogy színes bőrű hasonmásaik érkezését helyeslik-e, vagy féltik tőlük a társadalomban elfoglalt „szociálpolitikai” pozíciójukat. Nagyon félő volt, hogy az anarchia látványa „felpezsdíti” a bűnözést általában, azon belül a cigány bűnözést is.  (Ha végül mégiscsak az évek során feltöltődnek migránsokkal az európai országok, félő, hogy ez a trend fog érvényesülni, mint már most is Nyugaton, persze cigányok nélkül.) A magyar cigányok nem várt reflexiót találtak ki: beálltak ütött-kopott autójukkal az embercsempészek közé, de már az út elején kifosztották és kidobták az autóból a migránsokat. A migráns ellenes Magyarország nem tolerálta ezeket az akciókat s a tiltott határátlépő bűnözőket megvédték az európai ország bennszülött rablóitól. Néha az ember büszke lehet országa jogrendjére, jogfilozófiájára, joggyakorlatára is! Jó lenne, ha a roma társadalom a demográfiai boomja alapján már most módszeresen készülne a hatalom átvételre, hogy ne kelljen megosztoznia a hatalmon – nem a magyarokkal, hanem az afroázsiaiakkal – a migránskérdésben messzemenően együtt kellene működniük a magyarokkal és a többi szomszéd népekkel. A demográfiai párviadalt a cigányságnak is teljesen értelmetlen hármas töretűvé alakítania, könnyen megesik, hogy a beözönlő migránsok a cigányokat is „leszaporodják”. De már előzőleg is érdekellentétbe kerülhetnek az afroázsiaiakkal, mert amíg „fehér”kormányok léteznek a cigányok és a friss bevándorlók eltartására fordítható pénzösszegeket óhatatlanul meg fogják harmadolni, felezni. Az iszlám bevonása az Európában dívó antirasszista ideológiába praktikus szempontból a cigányságnak ugyanúgy nem jó, mint a zsidóságnak, mert az etnikai eltartottak száma hirtelen, egy nemzedéken belül is túl magasra nő, míg „a rabszolgává” degradálható „fehér” munkások száma lendületesen a nulla felé tendál. Ha ehhez hozzá vesszük, hogy a „fehér” fiatalok Európában és Amerikában is évtizedek óta úri, uralkodó, naplopó embertípus akar lenni, előbb-utóbb elő áll az a Középkorból ismert szituáció, amikor a  nemesek száma megközelítette a jobbágyokét s amikor a kiszipolyozott jobbágyot éhen halasztották, de a semmittevő nemesek is elégtelen mennyiségű javakhoz jutottak hozzá. A belülről kitermelődő és kívülről érkező uralkodó típusúvá váló osztályok, rétegek, létszámát „be kell lőni” tudatosan korlátozni kell, mert ha a javak termelése átcsúszik a javak elosztásáról szóló vitába, akkor előbb a bűnözők száma nő mértéktelenre, utána jön a francia forradalom nyaktilója, amivel megritkították a francia arisztokrácia számát. Már a gyarmati háborúk, a felszabadító háborúk és a mai polgárháborúk is ilyen termelési- elosztási aránytalanságokra vezethetők vissza: dolgozni nem akar senki, csak a javakból minél nagyobb részt valamilyen módszerrel így vagy úgy „eltulajdonítani”. Az arabok és a törökök nem voltak tehetségtelenek az egyensúly fenntartásában. Az Európa nagyságú régi Kalifátust és az Ottomán Birodalmat 5-10 millió katonai arisztokráciával, fegyveres uralkodó réteggel tartották fent, amit a leigázott népek különösebb erőfeszítés nélkül tudtak eltartani. A hódításhoz előre küldött migráns tömegek megrendítik az elözönlött ország anyagi alapjait, s az elnyomorodott néptömegek a többirányú frusztráció hatására valószínű egymásnak esnek majd és elkezdődik mindenki harca mindenki ellen, mint a régi és a mai Közel-Keleten

A sokirányú okok felderítetlenek maradnak és befolyásolásuk, kezelésük nem történik meg időben. Legjobban Görögországot sajnálom az aluliparosodott ország az évek során minden tartalékából kifogyott, a rendkívül eszes fiatal kormányfő most a több irányból ráuszúlt követelőzők harapofogójában tényleg nem tudhatja, mit tegyen. A Nyugat-i követelődző hitelezők a pénzüket követelik vissza, az utcára vonuló tüntetők a régi életszínvonalukat, a migránsok követelik a balkáni útvonalra való bebocsájtásukat, mi követeljük Görögország határainak lezárást, a leszbosziak és pireusziak  a migránsok eltüntetését akár hová. Ez egyszerre mind-mind lehetetlen.

Ezek a mindenre való tekintet nélküli követelődzők Magyarországon belül és kívül is a felszínen vannak, s nagyon megnehezítik a problémák nagyságrendi besorolását s ennek megfelelő időbeli megoldását.

A török dosszié még egyszer.

Az arabok soha nem bocsájtják meg a törököknek, hogy az általuk alapított, kifundált vallást, az iszlámot egyszerűen elorozták tőlük és ennek a segítségével, ezt „megnyergelve” beleültek a hajdani birodalomba, sőt azon is túl terjeszkedtek. A törökök számára egyértelmű volt, hogy miután Timur Lenk, a mongolok kitombolták magukat a Közel-Keleten a kivérzett, kimerült arab iszlám helyébe lépjenek a térségbe. Az arabok számára viszont nem volt egyértelmű, hogy másodlagos szerepre vannak kárhoztatva saját hazájukban, saját birodalmukban. Évszázadokon keresztül tétováztak, hogy a törököknek ellenségei legyenek-e, vagy barátaik. A sztambuli udvar minden diplomáciai furfangjára szükség volt, hogy az ellenséges érzületeket barátivá változtassák. (Persze a török ellenes lázadók fejét könyörtelenül leüttették, így amit megnyertek a réven, elvesztették a vámon.) Ez az arab dilemma elhúzódott egészen az I. világháború végéig, az arabok számára egyáltalán nem volt magától értetődő, hogy az angolok oldalán hadat viseljenek a törökök, egy iszlám ország ellen, még ha rengeteg bűnt is követtek el ellenük. (Gondoljunk arra, hogy a két világháborús német-magyar fegyverbarátságot milyen nehéz volt orosz és angol barát fegyverbarátsággá alakítani.) A török birodalom összeomlása után sem tisztázódott, hogy ki jogosult arra, hogy az iszlámot képviselje a világ szeme előtt és az iszlám népek nagy egyesítő központja hol legyen: a Boszporusz partján, vagy a régi arab fővárosokban. Atatürk modernizációs programja egy dolog, de a török politikusokat vissza húzza a szíve az iszlámhoz, mert ennek a jegyében a fél világ urai voltak.  (Világ alatt az ókorban és középkorban Európából belátható világot értem, bár ha a törökök a történelmüket Attilával és a Hun Birodalommal kezdik, akkor tényleges birodalomról van szó.)

Nem nagyon szoktuk emlegetni és tudatosítani, de az 50 féle felekezet és szunnita-síita elkülönülésével párhuzamosan létezik egy török iszlám és arab iszlám elkülönülés is, ami talán fontosabb, mint az összes együttvéve, mert mindkettő nagyon eleven birodalmi nosztalgiákat rejt magában. Nem akartam beszélni róla, de a török iszlám nosztalgiái a Rajnától, a németektől Bosznia-Hercegovina, Magyarországon Azerbajdzsánon, Kazahsztánon, Türkmenisztánon, Tadzsikisztánon, Kirgizisztánon az egész Közép-Ázsia sztyeppén keresztül az Altájig terjed. Egy új turáni birodalom álma nem pontosan fedi a régi iszlám-oszmán birodalom területét és önkéntes etnolingvisztikai alapon szerveződve egyfajta török, turk, türk, turáni szuperhatalommá szándékozik kinőni magát, nem biztos, hogy pontosan csatlakozó államhatárokkal. (Hazánkban ez ősi nosztalgiának számos híve van.) Viszont kirajzásos, migrációs alapon a régi birodalom által eddig egyáltalán nem érintett területeket is magában foglalna, gondoljunk Németországra. Az iszlám, mint ideológiai alap segíti is meg hátráltatja is a gondolat kibontakoztatását. Eszköztárában viszont föltétlen szerepel a törökfajú, török rasszhoz tartozó demográfiai többlet mozgatása, a migráció, amiben időben és térben messze megelőzik az arab expanziós törekvéseket. A friss keletű arab-iszlám drasztikus expanziója veszélyezteti és keresztezi a törökök csöndes, majdnem észrevétlen előnyomulás eddig elért pozícióját. A németek most számolták össze, hogy a betelepült és letelepült volt vendégmunkásokból félig-meddig asszimilálódott törököknek – s persze az év nagy részében ott tartózkodó vendégmunkásoknak – 1000 mecset épült és a hitszónokokat a török állam fizeti. Gondolom, a törökök nincsenek nagyon elragadtatva attól, hogy a feltűnés nélküli expanziójukat, a hozzájuk képest óriási embertöbblettel dolgozó, manipuláló általános afroázsiai roham láthatóvá teszi és megkérdőjelezheti. Úgy tűnik, hogy az arab iszlám Németországban ki fogja ütni a nyeregből a török iszlámot, vagy úgy, hogy elveszik tőlük a még betöltetlen munkahelyeket, vagy úgy, hogy egy nemzetmentő (fasisztoid?) német program keretében őket is kiebrudalják az országból. Egyébként lehet, hogy minden felemássága ellenére is eredményes török iszlám beintegrálódási modell lebeg a német migránsbarát társadalom szeme előtt, de arról nem tudnak, hogy a törökök sokkal alkalmazkodó képesebbek, mint az arabok és a vallási fanatizmus sokkal távolabb áll tőlük, mint más forró égővi népektől. (A törökök fehér bőrű mérsékelt égővi népek, mai hazájukban borzalmasan szenvednek a hosszú hónapokig tartó nyári hőségtől, rákvörösek a melegtől.) Az arabok egészen egyszerűen megkérdőjelezik, hogy a törökök egyáltalán képesek-e az iszlám hit mély átélésére, legszívesebben kitagadnák őket az iszlám hívők sok száz milliós táborából. Viszont tanulékonyabbak. A praktikum területén is otthonosabban mozognak, mentálisan nyugodtabban koncentrálnak precíz gyári dolgokra is. A törökökből nem lehet megítélni az egész afroázsiai népességet, a törökök a felszínes vallásosságukkal „kezelhetőbbek” otthon is és Németországban is a gyerekek is és a felnőttek is. Sokkal inkább beiskolázhatóbbak, mint az arabok, afgánok, pakisztániak és fekete afrikaiak.

Az a kisstílű kupeckedés, csere-bere ami a migránsok feje fölött folyik, semmi képen nem tekinthető a gordiuszi csomó átvágásának. Egyrészt, mert Törökország is expanzionál, másrészt a törökök részéről reménytelen álom, hogy a szíriai és iraki béke megteremtődése után Dél felé szabadulhatnak meg a menekültek tömegétől. A menekültek pontosan tudják, hogy az ISIS fölött aratott győzelmek átmenetiek, időlegesek. Mostmár a tömeggyilkosságokkal megtetézett ellentétek akkorák, hogy az egyben maradó Szíriában és Irakban a kölcsönös leszámolások akár évtizedekig és évszázadokig is eltarthatnak – lásd palesztin zsidó háború (csak az utóbbi hónapokban 48 zsidó és 263 palesztin halt meg anélkül, hogy minden esetről tudomást szereztünk volna), vagy a 100 éves angol-francia háború, vagy a balkáni „puskaporos hordó” ahol évszázadokon belül folyamatosan minden nap dörögtek a fegyverek – , mindenki az utolsó szál emberig kitart az igaza mellett. Az amerikaiak azt mondják, hogy tárgyalásos megoldást kell találni, de nincs miről tárgyalni, ahol minden fiatal férfi lelkében vagy agyában nagy betűkkel van bevésve, hogy „Győzelem, vagy Halál”. Az amerikaiak 50 éve ígérik, hogy tárgyalásos békét teremtenek a zsidók és palesztinok között, de lassan két nemzedék éli le életét háborús viszonyok között. Sok víz le fog folyni az Eufráteszen, míg az ezt, azt, amazt támogatástól eljutunk a gondolatig, hogy az egymást szüntelenül támadó csoportosulásokat „légmentesen” normál, közepes nagyságú európai állami határok közé el kell zárni egymástól.

                                                    *

A viszontgyarmatosítás eredeti megoldásai és ereje.

Az idő múlik, közben a háború permanenciába tétetik, pontosabban egy holtpont szerű stádiumban Európa nem csinál semmit, csak szurkol és reménykedik, hogy az oroszok és az amerikaiak bombázásai tönkre verik az Iszlám Államot s ezzel fölszámolódik minden baj forrása. Mindenki kibékül egymással, a menekülteket be nem fogadó országokat megbüntetik, az európai politikai elit a szellemi „kimerültségtől” és az „izgalomtól” hulla fáradtan megkezdi a nyári üdülését. Pedig:

·         az Európa ellen meghirdetett dzsihád nincs közvetlen összefüggésben az ISIS létével, vagy megszüntével. A dzsihadisták mihamar rájönnek arra, , hogy kár volt egyáltalán államot szervezni, látható lőszerraktárokat, katonai bázisokat, látható militáris infrastruktúrát, laktanyákat, működő gazdaságot és közigazgatást kiépíteni. Az ellenség megsemmisítésére szolgáló fegyverzet megvásárolható az ellenség fegyverboltjaiban, robbanó szerek a vegyszerboltjaiban, uniformis nem kell, sőt a civil öltözék az ideális. Miután a dzsihadista megöl 200 embert fegyverét, lőszerét, plasztik bombáját eldobhatja s holnap más fegyverrel kezdheti előröl az egészet;

·         Oroszországot a németek négy évig bombázták, Németországot az angolszászok és az amerikaiak három évig, a frontkatonaságot ez alig zavarta. A lakosság megtanult bunkerekben, pincékben lakni. A romos épületek pedig ideális lőállások. A németek ezért nem tudták elfoglalni a lerombolt Sztálingrádot. A dzsungelháború és az utcai harc minden katona réme – s katonái elvesztéséért aggódó vezérkaré- é is – azt hiszem zsoldos katonaságot nem is lehet rábírni erre a feladatra.

Az összekeveredett katonaságot tovább bombázni sem lehet, harckocsikat meg a benzines palackok miatt nem lehet bevetni. Ezért folyamodott Asszad a kiéheztetéshez és a kórházromboláshoz. Egy ősrégi logika szerint működésbe lép az az elképzelés, hogy majd a lakosság rákényszeríti a fegyvereseket a város (a vár) feladására. A fegyveres ilyet nem tehet – s ezt tudja a fegyvertelen civil is, inkább együtt éhezik a katonával – mert ha ígéretet is kap a szabad elvonulásra, menthetetlenül felkoncolják, hiszen az adott szó megtartása a hitetlenekre, eretnekekre és más vallásúakra nem érvényes. Közben hónapok és évek telnek el, a damaszkuszi és a bagdadi kormányoknak ugyan van türelme a patthelyzethez, de az orosz és az amerikai légierőnek nincsen. Amit a két légierő meghatározott költséghatárig elért, azt elérte, amit nem azt nem. Le kell álljon, különben is a menekült áradatot fokozta, nem csökkentette.

·         A professzor bácsi - a magyar M1 tv-ben, becsatlakozva a nyugati hurrá optimistákhoz – megnyugtat bennünket, most már örvendezhetünk, az ISIS lényegében két vállra van fektetve. Miért kell egy „biztonságpolitikusnak(?)” pont annyi zseniális eszének legyen, mint Bushnak és Merkelnek. Miért csak mi emlékszünk arra, hogy Bush győzelmi jelentései után alakult meg az ISIS? Egy szakembernek tudnia kell róla – és látnia kellett filmhiradóban – hogy amikor romlott a német hadihelyzet, akkor szoktak rá a németek a korlátlan tengeralattjáró háborúra, ami azt is magával hozta, hogy a vízben fuldokló angol és amerikai tengerészeket belegéppuskázták a tengerbe? A sarokba szorított vadállatnak nem az a szokása, hogy két lábra  áll és megadja magát, hanem hogy kitör és belemar mindenkibe, akihez csak hozzá fér! A szamarai 32 halott és 100-on felüli sebesült csak így értelmezhető és ez így is fog folytatódni a továbbiakban is. A szent háború lovagjai kiszámíthatatlanok, már eddig is azt az európai körbeforgó gyerekjátékot művelték, amelyiknek az a neve, hogy „akit érek, azt ütök.” Nem annak adják vissza az ütést, lövést, támadást, akitől kapják, hanem találomra, akárkinek. Olyanok, mint a vívó, ha rosszul áll a szénája a páston, leszáll és beleszúr a legközelebb álló nézőbe. Asszadot és a damaszkuszi síitákat szeretnék felrobbantani, de nem érik el, ehelyett a szamarai síitákat robbantják föl. Amerikához nem férnek hozzá, ehelyett Európán tombolják ki magukat. A maximális bizonytalanságot kell táplálni minden afroázsiaival, arabbal szemben, mert ő maga sem tudja, hogy holnap lassan, vagy gyorsan kulmináló dührohamában mit fog csinálni! A legjobb 500-1000 km távolban tudni őket.

  

                                                              *

 

De mégis mit lehet tenni? Minduntalan fölvetődik, hogy föl kellene osztani Szíriát és Irakot. Semmi nem szivárog ki, hogy azt ki, mikor, és hogyan gondolja! Az ellenkezőjéről viszont igen. A két szuper hatalom nagyon úgy csinál, mint aki tudja mit akar. Ez nem a felosztásról szól, hanem arról, hogy az oroszok a damaszkuszi bábkormányt, az amerikaiak a bagdadi bábkormányt óhajtják a teljes Szíriában illetve a teljes Irakban a hatalomban látni. Pedig ez az egyszerű, rutin, sémamegoldás a valószínűtlenül bonyolult helyzetben járhatatlannak fog bizonyulni. A kiszámíthatatlan szíriaiak túl fognak járni Putyin cselgáncsos eszén. Az irakiak pedig az új amerikai elnök eszén, akár ki is lesz az.

A patronáltjaik, ha sikertelenek, az rossz, ha sikeresek, még rosszabb. Az általuk produkált, népszavazásos demokratikus bohóckodással elért törvényes rend, fabatkát sem ér, az egész ország tele marad potenciális lázadóval, azok abban a pillanatban újra nekiesnek a bábkormányoknak, ahogy szuperhatalmi patrónusaik elengedik a kezüket. S itt a Közel-Keleten is a két szuperhatalom beállítja az afgán modellt, először annyiban, hogy mint Afganisztánban a hegyek között, itt a sivatag homokjába fullasztják bele hadseregüket (mert túl nagy területen van a homok!), a sikertelenség után pedig bábkormányaikat istápolhatják időtlen időkig.

S mindezt azért, mert senki nem mer belenyúlni a történelem során véletlenül összetákolt határok megváltoztatásába. Vajon Putyin otthon miért nem fél határt módosításai a lépésről lépésre való előnyomulásával, viszont a Közel-Keleten miért nem mer?

(Remélem, Asszad révén nem egész Szíriára óhajt szert tenni! Az ismeretlentől való félelem bántja?)

De Oroszországban legalább 10000 kutató foglalkozik Ázsia földrajzával és történelmével a Dardanelláktól Hokkaidóig. Miért nem kér tőlük javaslatokat a térség tudományosan indokolható újrafelosztásához? Ugyanez vonatkozik az USA-ra és Európára is.

De ehhez előbb tárgyalásos kapcsolatba kell lépni az ISIS-szel. A szíriai szunniták kaphatnak országrészt, de ehhez előbb be kell engedni a kutatókat az általuk uralt területre, hogy pontosan felmérjék, hogy az ország minden városa, falva milyen vallású és milyen nyelven beszél, s majdan milyen nyelvű, vallású országrészben szeretne élni. Az országrész lehetőleg létszám arányosan legyen kijelölve, csak ott legyen eltérés, ahol a tudós bizottságok úgy találják, hogy az új államocska területét növelniük, vagy csökkenteniük kell, a meglepően felbukkanó létszámoknak megfelelően. (Például a kurdok által belakott törzsterületekről sem tudjuk pontosan, honnan, hová, meddig érnek.)

Szíria és Irak belső határainak a meghúzása nem tűnik nehéz feladatnak ahhoz képest, hogy a külső határokhoz is hozzá kell nyúlni.

A térségben három majdnem nagyhatalom van, Törökország, Irán és Szaud-Arábia. Ezek most ott üldögélnek a határaik között viszonylag csöndben, várják, hogy Oroszország és az USA bicskája, zsebkése, kardja beletörjön a sziriai és iraki rendcsinálásba. Már most is halásznak a zavarosban, de ugrásra készen állnak, hogy bekebelezzék a hozzájuk képest kicsi és legyengült országokat, Szíriát és Irakot. Távolról sem biztos, hogy az iráni-iraki háborút csak Szaddam provokálta, Irán nagy élvezettel vett részt a háborúban,  mindig is igényt tartott a síiták lakta Dél-Mezopotámiára, sőt az iraki síiták, mint Irán előre tolt helyőrsége értelmezhető. A gazdaságilag és katonailag rendkívül megerősödött Törökország hallgatólagosan még mindig magáénak tudja egész elveszett Közel-Kelet-i birodalma tartományait. Ezen vágyak egy részének kielégítésébe nagyon sürgősen elébe kellene menni, amíg az USA figyelmét teljesen el nem vonják a távol-keleti, csendes-óceáni problémák és Európa és Oroszország elleni mesterkedései. Törökország és Irán nosztalgiáiban bőségesen vannak átfedések, nem lenne jó, ha ezt elkezdenék egymás rovására kielégíteni.

De egyelőre kivárnak, Szaud-Arábiával együtt. A költséges és piszkos munkát végezze el Oroszország és USA, majd ha kifulladnak és kivonulnak, megjelennek nevető harmadikként és ekkor szállnak be a játszmába. Ez minden lesz, csak nem a térség konszolidálása, mert mind a három (azért három, mert Szaud-Arábiát csak azért hagytam ki az elemzésből, hogy legalább nyelvileg egyszerűsödjön a szituáció), nyilvánvaló, hogy Szaud-Arábia is mint a szunnita arab iszlám megkoronázatlan bajnoka az egész térség fölötti hegemóniára pályázik), mert mind a három kvázi nagyhatalom egy újkeletű, ismeretlen nagyságrendű csatározásba fog kezdeni. A fentiekből három dolog következik:

·    Hiába hangzik el számtalanszor, hogy elvárható lenne, hogy a térség problémáit az iszlám országok saját kebelükön belül oldják meg, erre rámozdulni sem akarnak, mert érdekellentéteik azonnal a felszínre bukkannának;

 

·         Az USA és Oroszország a balek szerepére van kárhoztatva. Az USA régóta tudja ezt, azért ugratták be – pontosabban ugrott be magától – az oroszokat a közel-keleti témába, hogy más balek is legyen mellettük. Az oroszok apránként kezdenek rájönni, szép magyar kifejezéssel, hogy „hülyére veszik őket”, míg ők a lelküket és pénzüket áldozzák az ISIS legyőzésére, a törökök, a lázadók, sőt maga Asszad is kupeckedik, konspirál az Iszlám Állammal;

·         A saját magam által kidolgozott felosztási rendezési tervnek azok a részei, amelyek a területcserére vonatkozódnának, csak rendkívül nagy nehézségek árán valósulhatnának meg. A területcserét bármilyen előnyösnek dolgoznánk is ki Törökország és Irán számára, csak nemzetközi határozatokkal és fegyverrel lehetne kikényszeríteni. A történelemben notórius birodalom gyarapító Törökország és Irán, amit kapna, azt könnyedén elfogadná, amit adnia kellene, ahhoz meg két körömmel ragaszkodna. Ha Törökország, Irán és Szaud-Arábia álmai háromszázezer négyzetkilométer (nem külön-külön, hanem ugyanarról a területről van szó) visszahódításáról szólnak, ehhez 30 ezer négyzetkilométernyi területek mozgatása s ez is csere útján, nevetségesen fog hatni a számukra és homéri kacajjal körbe röhögnek bennünket. Ez egyáltalán nem vicces naivitás részünkről, mert az örményeket, az azeriket és a kurdokat megfelelő állami pozícióba kellene helyezni, hogy a történelem végéig ne cipeljék magukkal a „Jaj, a legyőzöttnek” átkát.

Egy közeli „körbekerített” ismeretlen földrész.

Most, hogy „átharapódzott” Európára a közel-keleti tűzfészek, militáris-imperializmus, hirtelen senki nem tudja megmondani mi fán is terem ez az egész jelenség sorozat. A dualizmus korában, amikor Magyarország még valamilyen mértékig világpolitikai tényező volt – az osztrákokkal együtt birodalom – térképészeink az egykor volt arab birodalomnak is „tiszteletüket tették” két teljes oldalt kapott ez az egykori szuperhatalom. (Ma már valamiféle negyed oldalas mellék térképpé redukálódott a történelmi atlaszokban.) A XX. század nagyon meghosszabbította Európa történetét, a két világháború tarolt a 30-50 millió halottjával. Napóleon csatái az összességében talán 2-3 millió halottjával már alig izgatta és izgatja valakinek a fantáziáját. Ráadásul az angol világbirodalom és történészek nyomában Kelet neve alatt illett elmélyedni India, Kína és Japán történetében. Perzsiáról annyit tudunk, hogy Nagy Sándor csatáiban a négyszögek a falanxok a tehetetlen és ostoba perzsákat mindig megfutamították. Mi magyarok mostanság annyit tudunk a Közel-Kelet történetének elejéről, , hogy a suméroktól származunk vagy a sumérok származnak tőlünk, az iszlámról pedig annyit, hogy valamikor régen, a múlt ködében veszően egy Hunyadi János néha megverte a törököket. Egy magyar középiskolás fiú egyszer azt nyilatkozta, hogy nagyon ráunt az „Egri csillagok”-ra, mert kevés benne a halott. Pedig a Közel-Kelet 4000 éves történetében nem volt olyan nap, hogy legalább 100 harctéri gyilkosság ne történt volna a kisebb-nagyobb konfliktusokban. A vérveszteségben mi magyarok nem vagyunk sereghajtók. Az oszmán törökök országunk lakosságának felét kiirtották. Ezt a tudomány és a művészet nem tudja reprodukálni. Mindenkinek a képzelőerejére van bízva, hogy a számokból visszakövetkeztessen a szörnyűségekre. Kihalt falvak százai kísérték az iszlám világhódító útját. Ha valaki megteheti a Kossuth rádió déli harangszavának előzetes mini-falutörténetében meghallgathatja a visszatérő refrént: a falu a hódoltságban kihalt, teljesen elnéptelenedett, temploma összedőlt, új telepesek építettek új templomot. Mindettől függetlenül a mai törökök felénk irányuló szimpátiájának nem lehet ellentállni. Egész egyszerűen nem érzékelik, hogy megveszekedett harci kedvük, militarizmusuk milyen gyógyíthatatlan károkat okozott az áldozatnak, a testvérnépnek, testvérfajnak. De ez így van Közel-Keleten is. Szegről-végről rokon mindenki, de ez nem akadályoz senkit abban, hogy ne a legnagyobb gyűlölettel forduljon másik embertársa ellen.

Az élvonalbeli Kelet kutatás. (Zárójeles részek az én hozzáfűzéseim.)

Az összes zavaró körülmény ellenére a magyar turkológia, arabisztika, keletkutatás nagyon előkelő színvonalon volt és van. Kár, hogy eltolódik erősen a szellemi élet, a művészet, a vallás kutatása felé. De mindenre kiterjedő, átfogó elemzések is születtek.

          Vámbéry Ármin

Vámbéry Ármin 1906-ban a „Nyugat kultúrája Keleten” 423 oldalas alig ismert kötetében mindenkit szerepeltet, aki az egész nagy térségben számottevő tevékenységet fejt ki, mohamedánt és gyarmatosítót egyaránt. Meglepő, hogy nála a gyarmatosítás pozitív tevékenységnek minősül. Még meglepőbb, hogy az orosz terjeszkedés is. Vámbéry sejteti először, ha nincs a „pax Russz” az akkor kis népességű Közép-Ázsia-i törzsek a modern lőfegyverek birtokában már régen kiirtották volna egymást. Örömömre szolgált, hogy Vámbéry a kultúra szót a legszélesebb értelemben használja, az általános civilizálódás szinonimájaként. Néhány fejezetcím: Tatárok erőszakos megtérítése. Kulturális kísérletek Turkesztánban. Az angol uralom kezdete. A jólét emelkedése. A bennszülöttek erkölcsének átalakulása. A bennszülöttek véleménye az angol uralomról. A mohamedán uralkodók zsarnoksága. Képes e az Iszlám a kultúrára? Az Iszlám politikai jövője. A tudós utazó tárgyszerű ismerete, helyszíni tapasztalatai a végtelenül lassan változó közel-keleti világról ma is időszerűek.

Goldziher Ignác.

Ugyanez a helyzet Goldziher Ignáccal. A világhíre szert tett tudós szinte mindent tud, amit az iszlámról és az egész közel keleti térségről lehet. Az elképesztő nyelvtudással rendelkező tudós szociológiai érzékenysége sem akármilyen. Már az 1876-ban a „Nomadizmus és földművelés” kötetében ilyen kitéteket lehet találni: „A kurd nomád törzsek még ma is – a letelepedettekkel szemben kuasi névvel illetik egymást – megvetik és üldözik a letelepedett testvéreiket”. „a legkülönbözőbb területeken való átvonulás az alapja a „héber” elnevezésnek, ami azt jelenti: az ide-oda vándorlók, a vándorló nép, a nomádok. „

„A pásztor akkor boldog, ha nyájai gyarapodnak. Gazdagsága attól a legelőtől függ, amelyet nyájainak talál. Ennek keresése ad állandó lendületet vég nélküli vándorlásainak. (Ez az életforma rendkívül mély nyomot hagyott a keresztény vallásban is. A Biblia tele van a pásztortársadalom emlékeivel: Isten báránya; a gyülekezet, mint nyáj, a lelkipásztor, a jó pásztor, sőt a menés, a gyaloglás, a zarándoklat, mint a hit megerősítésére szolgáló tevékenység; az iszlámnál és a kereszténységnél egyaránt. Nem a jó munkás, hanem a jó pásztor; az életeszmény, Szent József az asztalos alárendelt szerepet játszik a Szent családban, amíg a németek előtérbe nem hozzák.)

„A nomádok az éjszakai csillagos eget és a Holdat tekintik barátaiknak… Vándorlásaik, karaván útjaik, rablóportyázásaik során általában éjszaka utaznak, a tevén, vagy a puha homokon mezitláb mellette…. . Az éjszaka csöndje és a vidító friss szél zavartalan elragadtatással tölti el a lelket és a pillantás önkéntelenül felfelé irányul. Ez az oka, hogy a Koránban és a beduinok költészetében oly sok az utalás a csillagos égre és annak mozgására (valószínű a Hold-sarló is így került a török lobogóra).

Goldziher úgy ír az arabokról, az iszlámról, hogy nem misztifikálja, nem szépíti meg őket, nem hallgatja el szörnyű beidegződéseiket. Az egész társadalom rákfenéjének tartja a vérbosszút. Viszonylag hosszan ismertet egy történetet, ami azzal kezdődik, hogy egy tehén jó fű után kutatva bekóborolt egy szomszéd törzs területére. Az elkergetés közben megsérült a tehén tőgye, bele is pusztult. A tehén gazdái éktelen haragra gerjedtek, meglesték a nekik kárt okozót és agyonverték. Ezzel beindult a vérbosszúspirál, mindig nagyobb-nagyobb lesz a tét, szaporodik a halottak száma, az elsődleges kiváltó ok, a tehén tőgyének megsérülése már teljesen feledésbe merül a hónapos, éves, oda-vissza vágások sorozatában. Mind a két törzsből csak egy-két család maradt meg hírmondónak. (A vérbosszúnak van logikája, de egy abszurd logikája, meg kellene haladni. Az én tehenem ugyan az én tehenem, a másik ember ugyan egy másik ember, de a másik ember életének fontosabbnak kell lenni a számomra, mint a saját tehenem élete. Ez a mérlegelő gondolatsor – persze számtalan más kiváltó okkal, mint ez a tehén história – évezredeken keresztül nem bírt megrögződni az emberek fejében.)

Germánus Gyula.

 

Fáradhatatlan tudós utazóink sora nem szakad meg a világháborúk alatt sem. Germánus Gyula hiába adta egyik könyvének címéül, hogy „Kelet varázsa” nincs benne semmi elvakult infantilis rajongás az „Ezeregy éjszaka meséi” –nek népe iránt. Bár a képzelő erejük – és ezzel együtt hazudozó képességük lenyűgöző. Germánust Mahmud nevű arab barátja így mutatta be egy társaságnak: „El kellett tűrnöm – mondja Germánus -  hogy minden császárnak a barátja vagyok, a királyok rokona, sőt én magam is király vagyok, aki a kormányzást fivérére bízta, hogy a próféta nyomait kutassa és azután kihirdesse az iszlám diadalát az egész világon.

Ilyen nagyravágyó, sodró erejű képzelőerő mellett egy másik ember halála egy másik ember meggyilkolása igazán bagatell.

„Mondd csak Mahmud – szóltam hozzá – hány embert öltél már meg?”

„Két-három esetre tisztán emlékszem. Megtámadtak, de én nem hagytam magamat bántani, ő felém sújtott, én visszaütöttem, de ő sem volt rest és belém szúrt, én pedig fejbevágtam, aztán ott maradt. Hát tehetek én róla? Egyszer meg egy zarándok karaván (a törzsi területen átmenő karavánokat rutin szerűen megsarcolták)  nem akart fizetni,(a törzsi területen átmenő karavánokat rutinszerűen megsarcolták) hanem ránk lőtt. Erre mi közéjük nyargaltunk és szétvertük őket. Az én botom is elért 1-2 tar koponyát és gazdájuk lefordult a tevéről! Én tisztességes, becsületes ember vagyok, sohasem loptam, soha sem csaltam. Amikor azt a két dsuhajva törzsbelit agyonvertem, családom megfizette a vérdíjat és ma bátran nézhetek akárki szemébe.” (Ha így zajlik az élet a normális mindennapok során, akkor vajon milyen lehet háborúban? a „Hát tehetek én róla?” A mondat legalább olyan fontos, mint az egész történet. Láthatólag gépiesen, automatikusan, hagyományosan, rutinszerűen, reflexszerűen cselekszik, semmiféle bűntudat nem nyomasztja. Az európai embert, katonát – ha nem ő a halott – a szuronyrohamok megviselték, a háború után évekig nyomasztó álmaik voltak.)

Más, de még mindig az életről, halálról.

„A nap lenyugodni készül a láthatáron és sárgás fényt vet a szürke homokra. Messze a tábortól bukdácsoló léptekkel halad egy asszony. Elérkezik egy homokdomb tövéhez, és ott megáll. Óvatosan körülnéz és hallgatózik… lehajol a földre, kezével kis gödröt ás és abba temeti alvó gyermekét, átadva a homoksírnak örök álomra törzse szégyenét. – Így temettek el hajdan 1000 és 1000 lánygyermeket az arabok és így takarja sok ártatlan kisded testét a síró arab homok”.

Más. „Ez a mi törzsünk ősi földje – mondta – itt élt hajdan ősapánk a nagy Harb. Neve háborút jelent és mi leszármazottjai nem félünk a háborútól” (Vajon mi magyarok miért éppen az arab harm, háború szóval háborúzunk.

1915 nyara.

„Örmény lázadásról beszéltek és az ifjú török kormány Abdul Hamid (az elűzött szultán) hagyományához híven rövid úton akarta az örmény kérdést elintézni. Az örményeket eltávolították a fővárosból és a vidékről és a másvilágra küldték. Néhány ezret rozoga hajóra raktak, kivitték őket a Fekete tengerre és ott a hajót elsüllyesztették … Talán 100 ezer örmény lelte ekkor halálát.”

Germánus Gyula régi barátjával Talaat pasa akkori nagyvezírrel beszélget. (Talaat a”mészáros” az árulással vádolt örményeket küldte a vérpadra, Dzsemál pasa a másik mészáros, hóhér szériában százával végeztette ki az arab hazafiakat.) A beszélgetésnek nagy jelentőségű forrásértéke van.

„Mi nem gyűlöljük a keresztényeket – mondta Talaat pasa – az iszlám vallás lelkiismereti szabadságot biztosít a kinyilatkoztatott vallások híveinek. de az örmények egy része most nyíltan ellenünk szegült (megpróbálták visszaállítani a történelmi viszonylag nagy és független Arméniát(!!) .Ezért önvédelemre szorultunk. Ha a háborúnak vége lesz – folytatta – meg kell tisztítani (teljesen!) országunkat az örményektől. De nem gyűlöletből, hanem önvédelemből.” – Cigarettára gyújtottam és kíváncsian néztem rá, bíztatva, hogy magyarázza meg ezt a véreskezű önvédelmet.

„Mi törökök – fejtegette – földműves (ez még külön megkérdőjelezendő, lásd később a Hedin Svenn idézetet. A hódoltságban a törökök egy négyszögölet föl nem szántottak, meg nem kapáltak. Ez részben igaz az arabokra is , a fekete Afrikában meg még mindig dívik a faeke a parasztok ezzel kínlódnak a földjeiken), hivatalnok és katonanép vagyunk ősidőktől fogva. Iparunk csak kezdetleges háziipar. A mi népünk türelmes és átengedi a legtöbbet jövedelmező kereseti ágakat az idegeneknek, görögöknek, örményeknek. Ameddig ezek országunkban laknak, a török soha sem lesz kereskedő, bankár, vállalkozó.

Nekünk légüres teret kell létre hozni. Az idegeneket ki kell küszöbölni. Ekkor nem lesz iparos, kereskedő, gyáros, bankár, üzleti vállalkozó és a törökök kénytelenek lesznek ebbe a légüres térbe benyomulni és üzletet nyitni, kereskedni, pénzt váltani és meggazdagodni.” Eddig a Talaat és a Germánus idézet.

Tíz év múlva Hitler ugyanilyen programmal indult útjára a zsidók ellen. De ez egy valós problémára teljesen „halva született” megoldási mód. Ha kifogásaik vannak egy társadalom osztályszerkezete ellen forradalommal lehetséges és szokás fellépni. Ha az ifjútörökök járatosak lettek volna a korban igen elterjedt a társadalom teljes átstrukturálására vállalkozó forradalmi elméletekben, akkor a szultáni feudális abszolutizmus győzelme után a folytatás nem a fasisztoid katonai diktatúrával kellett volna megkísérelni, mert ez a szultanátus után maga is középkori, ókori atavisztikus megoldási mód. Igaz, hogy a forradalmak is diktatúrába torkollanak, de legalább a célkitűzéseik humanisztikusak. Talaatnál föl sem merül, hogy népe fölemelkedését, egyfajta társadalmi igazságosságot, egyenlőséget nem csak egy másik nép teljes kiirtásán keresztül lehet elérni. Egy forradalmi elméletben is benne van a javak szétosztásának új igazságosabb módja – ez a gyakorlatban az elitek és csak az elitek kastélyainak, berendezési tárgyainak földjének, lovainak, élelmiszer raktárainak, kamráinak a kifosztását jelenti – ez a Talaat féle fasisztoid elméletben lefelé teljességgel kiszélesedik, egy teljes etnikum minden nap használatos javainak széthordásában nyilvánul meg. (Itt is, mint máshol is mindig felbukkan a Közel-Keleti arab, török, afgán, kurd rablómentalitás.) Egy kiirtott átlagörmény, majd később Németországban átlagzsidó után visszamarad a vagyonkája, ami a városi és falusi szegénység számára azonnal prédául kínálkozik és  a nép egyetértő partner lesz a fasisztoid hatalommal, az örmény is zsidó pogromokban, népirtásokban. A nemzeti burzsoázia megteremtése az elhurcolás vagy az elmenekülés pillanatában azonnal működésbe lép, akkor amikor az etnikai többség valamelyik képviselője birtokba veszi az elmenekült vagy a helyszínen megölt örmény vagy zsidó üzletét. Keleten – főleg egy etnikai kisebbségnek – meggazdagodni nagyon veszélyes mulatság, mert az irigység és a rablás „intézményesült” formában működik 4000 éve. Ez elmehet odáig – Germánus Gyula nagyon szemléletesen leírja – Törökországra és Isztambulra rátört az éhezős háborús nyomor – , hogy az örményeknek ruhájára, cipőjére, lisztjére, babjára, lencséjére is szemet vetettek. Berlin és Németország is nyomorgott, éhezett a zsidóüldözések kezdetekor. Egyelőre nem került mélyebb elemzés alá, de meggyőződésem, hogy „az arab tavasz” nem csak egyszerű elitcsere. Hatalmi aspiráció kielégülése folyik, de a néptömegek valamilyen rablási szándékainak a kielégülése is. Az új – fegyveres – hatalmi elit együtt működik a legszegényebb néptömegekkel, hogy hozzá juttassák a városi középosztály személyes tulajdoni tárgyához. Ehhez ideális állapotokat teremtenek a szétlőtt és szétbombázott városok, még ideálisabbak az elmenekült migránsok által hátrahagyott vagyontárgyak, tehát a migráció segítendő, nem fékezendő. Senki nem nagyon ellenzi a háborút, mert a háborús hiénaságból egészen jól meg lehet élni. (A nyomorgók imádták a középkori csatatereket, a hullarablásból, hullafosztogatásból meg lehetett gazdagodni.) Természetesen a népi elégedetlenség levezetésének nem ez az egyetlen módja. Történelmi közhely, hogy a népi elégedetlenséget úgy is fel lehet oldani, hogy valamilyen ürüggyel háborút kezdünk egy másik ország ellen és a „nagy rablásban” egész népünket érdekeltté tesszük. Vagy a népi elégedetlenséget karhatalommal, rendőrséggel egészen hosszú ideig is le lehet kezelni. Az „arab tavasz” úgy indult, hogy valamelyik Maghrem országban egy fiatalember kézből árult egy tyúkot, nem akart helypénzt fizetni, ez a hatóságnak nem tetszett és agyonverték a fiút. Sokszor van, hogy mind a három fenti módszer egyetlen láncolatban szerveződik össze, jelenleg Közel Keleten mindhárom megoldás tetten érhető. (Nagyon frappáns európai példa: az I. világháború után Romániában is érlelődött a forradalom, a román elit úgy űzte el a maga feje fölül a viharfelhőket, hogy a tábornokain keresztül kiadta a jelszót:”Előbb meghódítjuk, elfoglaljuk, kiraboljuk Magyarországot, azután forradalmárkodhattok:” A politikai trükk teljes sikerrel járt. A Magyarországról származó javak elegendőnek bizonyultak a román tömegek megnyugtatására.)Az afroázsiai gazdagok gazdagok maradnak, mert potenciális lázadó néptömegeiket sikerrel varrják egy másik kontinens népei nyakába. Olyan, mintha az európai elit kollaborálna ezzel az afroázsiai elittel, egyetlen rossz szava sincs ellenük.

                                                                   *

Még mindig nem érezzük eléggé megválaszoltnak, megindokoltnak a fejtegetéseinket arról, hogy szabad e megkérdőjeleznünk Törökország és Irán transzkaukáziai határait még azzal a megszorítással is, hogy cserébe ajánlunk az elvett területekért nagyobb és értékesebb földterületeket. Ehhez ajánlatosnak tűnik tovább feszegetni a témát. Meddig ért Nagy-Arménia és hová tűntek az örmények? Hogyan keletkezett három Azerbajdzsán, egy a Szovjetunióban, kettő Iránban? Végül is a határ nélküli Kurdisztán mekkora? Miért és hogyan lett ez az egykor virágzó térség egy nyomorúságos földi pokol, gyilkosok és rablók tanyája?

Hedin Sven.

 

Első kézből vett eredeti anyagért azt hiszem bizalommal fordulhatunk Hedin Sven svéd földrajzutazóhoz, aki ugyan előszeretettel a „Szűzföldekhez”, embernemjárta térségekhez vonzódott, mert igazándiból azt tartotta kutatóhoz méltó feladatnak, hogy kutatóhoz méltó feladatnak, hogy korabeli angol és orosz térképeket korrigálhat, de nem akármilyen népismereti, társadalmi földrajzot produkált. Magyarországon nagyon népszerű volt, kölcsönösen nagyra értékelték Lóczy és Cholnokyval egymás munkásságát. A Földrajzi Társaságban a nagyon nagy embereknek kijáró tisztelettel rajongták körül (német nyelvű munkái a budapesti antikváriumok díszei, de a magyar nyelvű kivonatok is rengeteg használható információt tartalmaznak.)

1905-ben India felé menet átverekedte magát Perzsia sós kevirjein, de ehhez előbb fölvállalt egy Trapezunt, Erzerum, Bajazit, Tabrusz útvonalat, amelyen nagyon sok etnikai, történelmi, földrajzi megfigyelést tett. Majd láthatjuk, hogy az örmények „eltüntetése” nem 1915-ben kezdődik. Abdul Hmid szultán alig marad alatta Talaatnak. Nagy-Árménia területén a magyar hódoltsági időszak degradációs folyamatai zajlódnak le, de teljesen a mába érően.

„Az erzerumi vilajet ökröket, lovakat, nyersbőrt, füstölt árúkat, gabonát stb. visz ki, mintegy 10 millió korona értékben, míg bevitele meghaladja a 15 millió koronát és ez az összeg a gyarmat és kézműáruk, fűszerek, bor, dohány, gyújtó, üveg, porcelán stb.. közt oszlik meg. Az 5 millió korona különbözetet azelőtt azok a munkások fedezték, akik más helyeken jól kerestek és vagy háromszázezer török font megtakarított pénzt vittek haza évente. (Ez a török font szinte ugyanolyan jó pénz, mint a fantasztikusan jó angol font.) Ez a kereset most már megszűnt, mert egy rendelet megtiltotta a kivándorlóknak a visszatérést. A következés pedig az, hogy az adók az utolsó 4 évben 36 %-kal emelkedtek, az élet megdrágult, a keresztények teljesen elszegényedtek és nyomoruk közvetlenül visszahat a törökökre is. A közfelfogás szerint ez a rendszabály csak egy szem volt annak a rendszeres keresztényüldözésnek a láncolatában, amelyet Hamid szultán eszelt ki, s amely sokkal nagyobb kárt tett a keresztényekben, mint a legvéresebb mészárlások. A szultán ellen elkövetett bombamerénylet óta szorosabbra húztak minden csavart: az örményeken elkövetett gyilkosságokat nem torolják meg, az örmény leányokat a mohamedánok elrabolják és kényszerítik, hogy áttérjenek az iszlámra; a paraszt kénytelen még napszállta előtt hazahajtani ökreit a szántóföldről,mert különben elrabolják tőle; amely örmény távozni akar járási lakóhelyéről kénytelen erre külön engedélyt kérni, ami a muzulmánnak nem szükséges.

Ennek a nemrégen életbe léptetett zsarnoki kizsákmányoló rendszernek a következtében a földbirtok lassan, de állandóan átvándorol a muzulmánok birtokába. 15 évvel ezelőtt (1890 körül) az örmény lakosság 95 %-a földbirtokos volt, ma már csak 35 %-ának van földje. A többi lassanként rákényszerült arra, hogy beállt napszámosnak, béresnek kurd és török szomszédai birtokán, vagy a legjobb esetben ezeknek bérlője lett. Ez is egyik oka annak, hogy az egész vilajet jóléte és gazdasági ereje egyre  csökken, mert a kurdok egyáltalán nem, a törökök pedig nagyon keveset dolgoznak. Az örmények viszont, akik értenek a földműveléshez cselédekké és rabszolgákká süllyednek. A földművelés valósággal tönkre ment és nagyon nehéz megérteni, hogy micsoda érdeke lehet a kormánynak az ország teljes elszegényedésében, vagy micsoda előnye származhatnék ebből… Önkénytelenül sajnáljuk ezt a boldogtalan, rabigába hajtott népet és rokonszenvezünk vele, egyúttal pedig szégyelljük magunkat és fölháborodunk, hogy az európai nagyhatalmak még ma is ölbe tett kezekkel nézik, hogyan sanyargatja és irtja a török ezt a keresztény népet. „ (Nekünk az a dolgunk, hogy a jelenlegi kedvező pillanatban felébresszük a törökök és a nagy hatalmak bűntudatát és a megölt örmények unokáinak vissza adjuk szülőföldjük legalább harmadát.)

Erzerum Kelet-Törökország legjelentősebb városa. A mai török határtól 250, Jerevántól 300 km. nyugatra. Úgy tűnik ez a legnyugatibb örmény város, ami 1905-ben népesség számával is bizonyítható volt. Minden esetre az I. v.h. utáni örmény nacionalisták, akik megkíséreltek valamennyit visszaállítani a régi Arméniából még magukhoz számították.

„Az Erzerum, vagy Erzirum név állítólag csak rövidítése, vagy összevonása az Erzen-el rum szónak, mely „római föld”-et jelent; a város örmény neve Gasin-Khalach. Az V. században II. Theodoziusz Anatóliusz erősséget épített eme fontos helyen. A város a XI. században virágzott és a szeldzsukok 1201-ben hódították meg, de csak 40 évig bírták, mert ekkor a mongolok, 1517-ben pedig a törökök foglalták el. A XIX. század elején – 1829-ben – orosz kézre jutott, de a drinápolyi békében ismét vissza kapták a törökök. Az oroszok még egyszer 1878-ban elfoglalták, de a san-stefánói békekötés után ismét kiürítették. (Aki akarja Arménia történetében felismerheti Magyarország szomorú történetét. A nagyhatalmak voltak olyan kedvesek, hogy mindkét államból mutatóban, csak mutatóban hagytak valamit.) A városnak 10 ezer örmény lakosa van, 4 templomuk és 1 iskolájuk. Az arab uralom idejéből maradt gyönyörű műemlék a Csiszt-minaret nagyszerű „pisták” homlokzat és két remek, rovátkos tornyával; a székesegyház – a főmecset – Uhli-dzsámi, régi görög-nem-egyesült templom, melyet a mohamedán hódítók alakítottak át az iszlám székesegyházává.” (Allah nagy és hatalmas tiszteletére átalakítgatták a templomok százait. Az iszlám alig-alig erőltette meg magát templom építéssel.)

„Dialin község. Egy helyőrségi hadnagy elmondta, hogy a rossz közigazgatás tönkretette az országot és senki sincs tisztában a szultán szándékával. Csak egyetlen egy szempontból osztotta uralkodója nézeteit: abban, hogy lelke mélyén gyűlölte az örményeket.”

„Ararát, helyesebben Airarát – az árják síksága – a neve már ősidőktől fogva a középső Arasz fennsíkjának s amidőn a XI. fejezet negyedik verse azt mondja Mózes első könyvében, hogy Noé bárkája az Ararát hegyén feneklett meg, ez voltaképpen azt a fennsíkot jelenti, melynek nevét Európában helytelenül magára a hegyre vitték át. Holott magát a magas hegyormot az örmények „Masszisz”-nak a törökök „Agri-dagh”-nak, a perzsák pedig „Kuh-i-nu”-nak vagyis Noé hegyormának hívják.” (A hósapkás vulkáni kúpot a törökök annyira magukévá tették, annyira iszlámosították, hogy nem is olyan régen jegyzéket küldtek az örmény kormánynak, hogy vegyék ki az örmény zászlóból az Ararátot, mert az az ő hegyük, az örményeknek semmi köze hozzá. A törökök még a világon sem voltak, mikor 4000 évvel ezelőtt az örmények már ott éltek a hegy tövében. Ráadásul Anatólián keresztül meg sem lehet közelíteni a biblikus Szent Hegyet, mert a végeérhetetlen török-kurd viszály „hadműveleti területté” teszi a térséget.)

Tekintve, hogy az Ararát majdnem Európában van a Kaukázussal együtt – de szép sorban angolok, németek, oroszok is lemondtak róla, hogy a térséget Európa számára is meghódítsák, visszahódítsák - persze Árménia révén és számára így nehéz hozzáférni – nem állom meg, hogy Hedin Sven hozzá értő szép szavait  a hegyről ne másoljam ide.

„Mind a Nagy- , mind a Kis- Ararát vulkanikus eredetű fennsíkon emelkednek s alacsony hegygerinc kapcsolja őket össze. Egyébként az Ararát majdnem teljesen elszigetelt vulkán kúp, melynek az anyaga trachit, salak és lávakő (lapilli) a magassága pedig 5156 méter. Voltaképpen csúcsának nincs is krátere; ennek közelében van két apró mellékorom, melyek csak kidudorodásnak látszanak a kúp szabályos felületén és az utolsó lávakiömlések valószínű jóval a történelem előtti időkben a hóvonalon alul törtek elő a hegységből. Ez a hóvonal a hegység déli lejtőjén 3940 m. magasan van. A Kis Ararát egész nyáron át teljesen hómentes. Az örmények azt hiszik, hogy a hegy megmászhatatlan és gonosz szellemek lakják, őrzik… Lassanként minden részlet élesen kidomborodik: a sima hómező különböző vastagsága s a fekete lávatömegek harántos gerincéig. A hatalmas Ararát teljesen leköti a figyelmemet s királyi méltósággal uralkodik a puszta, elhagyatott vidéken.”

A továbbiakban fölváltva fogunk idézni Hedin Sventől és G.Stratil-Saurer-tól, aki 1924-ben Lipcséből 30 évesen járt a térségben Afganisztánba átmenőben. Saurer így ír arról a területről, amit szeretnénk a mai független Azerbajdzsánnak és Örményországnak juttatni Mezopotámiáért cserében. Dzsulfa határváros Irán és a volt Szovjetunió határán.

G.Stratir-Saurer.

 

„Az Araxesz közép folyásánál elterülő síkság végződésénél, ahol a folyó erősen összeszűkül a Karabach hegység között fekszik Dzsulfa.  Rajta keresztül bonyolódik le a forgalom Azerbajdzsán és a Kaukázus között (a szerző nem tesz különbséget a három felé szakított Azerbajdzsán között. Az Araxesz politikailag két részre osztja a várost: Dzsulfa a baloldalon a Szovjethez tartozik, a jobb oldalon Perzsiához.”

„Dzsulfa elüt az eddig megszokott városoktól. Széles, homokos, kavicsos völgyben fekszik. Két oldalt magas hegyek szegélyezik, amelyek a folyó mentének az irányában csaknem egészen összezárulnak… Míg nálunk a tájak színét az évszak változása szerint a növényzet és a lakosság etnikai külleme, építészete, stb. határozza meg, az esőben szegény Kelet csak a kövek színét ismeri. Itt is a három, már ismert szín fogadott: a vulkanikus eredetű körzetek sötétszürkesége, a konglomerátok vörössége és a mészkövek fehérsége, szinte óráról órára változva a tüzes hőséget árasztó nap sugarainak a játékában. (Lawrence ezredes szinte lépésről lépésre bemutatja az arab hegyvidéket és sivatagot, de pont a mennyisége miatt nem lehet idézni, ám az ő nevében is álljon itt e summázat.) Dzsulfa távol van a tengertől és nagyon mélyen fekszik. Éppen ezért az azerbajdzsáni hegyvidék legforróbb pontjai közé tartozik…  Körös körül könyörtelenül megvilágítva a Nap éles fényében, leégett romok, összedőlt házak kihalt utcasorok meredtek ránk…  Dzsulfa szimbóluma az egész mai kaukázusi kultúrának: megtaláljuk benne az ősi műveltség szerény maradványait, mellette a cári kultúra műveit részben érintetlenül átmentve az új életbe, nagyobb részt romokban heverve és a legkezdetlegesebb eszközökkel összefoldozva. S végül a bolsevista uralom egyes alkotásai.”

A Koi síkságról. „A szteppe minden irányban a végtelenbe nyúlt és végtelen magányosság és csend uralkodott felette. Ez a magányosság úgy nehezedett reám, mint valami rettenetes teher. Sem élőlény, sem a legparányibb szellő nem hozott életet a halálnak ebben a kietlen országába.”(Filmen néha látunk sivatagba tévedt vándorokat. a valóságban ezt átélni sokkal szörnyűbb.)

Az Urmia tóról. „Egyszerre felbukkan a tó a szemünk előtt. A lenyugvó nap fényben a víztükör szikrázva, csillogva egészen a láthatárig ért. A jobboldalon lépcsőzetesen emelkedő hegyláncok övezték, baloldalon pedig széles mezők és mocsarak terültek el. Perzsiában szokatlan látvány az ilyen szélesen elterülő zöldellő terület, errefelé legfeljebb csak oázis szerű termékeny szigetek vannak a szteppék és sivatagok között… Súlyos fürtökben szilva nagyságú szőlőszemek piroslottak… A lekaszált gabona hatalmas kazlakban állt… A gyümölcsligetekből gyümölcs illat szállt felénk. „(A tó sós tó, úgy lehet” elfeküdni benne, mint a Holt tengerben. A tó nagyon jól hajózható. Egykor ezt terményszállításra, ugyan úgy mint a Van-tavat az „őstermelők” a parasztok szorgalmasan ki is használták.)

De térjünk vissza Hedin Svenhez, valahol az Araksz folyó partján hagytuk el, a mai Örményország és Törökország határát. „Két grúz kíséretében – a legkülönfélébb helyeken bukkannak fel a legkülönfélébb nemzetiségek - meglátogattam a híres Ecsmiadzin kolostort. Közben kocsink váltakozva ment át nagyon jól művelt földek és puszta területek között, melyek parlagon hevertek. Ecsmiadzin-t, „ahol az Egyszülött Fiú földre szállt”, Krisztus után 301 ben alapította Gergely Arménia apostola 1441-ben ez lett az örmény nem- egyesült egyház patriarchájának és a szent örmény Zsinatnak a székhelye. A kolostor maga három részre oszlik, mindegyiknek megvan a maga temploma, ezért hívják törökül Üts- Kiliszének, ami három templomot jelent és részben tornyokkal és halastavakkal ellátott várfal veszi körül. Legszebb templomának a székesegyháznak a közepében 4 oszlopon nyugvó kis szentély mutatja a helyet, ahol a Megváltó háromszáz egyben leszállt az égből, megnyilatkozván Szent Gergelynek, aki Tiridatesz királyt keresztény hitre térítette ugyanakkor kijelölte az apostolnak azt a helyet, (mármint a király), ahol a templomot föl kell építeni. A templom csakugyan föl is épült, az alakja egyszerű kereszt, bizánci stílusban épült kupolával, a belső elrendezés nagyon egyszerű és minden pompa nélkül való… Ecsmiadzinnek van felső papi szemináriuma, rendes iskolája, könyvnyomdája, könyvtára és lakóháza a zarándokok számára, mert minden örménynek valamikor egyszer el kell zarándokolni ebbe a kolostorba.”

„A múzeummal éppen szemben ugyanabban az épületben van a könyvtár, mely fölötte értékes, örmény nyelven írt kéziratokat őriz. Legbecsesebb valamennyi között a Biblia, pergamenre írva, mely a X. századból való! Elefántcsont csatokkal van bekötve és ennek művészi faragványait a IV. században készítették. A könyvtárteremben a hosszú asztalon kéziratok és okmányok vannak kiállítva. Ennél az asztalnál tudós vendégek gyakran napokon át ülnek, hogy a könyvtár kincseiben lapozzanak.”

„Ha a kultúrát az írásbeliség kezdeteivel és elterjedésével mérjük, akkor az örmények messze lekörözték Európát és Közép-Ázsiát. (A kínaiak ekkor a világ élvonalát jelentik.) Ha az örmények fele földműves és iparos, a másik fele kereskedő, akkor az analfabétizmus területén sem állhatnak rosszul, mert ha senki másnak, de egy kereskedőnek, bankárnak kell tudnia írnia, számolnia. A görögökön, zsidókon, örményeken kívüli világ jól elhúzta az analfabétizmus felszámolását, az arabokat az iszlámot pedig nagyon hátráltatja a Korán szó szerinti bebiflázása. Láttam olyan arab gyereket, akinek a tanító mester rojtosra tépte a fülét, mert nem ment neki sikeresen a szent szövegek memorizálása. És emlékezzünk Edward és W.Said megjegyzésére, hogy az arab egyetemek jó része mellett még mindig nincs könyvtár, amelyik pontos mutatója egy nép összkultúrájának. (Persze ez alatt a forgalomban lévő könyvek mennyiségét, megoszlását a természettudományok, művészetek, történelemtudományok, stb., között értem.)

                                                                      *

 

Saurer.

Arménia geopolitikai helyzete. (Mindig nagy Arméniáról, a történelmi Arméniáról van szó.)

„Kisázsia és  Irán hegyei itt torlódnak össze, mint valami óriási ököl szorításában…. A vulkanikus eredetű megkövesedett lávahegyeket újabb földmozgások széthasították. Kisebb dombokat, árkokat, völgykatlanokat és lapályokat teremtettek. És ott, ahol a megdermedt lávamezőkön az idők folyamán termékeny föld alakult ki, óriási tűzhányók emelkedtek közbe, amelyek ma már ismét kialudtak. És így, a látszólag szűk területen lapályok és hegyek, szétszakított síkságok és szakadékok összevisszasága alakult ki, minden természetes középpont nélkül. Ehhez járul még, hogy a sok hegy között az országnak csak alig maroknyi megművelhető földje van.

„Arménia 4 hatalmas külön világ találkozó pontjában fekszik. Keleten Irán határolja, ahonnan Turánon át út nyílik Ázsia vajúdó belseje felé. Nyugaton Kisázsia Európa belseje felé mutat. Délen Mezopotámia és északon a Kaukázus. Arménia arra lett volna hivatva, hogy hatalmas központ legyen a négy világ között, de hivatását nem teljesíthette természeti adottsága miatt. Mint központra és átjáróra mindenkinek fájt rá a foga és neki alig volt ereje a védekezésre. Így azután a központi birodalomból birodalmak ütközőpontja lett és a határain örökös súrlódások, örökös villongások  ütöttek tanyát.”

„Ameddig Arménia Rómára és Bizáncra támaszkodott, megmaradhatott határországnak Nyugat és Kelet között. De amikor a zsilipek megnyiltak a mongolok áradata előtt, ellenállhatatlanul keresztül viharzottak az ország keletről nyugatra vezető természetes útjain. És amikor a mongol áradás végre megtört Kisázsiában és Mezopotámiában a visszaverődő hullámok ismét átcsaptak Arménián. A lemészarolt városok és falvak előtt ismét halomban álltak a holttestek és a kis mongol lovak ismét széttaposták az alighogy magukhoz tért árpaföldeket.”

„A kurdok sem kímélték Arméniát, juhaik teje mellé könnyűszerrel kenyeret raboltak. Az örmények daccal, szorgalommal és egyre fejlődő értelemmel szálltak szembe a sorsukkal, de csak éppen annyi gabonát tudtak learatni, amennyi a szibériai hidegségű télben szűkösen kifutotta. (Tényleg nagyon hideg van a 3000 méter magas hegytömkelegben. Enver pasa az I. vh.-ban, hogy kárpótolja magát a délen elszenvedett vereségekért, több török hadosztályt „befagyasztott” a 2 m-es hóba.) Ezzel fizették meg azt a luxust, hogy keresztények voltak Keleten. Azután bekövetkezett a végső katasztrófa. Arménia most már elválasztó zóna Észak és Dél között, a világháborúban a legvadabb vérfürdők színtere lett, úgy, hogy nagy területének nem maradt egyebe, mint puszta elnevezése, mert a lakosság eltűnt. Aki meg tudta menteni nyomorúságos életét, a szovjet irgalmából egy köztársaságban talált védelmet. Az egész akkora a régi földterülethez viszonyítva, mint egy kétfilléres az ember tenyerén.”
„Arméniában vagyok. Hol, miként léptem át az ország határait, nem tudom. Arménia már csak fogalom, nincsenek határai. Kelet és Nyugat összeütköző hatalmai magukba szívták a védtelen országot. (Az örmények maguk másfél millióra teszik a lemészároltak számát. Olyan sok pogrom volt Európának ebben az elhagyott határzónájában, hogy ugyanúgy, mint most az egész közel-keleti térségben a hivatalos közegek megunták számolni, nyilván tartani az áldozatok számát. Apránként jött össze ez a körülbelüli nagy szám. A menekültek nagy számából – ami szintén milliós nagyságrendű volt – is vissza lehet következtetni arra, hogy miért kellett az örményeknek rémülten kimenekülniük a hazájukból. A magyar analógiák miatt – tudniillik az erdélyi román hatalomátvétel után az erdélyi menekültek Budapest határában sokszor évekig marhavagonokban húzták meg magukat – álljon még itt egy idézet Saurertől az örmény problémáról.)

„(Szovjet) Arméniában, ahol az örmények szerencsétlen viharvert maradékai meghúzódtak, van a világon talán a legnagyobb lakásínség. A városok túl vannak tömve lakossággal, a falvak levegőtlenül össze vannak zsúfolva, házakat építenek vitorlavászonból, hullámos bádogból és kúszó növényekből és bent a házban gyakran a legrettenetesebb nyomorúság uralkodik. Ilyen az igazi képe annak az országnak, amelyről külföldre szakadt fiai úgy álmodoznak, mint az ígéret földjéről.”

A török iszlámról és a vele szorosan együtt járó pusztulásról. - A vesztét érző birodalom itt a keleti végeken próbálta meg kompenzálni nyugati veszteségeit, de ez a szokásos módon kimerült a puszta területszerzésben.  Ez az araboknál is régen is meg volt, és most is meg van. Az arab társadalom ma ugyan olyan önpusztító és ebbe másokat is magával rántó versenyfutásban van, mint az egykori török birodalom. A gazdálkodási hiányosságok miatt a történelem láthatólag ismétli önmagát, nincs semmi új a nap alatt.

„Az oroszok Karszban is elhintették a civilizáció magvát. De most a legmodernebb épületeket gerendáról gerendára, darabról-darabra elégetik egyetlen lakott szobájukban. Mit árt, ha a kályha megeszi a házat. A következő évben majd a legközelebbire kerül sor, hiszen annyi lakatlan ház áll a városban.” (Létezik egy civilizációs grádiens az oroszok Kelet felé az európai civilizációt képviselték.)

„Az utak kitűnően vannak megépítve, de meglátszik rajtuk, hogy már tegnap előtt építették. Az oroszok kivonulása óta senki nem törődött a karbantartásukkal és az utak szélén elhagyatottan rozsdásodtak az útépítéshez szükséges gépek. Lassanként a gépek valamennyi értékes alkatrészének lába kelt. Először a mágneseket tulajdonították el, azután a karburátort, azután a maradék nemesebb fémalkatrészeket. „ (Az évszázados mentalitás nem változik csak az elpusztítható miliő, infrastruktúra, a mások által létrehozott alkotások.)

Hedin Sven.

A kurdok és más etnikumok elterjedtségéről.

„A kurdoktól lakott 5 tartományban: Erzerumban, Vanban, Bitliszben, Diarbekirben, és Khárkutban 13 évvel ezelőtt önkéntes lovas csapatokat állítottak föl, afféle kurd nemzetörséget, melyet Abdul Hamid szultánról „hamadie”-nek neveztek el. Ahogy nekem mondták, ennek az ötletnek semmi más célja nem volt, mint csak az, hogy a kurdok, akik azelőtt saját szakállukra jártak rabolni mostantól fogva császári jóváhagyással büntetlenül folytathassák ezt a rabló életet.”

A fenti idézetből több dolgot lehet kiolvasni:

1.      A kurdok, mint hegyi nomádok fél Törökországban jelen vannak, nagyjából rézsutosan a mai örmény határtól a Földközi tengerig. Régi térképeken az ugyanilyen rézsútos Arménia alatt Kurdisztán is így van bejelölve.

2.      A nomádokra jellemző minden előnyös és hátrányos tulajdonsággal bírnak ugyan úgy, mint a sivatagi arab beduinok.

3.      Ezt az óriásinak mondható embertömeget a törökök hiába próbálják meg eltüntetni, lehazudni, letagadni, törökké előléptetni. Sem kiirtani, mint az örményeket, sem asszimilálni nem tudják belátható időn belül. Ugyan beszivárogtak a török társadalom minden pólusába, de megmaradtak kurdnak, mint a törökök és az arabok Európában töröknek és arabnak. A törökök kínlódnak a problémával, de sem fegyverrel sem szép szóval nem mennek semmire. Török nemzetállamot csak úgy lehet csinálni, hogy egy független Kurdisztánban kiszorítják, kiszelektálják a kurdokat. Már régen azon kellene vitázni, hogy hol és mekkora legyen ez a kurd állam s hogy a szelekciót a mérhetetlenül összekeveredett népességből ki, hogyan végezze el.

Régen egyszerű volt az elkülönítés, aki magas, szikár, csontos, erős és állig felfegyverkezve jár puskával és handzsárral, tölténnyel, vállon keresztbe átvetett hevederrel, az kurd. De aki ma Isztambulban, Ankarában lakik s a független Kurdisztán érdekében robbantgatja a törököket, azt hogy lehet fölismerni?

Genetikailag semmiképp, csak önkéntes jelentkezés, vagy „feljelentés” alapján. A szomszédok pontosan tudják, ki a kurd, örmény, arab, szír és asszír, palesztin, zsidó. Mindenkinek van hazája, vagy mindenkinek legyen hazája a 200 évvel ezelőtti etnikai elterjedtség alapján! És elvileg mindenki haza mehet. Az elterjedtség kinyomozása alapján sokat segíthetnek a korai fotografiák. Ilyen értelemben jól hasznosíthatók Hedin Sven fotói is, amelyek az általunk ismertetett Trapezunt, Erzerum, Tabriz útvonalon készültek (Rejtelmes India felé. I. kötet.) Muszáj elég bőségesen ismertetni a képaláírásokat, hogy fogalmunk legyen az elképesztő etnikai változatosságról.

Grúz házaló, perzsa paraszt és orosz munkás Igdir városban. A grúz házaló hatalmas batyuval áll a szamara mellett térdig érő kaftánban, a perzsa paraszt szőrme kucsmában ül a szamarán; a fiatal orosz munkás viszonylag jó állapotú ruhában Lenin sapkában a földön állva simogatja szamarát. Ebből kiindulva kellene eldönteni, hogy Igdir városa melyik nációhoz tartozik leginkább. – Gazdag grúz család, középen a rablóvezér családfővel –  Grúz rablóvezér a feleségével -  - Orosz főpap a Kaukázusból (pusztán arcra is jól azonosítható, tipikus orosz) -  - Egy török kereskedő -  - Török vámosok, az ismeretlen tárgyakat elkobozzák azon az alapon, hogy a Koránban nincs szó róla, tehát használatuk tilos -   - Dinnyeárusok Baiburtban -  - Kisázsiai dervis, nagy formátlan orral, se nem török, se nem örmény, se nem grúz -  - Városi perzsa kereskedő szamárháton -   - Örmény kocsis lovaival - , - Emelvény szerű utcai kávéház Erzerum külvárosában. A fatalista igazhívők jámbor türelemmel lopják rajta a napot. - , -Erzerumban kivégzett örmények temetése, örmények nélkül, kitiltották őket a temetésről -, - Előkelő zsidó kereskedő Erzerumban - , - Perzsa kereskedő Hasszán-Káléból. - , - Tiphliszi perzsa kereskedők ebéd utáni sziesztája (teljesen európidek) - , - Kurdok a pusztában -, - Örmény jegyespár, Kara Kilisze faluban . Viseletük nagyon különbözik a törökökétől és kurdokétól, akik között laknak - , - Kurd gyerekek a fotografáló gép előtt. Valami együgyű bambaság tükröződik az arcukon - , - ( Ez nem Hedin Sven szövege, ő nagyon jól tudja, hogy egész Afróázsiában egyetlen bamba ember nincs, gyerek legkevésbé. Nagyon kevés közülük a szellemileg sérült, köszönhetően az antialkoholista anyáknak és apáknak és a sok szabadban való tartózkodásnak és a közkedvelt gyümölcsevésnek. A Közel Kelet emberanyagánál nem a butasággal van baj, hanem inkább a túlzott elevenséggel. Hogy ez az elevenség hogy függ össze a naplopó hajlammal, lustasággal, azt  azt hiszem senki nem tudja megmondani. Európa elözönlése kapcsán lesz majd időnk kitanulmányozni. Ezek a rezervált „házi őrizetben tartott” mohamedán anyák nagyon egészséges gyerekeket szülnek 20-30 évük között, nincsen nemi betegség, sem abortusz. Mohamed tartózkodást ajánl a férfiaknak a 40 éves „öreg” nőktől, a mi anyáink ekkor kezdenek szülni, mikor már bőségesen kering a vérükben nikotin, alkohol, tartósítószerek és a kipufogó gázok nehéz fémjei.)  – Zsidó kereskedő Erzerumban.  (A zsidók ebben az etnikai kavalkádban, kavarodásban is el tudnak különülni.)  - Piacra siető perzsa fiú. (Tündéri európid kölyök) - , - Egy perzsa karaván tatár vezetője (sas orrával akár sivatagi arab, vagy berber is lehetne) - - Turkomán család, meg valahonnan Szamarkand környékéről vetődött Bajazetbe - , - Kaukázusi cserkesznő színes nemzeti díszruhában -   - Vályogvető napszámos és leánya,  tatár-perzsa keveredés. -  - Orosz szolgálatban álló kaukázusi harcosok Nahicsevánban -  - Dzsurfa vidékére szakadt kaukázusi örmény földműves - , - Örmény munkásnők Nahicsevánban. Az ottani szappangyárban dolgoznak ,szinte örökös életveszedelemben, mert a város túlnyomó lakói, a grúzok, tatárok és törökök halálosan gyűlölik az örményeket – (Ez a Nahicseván ma Azerbajdzsánnak Örményországba beékelődött enklávéja. Soha semmiféle hír nem érkezik innen. Térképileg kriminálisan néz ki az egész Hegyi Karabachhal együtt, ahol viszont örmény többség van. A két enklávét el kellene cserélni, vagy az azerik vágyait lelohasztani, azzal, hogy bőségesen kapnak a dél-Mezopotámiáért elcserélt Iráni területért.)

El kell búcsúzzunk Hedin Sventől és Shaurertől, nem tudjuk követni őket Tabriszba, mert el kellene mondani hozzá Irán egész újkori és ókori történetét, ha még nagyon vázlatosan is, majd ezt megtesszük egy nagyobb terjedelmű tanulmányban.

A továbbiakban gróf Teleki Pál és Szurovy Géza professzorok két munkáját szemelvényezzük ki, akik a térségben nem csak kutyafuttában átutaztak, mint ahogy az manapság divatos, hanem módszeresen tanulmányozták azt. (Teleki 1924-25 –ben, Szurovy az 1960-as években kétszer is járt ott. Teleki egy nagyszabású jelentést adott le a Békekonferencia második, vagy harmadik menetének angol és francia nyelven – ezek alig hozzáférhetők – s nem tudok róla, hogy a politikusok valamit is hasznosítottak volna belőle, hacsak azt nem, hogy Moszul vilajet angol kézen maradt ez a térség is megkapta az Irak nevet.) Szurovy nagyszabású munkája pedig partikularizálódott a magyar nyelvbe. Teleki a „Gazdasági élet földrajzi alapjai” 24. fejezetében Mezopotámia címszó alatt rövidített formában elmondja, amit a térségről föltétlenül tudni kell, Szurovy megteszi ugyanezt az „Iraki tájak, iraki emberek” kötetében. A két magyar professzor úttörő munkássága nyomán magyar földről merészkedhetünk javaslatokat tenni Irak és Szíria újrafelosztására és ennek kapcsán a török, az örmény és a kurd kérdés rendezésére. S talán ennek révén enyhíthető a szunnita-síita gyilkos viszály is.

Ismét hangsúlyozom, nem lehet rájuk bízni, hogy békét teremtsenek a Közel-Keleten, csak erőszakkal lehet átprogramozni az agyukat. Ezt a sokféle népet és vallást kb. akkora államokba kell rezerválni, mint az indiánokat Közép Amerikába, így talán megbékélnek egymással. Ha közben Európa is elzárkózik, majd meglátjuk elül-e a menekült hullám, továbbá helyet kell nekik csinálni a visszatoloncolás utánra. Milyen követelményeknek kell eleget tenni, hogy egy ország – akár kicsi, akár nagy – országnak legyen nevezhető.

1.      Annyi sík vidéknek kell lennie, hogy az ország élelmiszer önellátásra rendelkezhessen be. Ez abszolút követelmény. Mindenki köteles ahhoz szabni országa népességének a számát, amennyit földje eltartó képessége elbír. Annyi szemes terménye kell raktáron legyen, hogy legalább 1 év rendkívül aszályos időjárás idején is elviselhető legyen a létfenntartás a lakosság számára. (Ezt a pontot teljes terjedelmében majd Fekete-Afrika kapcsán bontjuk ki.)

2.      Az ideális az lenne, ha a folyók a vízválasztókon kezdődve a folyamokba vagy a tengerekbe az országon belül torkollnának bele. Elvileg csak így lehet elkerülni az ivóvízért, öntözővízért, ipari vízért folyó háborúkat.

3.      Az országnak kell elegendő rétje, legelője legyen, hogy a juh, szarvasmarha, stb. önellátásos mennyiségű tartására elegendő fű és széna álljon a rendelkezésre.

4.      Valamilyen bányaipari energiaforrást föltétlenül biztosítani kellene. Kriminális, hogy egyes országoknak bányatermékek hiánya miatt semmiféle montán, hegyvidékhez köthető iparuk nincsen.

5.      Lehetőleg azok lakják, akik építették az ország városait és falvait.

6.      Az erdősültség érje el a minimum 15%-ot.

7.      Az ország határai mutassanak valamilyen szabályos mértani formát: Kört ,négyszöget, téglalapot, ötszöget, hatszöget, háromszöget stb…

8.      Legyen magas hegyvidék, magas hegycsúcsokkal egyrészt mert a magas hegycsúcs szimbolizálja az ország erejét és nagyságát, másrészt valahol a magashegyi túrázást és a téli sportokat is ki kell fejleszteni. Legfontosabb: régen is és ma is az erdők csak ott őrizhetők meg, ahol az erdőkitermelők, erdőirtók képtelenek elérni.

9.      Lehetőleg egy nyelven beszélő etnikum lakja az országot. Minél nagyobb létszámmal, hogy ütőképes hadsereget lehessen kiállítani.  Sok nemzetiségű hadsereggel nem ajánlatos háborúzni. Lásd: Osztrák- Magyar Monarchia.

10.  A határok legyenek úgynevezett természetes határok: folyók, hegyvonulatok, vízválasztók.

11.  U.n. világbirodalmak kialakításnál más szempontok is belépnek: a birodalom óceántól óceánig, tengertől tengerig érjen. Sőt átlépve a kontinens tengeri határát az étvágytól függően a hatalom kiterjesztés más kontinensekre is átcsaphat, és a kolonializálási, gyarmatosítási programban át is csapott. A szárazföldi és tengeri világbirodalmak kialakítására való törekvés kersztezi Afrikában és Ázsiában a szolídabb nagyságrendű, de etnikailag homogénebb országoknak, államoknak a kialakulását és megszilárdulását. 

 

                                                             *

Európában hosszú vajúdás után alakultak ki a mai többé-kevésbé természetes határok között kiépült országok. Vannak egészen jól sikerültek. Nagy-Britannia (Anglia, Angolország) a tengerek által jól körülhatárolt, belső határvitái ellenére sikerrel őrzi évszázadokon keresztül szuverenitását. Spanyolország (az egykori perszonáluniós Portugáliával) „kinőtte” magát a Pireneusok vízválasztójáig. Franciaország – hogy beljebb jöjjünk a kontinensre – már se nem sziget, se nem félsziget ország, de nagy műgonddal hasított ki magának a kontinensből egy jól körülhatárolt ötszöget. A Pireneusokban a spanyolokkal, a Nyugati-Alpokban az olaszokkal megharcoltak minden hágóért és a Rhone fele folyó minden patakért. Most már úgy látszik végleg kijutottak a Rajna vonaláig, de még mindig nyugtalanítja őket, hogy XIV. Lajos Észak-Rajna Westfáliát nem tudta megszerezni. Az ország csak Németalföld Belgium fele nyitott, nem véletlenül mindkét támadás ebből az irányból érte. A túlnépesedett Németország földrajzilag meg van semmisítve, viszont Lengyelország úgy tűnik az ambícióinak megfelelően megszilárdult. Csak kelet felől érzi nyitottnak magát. Nagyon erős orosz fóbiája van, ám nem tudjuk elképzelni, hogy az oroszok Bjelorusszián keresztül katonailag hogy férnének hozzá. Az északi félsziget országok Dánia, Norvégia, Svédország, Finnország tudtunkkal nem óhajtanak már terjeszkedni semmilyen irányba az évszázados nyomor és szegénység után abbahagyták a kedvezőtlenül hideg éghajlat alól való elmenekülést. Az ipari korszakban összhangot hozhat létre az országaik eltartóképessége és a népesség száma között. Az első világháború után Teleki korában függetlenné vált kis balti országok Észtország, Lettország, Litvánia (és az akkori Lengyelország is) a párizsi békék sikeres akciója volt. Ugyan így Bulgária, Görögország körülhatárolása is annak ellenére, hogy ők nem értenek ezzel egyet.  (Az egyik kiszorult a Földközi tengerről a másik nem kapta meg Macedóniát.) Csehország ugyan kis ország, de számunkra, magyarok számára a legirigylésre méltóbb ország és elméletileg is kielégít minden igényt azzal, hogy visszanyerte középkori formáját, a középkori természetes határokkal. (Arról viszont nem vagyok meggyőződve, hogy az országnak németektől való ilyen megtisztítása, Lengyelország esetén is jót tett az országnak.) Lehet, hogy nem fogják elhinni nekem, de Európa 4/5-e rendezett, sok kis országa akár az egész világ számára is példamutatóan meg tud állni a lábán. Úgy tűnik Európa az EU nélkül is kinőtte háborús történelmét. Az országoknak elég a maguk belső baja, ezeket semmilyen külső és belső fegyveres összetűzéssel nem lehet megoldani.

Telekinek és az egész magyar földrajztudománynak a trianoni sarlatánság után a Kárpát-medence egységének földrajzi megbontása után viszont kiváló „lehetősége” nyílt arra, hogy átgondolják és kimutassák, hogyan nem szabad mindenféle szubjektív politikai szempontok alapján országhatárokat húzni. A magyarok nem egy beteges terjeszkedési vágyból nyomultak föl a Kárpátok hágóikig, vízválasztóiig, hanem mert ha nem akartak az általuk lakott síkságon a keleti és déli betörések ellen végeérhetetlen falakat húzni – a kevésbé ismertek közül említsük meg a médek ellen húzott falat Mezopotámiában, a rómaiak falait a Dunától keletre, vagy most az Orbán-falat, akkor a gyepüt, gyepüket föl kellett tólni a Kárpátok gerincére. Ezzel senkit semmilyen sérelem nem ért, mert még most is csak a hágókhoz vezető utak és a folyók mentén lakottak közepes sűrűséggel. Az erdélyi Kárpátok ma is „istenien” lakatlan, néptelen. Olténia és Munténia és Moldávia teljesen megelégedhetett volna Délre és Keletre folyó vizeivel, de Erdély megszerzése után – bizonyságául annak, hogy ők is nem csak hegygerincben folyókban, határfolyókban gondolkodnak, a Kárpát-medencében a Tiszát szemelték ki határfolyójuknak messze-messze a természetes illetékességükön túl teljesen eltekintve a wilsoni etnikai alapelvektől. A Tiszát nem sikerült elérniük, de Csonka-Magyarországra ma is kriminálisan rövid folyóvégek futnak be.

Amikor Teleki a Moszul vilajetet az angolok Irakjának javasolta birtokolni, nyilvánvalóan nem vette volna jó néven, ha a Zagroszban eredő Kis-és Nagy Zab folyók a hozzájuk tartozó Tigris szakasszal együtt vissza kerüljön a törökök kezére. A mi független Kurdisztánról szóló javaslatunkban pedig az szerepel, hogy a kurdok jussanak fel egészen a két Zab folyó forrásáig. Ha már magunkon nem tudunk segíteni, akkor a kurdokon és az örményeken segítsünk.

A „Mezopotámia” tanulmányát Teleki nem a fent ismertetett témával kezdi, hanem arra a kérdésre akar választ adni, amiért Irakba hívták. Hol van Irak és a Moszul vilajetet lehet-e Iraknak nevezni. Közben kitér az ország termőfölddel való ellátottságának kérdésére.

„A középkor régi arab írói világosan megkülönböztetik a három nagy természeti tájat:

·         A két folyó közeledési vonalától (méd fal, Tikrit) délre eső aluviális és diluviális mélyföldet (Al-Irak=a part);

·         A méd vonaltól északra elterülő folyóköz, amely egy magasabb neogén felszín (Al-Dzseziret= a sziget, szigetköz);

·         A harmadikat egyszerűen Al-Dzsebelnek, a hegynek nevezik. Az utóbbi a régi és a mai Kurdisztán törzsterülete.

Már a nagytáj elnevezések tisztázása is közelebb visz bennünket ahhoz, hogy megértsük hol vannak Szíria és Irak stratégiai  pontjai, jelenleg kik, hogyan és miért hasítottak ki maguknak fegyveresen országrésznyi nagyságú területeket, illetve, ha kívülről egy esetleges ENSZ döntés alapján szisztematikus racionális felosztást sikerülne létrehozni, milyen szempontok alapján kellene a föltehetőleg a békéhez vezető döntéseket meghozni. Az a gyanúm, hogy a két volt mandátum ország lakosságának - persze a bábkormányoknak hatalomféltésből van, - nincs Irak és Szíria nemzeti tudata, ez nem lehet akadálya a felosztásnak.

Ugyanebben a kötetben Teleki a Kárpát-medence településeit gazdaságföldrajzi alapon csoportosítja térképen is, nagyon szemléletesen. A  Közel-Kelet vonatkozásában is megteszi ugyanezt, de csak szövegben, térkép nélkül. A csoportosítás az alábbi – ami a szövegben mindenütt visszaköszön a részletekben – de csak részletes, a domborzati viszonyokat nem elhanyagoló térképeken azonosíthatók be: 1./ Vásárvárosok különböző termelő területek határán. 2./ Falusi jellegű mezőgazdasági központok (kisebb mezővárosok). 3./ Nagyobb mezővárosok. 4./ Kisebb hegyvidéki medencék központjai. 5./ Bányaközpontok. (Az olajbányászat is ide tartozik.) 6./ Útkereszteződéseknél épült városok. 7./ Réveknél és folyóátkelőknél épült városok 8./ Utak (Itt a régi karavánutak is) mentén épült városok 9./ Hágó közeli városok.

Mindenhez első megközelítésben a különböző termő területeket tisztázza, különíti el. 

„Al-Irak szinonímájaként használják gyakran az Al-Savád (A város körüli terület) a művelt föld kifejezést. A „Savád” egyszerűen fekete földet jelent (szántóföldet) mégis tájnévvé válik, mert a termőföld táj, amely éles ellentétben, tájellentétben áll a sivatag steppével, amely minden felől környezi. A savádok kis részben a folyók mentén egy természetesen öntözött területei (ártér?), nagyobb részben mesterségesen öntözött területek.”

„Az öntözött terület neve nem volt mindig ugyanaz. Nem csak azért, mert a folyók medrüket változtatják, egyes városoktól, kultúrák és öntözéses területek gócpontjaitól eltávolodtak, de azért is, mert a medrek folytonos felsankolódása, a Perzsa-öböl aránylag gyors feltöltődése, a folyó medrek meredekségének csökkenése folytán mindig feljebb és északabbra tolódott az Ókortól a Középkoron át máig az öntözéses terület övezete.,,, Az északra húzódás természeti körülmények szabta folyamatát a történelem szakaszosan tagolja…. A közigazgatás  felborulásával, felbomlásával együtt jár a vízművek pusztulása.”

„A Tigris mélyebb szinten és mélyebben bevágott mederben folyik, mint az Eufrát. Ősidők óta a tíz lábbal (kb. 3 méter) magasabb vízszintű Eufrátesz vizéből öntözik az alsó folyóköz – Babilónia – területét.”

„A Zagrosz egyes előhegyei ívesen elhajolva Nyugat felé kifutnak Észak-Mezopotámia magas-síkjára. Ilyen főleg a Dzsebel Hamrin. Ahol ezt áttöri a Dyala, a Tigris bővizű mellékfolyója ott könnyen elgátolható. (A megépült gátról majd Szurovy Géza nyomán számolunk be.) Ezzel az egyetlen példával szeretnénk szimbolizálni, hogy még iparosítás nélkül is bőven van teendő a harmadik világ agráriumában, mezőgazdaságában, a termeléstől a feldolgozásig, kár az energiákat és a pénzt háborúkra és migrációs Európán keresztüli távgyaloglásokra pazarolni.

                                                      *

 

Teleki közöl egy angol nyelvű térkép vázlatot. „A sivatagból és a hegyvidékből Mezopotámia termékeny síkságra irányuló népvándorlások példái” címmel. Nem köztudott, hogy ilyen irányú kutatások valaha is folytak. Ezek a nomádok most mind ott vannak Mezopotámia népegyvelegében.

A sivatag felől érkezők Kr. e. 3000- Kr. után 1770-ig. Semita nomádok. Kanaaiták. Amoriták. Arameusok. (Kr. után 1500 –tól) Anézi beduinok. Sammár beduinok. Bani Lám beduinok. Táj arabok. Mutair arabok. Jubur arabok. Abbu Hamad. Ubaid.

A hegyvidék felől Kr.e. 1900-tól Kr.u. 1890-ig. Gutuk (Őskurdok). Mitannik. Kosszeusok.  (Kr.u. 1500-tól) Dzsaf és Zangana kurdok. Hamavand kurdok. (Hamavand város Zagroson túl van kelet felé, a tárgyalt térségünktől igen messze?) Babán, Során kurdok. Gizdi, Zarárni kurdok. Dizdáj kurdok. Teleki még rátalált néhány törzsre. Határok nélkül mozognak és mozogtak. Ráadásul a törökök, perzsák ide-oda „toloncolgatják” őket.

Telekit és Cholnokyt egész életében izgatták a nagy ázsiai népmozgások, népvándorlások ebbe belefért a közel-keleti népmozgások tanulmányozása is. Mezopotámia vonzereje a „Savád” (ezt tudjuk már, a déli öntözött terület és északabbra a két Zab és a Tigris öntözte, a hegyek által amfiteátrum szerűen övezett, öntözés nélkül is művelhető sík és dombvidék, a régi Asszíria, a későbbi Moszul vilajet környéke.