FILOZÓFIAI VITAKÖR TÖRTÉNETE 1990
142. vitaülés:
BOKOR LEVENTE: A szabály az szabály
1990 február 23., péntek, 15h, MÁFI II.em. Lábnyomos Terem
Az előadó a „Volán Hírek”(1989 okt. 17.-i szám) c. folyóiratban megjelent cikkét vitatta meg a Filozófiai Vitakörben. A Körben közzétett egy bővebb piszkozati kéziratot is, lásd: Filozófiai Vitakör sokszorosított dokumentumkötet 1990-1992, 142-182.vitaülés
Kivonat (Volán Hírekben megjelent cikk):
Meg kell végre vallanom a világnak, hogy többnyire rosszul használja a „kivétel erősíti a szabály”-t mint ítélkező fordulatot. Hajlamos vagyok minden bajunkat a szemléleti henyeségből magyarázni. – Mert hogyan is érti az átlagember? – Ha pl. tudja, hogy minden holló fekete és meglát egy fehér hollót, azt mondja: „A hollók feketék, de ez fehér. Ez a kivétel is erősíti azt a szabályt, hogy minden holló fekete.”
Azt gondolja, ugye, ha az egyetlen fehéret kivonja a feketékből, azok még feketébbek lesznek. Vagy, ha sok istenfélő ember közt talál egy gyilkost, az bizonyosabbá teszi, hogy az emberek istenfélők.
Sajnos, egészen más a huncut igazság. A kivételesen fehér holló nem a feketéket igazolja, hanem azt a szabályt, hogy „ritka, mint a fehér holló”. Az istenfélők közt felbukkanó gyilkos meg arra szolgáló érv, hogy az ember az állatvilágból ered. Avagy megfordítva: ha nincs egyetlen Krisztushoz hasonló ember sem, az azt jelenti, hogy ő a szabályként elfogadott kivétel: a minta. Természettudományosra fordítva a szót: tökéletes kört csak a körző rajzol, a természetben nem fordul elő. Ám, ami a körző nyomvonalát megközelíti, az erősíti a körzővel leírható szabályt. A természetben ugyanis nincsenek szabályok csak kivételek, amelyek a mi leíróképességünket megközelítik.
A szabály – a mi
kifejezésünk.
Mindezzel valami egészen mást is akartam mondani. Arról azonban kivételesen hallgatok, bízvást erősítve a föntebb mondott szabályt.
Bokor
143. vitaülés:
NÁDOR ANNAMÁRIA: Popper antihisztorikus nézetei a földtan tükrében
1990 március 9., péntek, 15h, MÁFI Lábnyomos Terem
Nádor Annamária geológusnő kandidátusi filozófia vizsgadolgozatát vitatta meg a Körben. Ez nem rutinszerű, kizárólag céltudatos megnyilvánulás volt, hanem az előadó nagyfokú irodalmi tájékozottságról is tanúbizonyságot adott. A későbbi évek során Nádor Annamária szép karriert futott be a Földtani Intézetben, 2003 novemberében főosztályvezető, 2007 januárjától igazgató helyettes, több hazai és nemzetközi kutatási program vezetője.
Kivonat:
Popper „A hisoricizmus nyomorúsága” c. munkájában a történettudományokat – így ki nem mondva a geológiát is –tudománytalannak itéli meg.
Az előadó Popper antihisztoricista nézeteinek három nagy gondolatkörét elemzi, szembeállítva azokat a geológia néhány alapvető törvényével, vizsgálati módszereivel, nevezetesen:
144. vitaülés:
TAVASZY FERENC: Az emberréválás elemeiről
1990 március 23., péntek, 15h, MÁFI II.em. Lábnyomos Terem
Vitaindító dolgozat:
A világmindenségben minden mindennel valamilyen
módon összefügg, s ez annyit is jelent, hogy
bárhonnan bárhová megtalálhatjuk a kapcsolódó
utakat, illetőleg relációkat. Ekként bármilyen
kitüntetett pontból, helyzetből, vagy
szituációból el lehet indulni a kitűzött cél
felé. Az emberréválás elemeinek a kutatási
irányában – ha nem is egészen vaktában –
mindenesetre önkényesen választottam meg a
következő – emberre általában jellemző
megállapítást:
- az ember meglepően ritkán tanul saját kárából; magatartásainak reflexét nagyrészt ösztönös
beidegződések
alakítják ki, egy sajátos belső mechanizmus
segítségével, némileg analóg módon
a közismert ún. kibernetikus teknőshöz.
Ősanyánk a természet sem tanul, sem a „kárán”, sem a „sikerein”, hiszen ilyen minősítő önértékeléssel a természeti jelenségek általában fel sem ruházhatók. A természetnek nincsenek önmagát vizsgáló külső és belső apektusai, ezen túl azonban „szeme” sincs hozzá; a természet ilyen tekintetben vak és süket. Úgy is fogalmazhatnék, hogy nem is lehet szeme, füle, mert a természet a világot mozgató energiák egymással kölcsönhatásban lévő aktív erővonalai mentén végzi monoton közömbösséggel az ő ebbe illeszkedő mozgását.
Az iménti megállapítást azért tartom alkalmas kiinduló pontnak, mert az emberréváláshoz - éppúgy, mint minden más természeti mozgáshoz – sem kapcsolódik semmiféle olyan értelmi képesség, amely fel tudná mérni éppen fennálló saját helyzetét, továbbá áttekinthetné az igénybe vehető esetleges lehetőségeket, amelyek ismeretében – pusztán logikus gondolkozással – kiválaszthatna közülük valami általa jónak tartott célfelé vezető útat.
Úgy vélem tiszta meggyőződéssel kijelenhtetem, hogy az emberréválás minden bizonyossággal az ember legcsekélyebb tudatos közreműködése és részvétele nélkül, részéről teljesen szándéktalanul zajlott le. Egy ilyen jellegű közreműködés feltevése olyannyira eleve valószínűtlen, hogy nyugodt lélekkel elmondhatjuk: nemis volt ilyesmire semmi szükség !
Mindez annyira magától értetődőnek tűnik számomra, hogy talán fel sem merülne bennem még a megfogalmazásának gondolata sem, ha nem kapcsolódna hozzá – de csakis erről az oldalról nézve – egy szerfölött meglepőnek íítélhető jelenség, nevezetesen az EMBER ugyanis a világ feltétlen és kizárólagos urának képzeli és tartja magát! Ennek a saját erejü szuverenitás-tudatra támaszkodó attitüdnak azonban már kikerülhetetlen következménye az ember egyértelmű önelhatárolása uralni kivánt természetes közegétől.
Az embernek tehát el kell kezdődnie valahol! ..... de hol?
A válaszadás már az emberré ébredés első perceiben megkezdődhetett, valahol az idők mélységes mély kútjában – hogy Thomas Mann mitikus képét idézzem – és szerte a világon meg kellett feleljen az ember által képviselt mindenkori tudatformának.
Ebben a kis meditációban a ma emberének nézeteiről szeretnék egy vázlatos képet bemutatni, ahol szóba sem kerülhet még a fontosabb elméleti meggondolások nagyvonalú átfutása sem. Inkább néhány, a saját érdeklődésemet felkeltő elképzelést szeretnék körüljárni. Ha sikerülne néhány gondolatot ébresztenem, akkor nagy örömmel hallgatnám meg a vonatkozó reflexiókat.
Engedjék meg, hogy ebben a kis összefoglalóban csupán a téma áttekintését elősegítő némi rendszerezésre és a számomra fontosabbnak tűnő elképzelések eredetére és utalására korlátozódjam.
Tehát: a mi horizontunkon feltalálható válaszok általában két főirányba sorolhatók, amelyek egyrészt a vallási meggondolások, másrészt a tudományosnak minősíthető kutatások területeit érintik.
Az utóbbi ismét két főirányba torkollik: egyrészt a természettudományok, közelebbről az antropológia, morfológiai geológia, paleontológia, fiziológia, biológia, legújabban a genetika, illetőleg több kapcsolódó segédtudomány, mint pl. a fizika, kémia, fizikokémia, stb. kutatóit foglalkoztatja, másrészt a legújabb keletű ún. mentális orientációjú vizsgálódások felé hajlik, amelynek gyökerei az etológiában rejtőznek és a legkülönbözőbb magatartástani meggondolásokon keresztül eljutnak egészen a szociológiáig, s ezen túl már ostromolhatják a filozófia, a művészetek, az erkölcs sőt a történelem tudatformáinak a világát is.
Főként a legutóbbi búvárkodás tűzi ki a legizgalmasabb kérdés megválaszolásának célját: a szellemi fejlődés ama mentális keresztmetszetének a megragadását, amelyen túl már az emberi szubsztanciának megfelelő identitástudatunk kritériumai felismerhetők.
A továbbikaban a diszciplináris szférákba érő fontosabb felismerések eredményeit szeretném felvázolni, amelyek jellege egy-egy mondatban összefoglalva:
-
a vallás az egyszeri
teremtés cselekményéből indul ki, annak minden
logikai intuícióval kiépíthető következményével:
-
az antropológiai kutatás
részben ősi emberi csontmaradványok morfológiai
vizsgálatai alapján következtet az emberi ős
eredetére, másrészt a legújabb genetikai
módszerekkel kutatja a DNS láncokon kimutatható
mutációs elváltozásokat, amelyeknek
összehasonlító elemzésével kiván az emberréválás
első mozzanatára rámutatni. s végül
-
a tudomány harmadik ága a
mentális fejlődés egymást követő fázisainak
elemzése útján
kisérli meg a válaszadást.
A tudományos módszerek eredményeivel való foglalkozást megelőzően még röviden át szeretném tekinteni –amennyire tudom, éles és pontos megfogalmazásban – a ma is oly sokat vitatott evolúciós folyamatoknak mikénti lebonyolódását, illetve fenomenológiai „működését”, amelynek segítsége nélkül az emberréválás történetével ma már szinte lehetetlen foglalkozni.
Budapest, 1990. február 15. Dr. Tavaszy Ferenc
145. vitaülés:
DEÁK FERENC: Tudás és hatalom
1990 április 6., péntek, 15h, MÁFI II.em. Lábnyomos Terem
Az előadó egy 18 oldalas,nem összeszerkesztett, piszkozati gépelt szöveget tett közzé megvitatásra. Lásd: Filozófiai Vitakör dokumentumkötet 1990-1992, 142-182. A dolgozat lényege az, hogy ahogyan elsőként Francis Bacon megfogalmazta, tudás és hatalom komplementer fogalmak.
Közben nagy irammal folynak „A FEJLŐDÉS ÉS OKSÁG” kétnapos konferencia előkészületei, a meghívók JÖN! JÖN! JÖN! reklámhirdetéssel harangozzák be a konferenciát.
146. vitaülés:
Program:
-
A FEJLŐDÉS ÉS OKSÁG
konferencia előadássorendjének kisorsolása, a
teljes program összeállítása.
- TAVASZY FERENC: Az emberréválás elemeiről – II. rész.
1990 április 17., kedd, 15:15,
MÁFI ebédlőterem.
Megjegyzés: Meglehet, akkor kényszerhelyzetből került ez a vitaülés az ebédlőterembe, de ezt a helyet a Vitakör annyira megszerette, hogy a MÁFI-ban tartott vitaülések mind a mai napig (2007 március) főleg itt folytak le.
Mintahogyan az 1988-as „A FEJLŐDÉS FOGALMA” kétnapos konferencia esetében is, „A FEJLŐDÉS ÉS OKSÁG” konferencia előadásrendjét is külön bizottság sorsolta ki. Így elkerülhető volt minden „presztizs-hely” megszerzése, ez a sorrend minden tekintélyi elvet kiküszöbölt.
Tavaszy Ferenc közrebocsájtott vitanyaga:
AZ EMBERRÉVÁLÁS ELEMEIRŐL – II. RÉSZ: IRÁNYOK ÉS CÉLOK
Az Univerzum
mozgásformája
Világegyetemünk a kauzalitás láncainak mentén végzi bonyolult mozgását, amelynek sajátos törvényszerűségektől meghatározott és általuk is kipuhatoló irányítási rendszere van. Az Univerzum, amint azt korunk fizikai kutatásai alátámasztják, zárt rendszert alkot, azaz magárahagyott: működését saját immanens öntörvényei irányítják. Szempontunkból megmutatkozó legfontosabb tulajdonságai a következők: Az Univerzum határos, környezete nincs; belső felépítésének struktúrái, anyagi képződményei, illetve az ezek között fellépő relációs lehetőségek száma végtelen. Ennek az állításnak az evidenciájára építve, axiómaként fogalmazható neg az új minőségek keletkezésének korlátlan lehetőségét kimondó pricipium, amiből „az anyag kimeríthetetlenségének elve” közvetlenül következik.
A Világegyetem létezési formája véges, azaz keletkezett és el fog múlni; e két végállapot között megvalósuló exisztenciájának mozgásformája, az öntörvényeire támaszkodó sajátmozgás, magárahagyott, zárt jellegéből következik. Folytonos belső aktivitásának kifejtéséhez szükséges energiát (erőt) az anyagi képződmények sajátos tulajdonságaiként megjelenő ún. erős és gyenge kölcsönhatások szolgáltatják; ezeknek a hatásoknak egymáshoz fűződő, folytonosan változó kapcsolatai szabják meg a végbemenő mozgások és minőségi átalakulások lebonyolódásának főirányait pillanatról-pillanatra kitűző erőtereket. E mozgásrendszer megindításához szükséges első teremtő lökést – a ma már nagy valószínűséggel bizonyítható – ún. ősrobbanás adta meg.
Az Univerzum kezdetétől a vége felé halad, azaz valamely további önműködésre már képtelen alapállapot (kaotikum) felvételére „törekszik”. Ilyen irányú sajátmozgásokra az entrópia-növelő, irreverzibilis folyamatok jellemzők, ahol a rendszer az entrópia-maximumot kaotikus alapállapotban éri el.
Az elmondottak alapján megállapítható, hogy az Univerzum mozgásfolyamatai – az ősrobbanást követően – kauzálisak, azaz ok-okozatok sorozatok láncai meentén mennek végbe. A pusztulást jelentő kaotikus alapállapot felvételének elvárható bekövetkezése csupán kikövetkeztethető jellemző viselkedésmódjából, de semmi esetre sem lehet kitűzött célja, miután sajátmozgásának nincs teleológikus jellege.
Az emberi társadalom mozgásformája
A Földgolyónk élővilágának ölén megjelenő ember teljes fizikai-biológiai megjelenésében a természet öntudatlan szülötte és szerves része. Ez a determináció a maga teljességében nyilatkozik meg az ember ösztönéletében és igyekszik jószomszédi együttműködést teremteni az evolúció során kapott intellektussal. A természeti kauzalitás diktálta sajátmozgás és az intellektusra jellemző mentálisan teleológikus módszerekkel szabályozott önmozgás mindenkori eredőjét tehetjük tehát felelőssé az emberek egyéni és/vagy – közösségivé összegeződő mértékben – társadalmi szinteken megmutatkozó összetett mozgások főirányaiként.
Eddigi történelmünk szembeszökően bizonyítja, hogy a két – kauzális és teleológikus – tényező részvételének aránya az emberi-társadalmi életvitel szabályozásában az idő múlásával egyre erőteljesebben hajlik az utóbbi felé. Az arányeltolódás változásának ezt az irányát tüntetjük ki és tartjuk – hallgatólagos megállapodással – „fejlődés”-nek. Három korszak ez irányban markánsan megkülönböztethető: a kauzális túlsúlya, az egyensúly és a teleológia túlsúlya.
Nos, úgy vélem, ezeknek a változó arányú hatásoknak alapos vizsgálata és kutatása vezethet el olyan társadalmi életvitelt karakterizáló fogalmakkal, mint a társadalmi értékek, társadalmi hierarchia, társadalmi értéktermelés, társadalmi fejlődés, szabadság, egyenlőség, szolidaritás, morál, etika, továbbá hatalom, demokrácia, diktatúra stb. fogalmak gyökerekig hatoló tisztázásához, mire korunknak – véleményem szerint – immár kikerülhetetlenül és elodázhatatlanul szüksége van.
Budapest, 1990. április 6. Dr. Tavaszy Ferenc
147. vitaülés:
Május 10. (Zece Mai) – LOGIKAI ZSÁKUTCA avagy AUDIATUR ET ALTERA PARS
Eszemecsere a dákokról, a fajtiszta nép kontinuitásáról, az ázsiai barbárság hodákfalvi áldozatairól és egyéb aktuális kérdésekről az Európa-ház keleti fertályából. ALTERA PARS: DR. KALMÁR JÁNOS.
1990 május 10., csütörtök,
15h, MÁFI II.em. Lábnyomor Terem.
Kalmár János 1988 elején kalandos körülmények között menekült el Erdélyből Ceauscescu magyarellenes terrorja elől. Ezt követően alkalmazást nyert a Magyar Állami Földtani Intézetben, ahol szeretettel fogadták, mint jeles mineralógust. Ez az előadása óriási meglepetést keltett, mert tulajdonképpen megvédte és igazolta a romániai magyarüldözéseket, s ezeket úgy állította be, hogy sokévszázados elnyomatás után a román nép most jogos bosszút áll magyar elnyomóin. Mint kiderült ezt a felfogást román nemzetiségű édesanyja táplálta benne. Az előadás valóságos botrányt okozott, s többen feltették neki a kérdést, hogy miért menekült el kedvenc Romániájából, s miért nem megy oda vissza. A Hermann Ottó Társaság néhány jelenlévő tagja durván szidalmazták Kalmárt, mire Detre berekesztette az ülést. A botrányosan végződő ülés után Detre feleőségre vonta az előadót azért, hogy előzetesen egy szót sem ejtett erről a meglepő beállításról. A válasz az volt, hogy bosszút fog állni a hodákfalvi vérengzésért, amelyet magyarok hajtottak végre, Észak Erdély visszacsatolása után, s ahol több közeli rokona meghalt vagy megsebesült. Detre válasza az volt, hogy ezt ne Magyarországon s különösen ne a Filozófiai Vitakörben tegye, hanem a Vatra Romanesca keretein belül. Detre végül politikai botrányokozásért azonnali hatállyal kizárta Kalmárt a Filozófiai Vitakörből, s javasolta, hogy térjen vissza Romániába.
148. vitaülés:
A Smaragd Geológiai Környezetvédelmi Kezdeményezés, a Filozófiai Vitakör, a Magyarhoni Földtani Társulat és a Magyar Állami Földtani Intézet közös ankétja:
„FÖLDTAN A TERMÉSZETTUDOMÁNYI OKTATÁSBAN”
1990 május 29., kedd, 10:00, MÁFI Díszterem
Program:
- Hámor Géza: Megnyitó
- Lénárd Gábor: Tájékoztató a készülő alaptantervről
- Gánti Tibor: A tapasztalatpótlás kéosza
- Lisztes Edit: A középiskolai földtani ismeretek oktatásának múltja és jelene Magyarországon és néhány európai országban
- Kordos László: A földtani oktatás integrációs pontjai
- Gábris Gyula: Új koncepció a földtudomáyok középiskolai oktatására
- Márialigeti Károly: A földtudományok és a biológia egymásrautaltsága a minkrobiológus szemével
- Vincze Péter: Földtani és környezetvédelmi képzés a Szabó József Szakközépiskolában
- Szónoki Miklós: Környezetvédelmi oktatás a természettudományi karokon
V i t a
Az ankét a földtan oktatását elsősorban a környezetvédelem szempontjából vitatta. Ez az összejövetel jellegzetes megnyilvánulása volt annak, hogy a kormányzati szervek, jelen esetben az oktatási és környezetvédelmi minisztérium szép számban megjelent képviselői igen nagy jelentőséget adtak az ilyen kérdésekben a civil szerveződéseknek, akkor divatos kifejezéssel élve „NGO”-knak (nem-kormányzati szervezeteknek).
Kisebb botrány kerekedett abból, hogy a MÁFI dísztermében még mindig az ún. „Kádár-címer” volt még fent a falon. Hámor igazgató azzal védekezett, hogy még mindig ez az ország hivatalos címere.Ekkor már sehol sem lehetett látni, s hatalmas tömegek viselték ruhájukon a koronás vagy a koronanélküli ún. „Kossuth-címert.” A koronás történelmi címert csakugyan csak 1990 július 3.-án fogadta el a már szabadon választott képviselőkből álló parlament. Erre az ankétra az 1990-es választások után került sor, de az Antall-kormány még nem állt hivatalba. A „Kádár-címer” csak 1991 januárjában tűnt le a Díszterem faláról, de a történelmi címer soha nem került fel helyére.
Ezután az „NGO-rendezvény” után két nappal kezdődött a Filozófiai Vitakör két legnagyobb szabású rendezvénye (1990: FEJLŐDÉS ÉS OKSÁG, 1992: A FEJLŐDÉS ÉS AZ EMBER) közül az első: 1990 május 31., június 1.: „FEJLŐDÉS ÉS OKSÁG”. Mint az előbbiekből kitűnt, a kétnapos rendezvény szervezése már közvetlenül megkezdődött az 1988 június 2-3.-i „A FEJLŐDÉS FOGALMA” kétnapos konferencia után. Ugyanúgy mint 1988-ban ezt a rendezvényt beharangozta több napilap, sok bulletin, parlamenti NGO-ok számára írt beharangozó dokumentumok.
149-150. vitaülés:
A Magyar Állami Földtani Intézet Filozófiai Vitaköre, a Magyar Biológiai Társaság Általános és Elméleti Biológiai Szakosztálya, az ELTE TTK Filozófia Tanszék, a SMARAGD Geológiai Természetvédő Hálózat kétnapos konferenciája:
FEJLŐDÉS és OKSÁG
A kétnapos konferenciára
1990 május 31.-én csütörtökön és június 1.-jén
pénteken került sor a MÁFI II.em.
Tanácstermében, mindkét napon 9 órai kezdettel
Program:
1990 május 31., csütörtök délelőtt
9:00
Ø
Megnyitó: „A FEJLŐDÉS
FOGALMA ’88” konferencia óta eltelt 104 hét
társadalmi
fejlődésének néhány okáról
A mintegy 5 perces megnyitót Detre Csaba mondta el, elemezve az elmúlt két év társadalmi változásainak okait.
Ø LONTAY ERVIN PÁL (Budapesti Műszaki Egyetem): Philosophia cognitionis humanae respectu functionali (Az emberi megismerésfolyamat filozófiája)
Bár Dr. Lontay Ervin Pál megjelent már az 1988-as kétnapos fejlődéselméleti konferencián is, most tartotta első előadását a Körben. Lontay ezidőtájt a Budapesti Műszaki Egyetem professzora volt, végzettségére nézve gépészmérnök és filozófus. Filozófiai diplomáját 1946-ban a Löweni Jezsuita Egyetemen szerezte, ezt követően 1950-ben szerezte második diplomáját a Budapesti Műszaki Egyetemen. .
Az előadás kivonata:
I.1. Az ember ontológiai helye. Három
alalpkvalitása. Sophoklés, Delphoi és
Aristoteles idézetek.
2. A filozófiai nézőpont. Az ismeretkritikai vizsgálat. A klasszikus háttér.
3. Célkitűzés: a megismerésfolyamat dinamizmusa. A kritikával való belső kapcsolata.
II.1. A megismerés explikációja. Az ismeret-asszimiláció. A szubjektív és objektív elemek. A kettő
vitális aktusa. A hármas életfokozat és a megismerés.
2. Az ember felépítése: vegetatív, szenzitív és racionális síkok. Szerepük a megismerésben. Az
érzékszervekkel való kiindulás. A külső és belső érzékszervek. Anyagi folyamat az
ismerettár anyaga nélkül. A szenzitív asszimiláció eredménye a „phantasma”.
3. Az intellectus
agens rejtélye: az anyagtalanítás és
általánosítás. A fogalom a második
(intencionalis) vitális aktus eredménye. Az értelem hármas alalptevékenysége: (fogalom, itélet
és következtetés.)
Az igaz ismeret definíciója: Ontológiai és
logikai igazság.
4.Az értelem dinamizmusa (Marechal). Az első igazságok fénye. A hármas absztrakció-szint.
Az alaptudományok. Az induktív és deduktív ismerésformák. A veritas, a falsitas és a
certitudo.
5. Extremitások: az objektivizmus és szubjektivizmus irányában.
Idealizmus és
materializmus. A hypomorphizmus. Kant
konceptualizmusa és apriorizmusa.
Az érzékeléshiány és fogalomkeresés.
III.1. Az objektív emberkép. Az emberi megismerés bonyolultsága.
2. Az intuíció és diszkurzív megismerés. A reflexiók útja.
3. A szupraracionalitás. Wundt idézet.
Ø KORDOS LÁSZLÓ (Magyar Állami Földtani Intézet): A fejlődés és okság az emberré válásban
Kivonat:
Az emberré válás sokmillió éves története során számos jellegzetes, esetekként a fejlődés irányát alapvetően meghatározó kényszerhatás érvényesült. Ezek némelyikének oksági kapcsolatait a több mint száz éves kutatások már részben feltárták, valószínűsítették vagy hipotetikus modelkapcsolatok kidolgozását tették lehetővé.
Az előadásban érintett főbb oksági kapcsolatok a
következők:
-
a késő miocén globális
klimaváltozás és a Hominidae diverzitás,
- lemeztektonikai események és a Hominideák földrajzi radiációja, izolációja,
- az első Homo, mint új nemzetség kialakulásának lehetséges okai, generikus kritériumai,
-
a Homo nemzetség
felgyorsult fejlődését kiváltó hipotetikus
tényezők,
- az emberi agyfejlődés, a Homo sapiens kialakulásának okai,
-
a holocén kori
környezetváltozás és demográfiai robbanás,
- jelen és jövő az emberiség fejlődésében.
Ø
ZURVÁN ASZTVACATURJÁN (
1919 – 2003, Hamalszaran Tir, Libanon): Isten
ontológiai bizonyítéka, a fejlődés
A Tirosz-i Örmény Egyetem jeles teológus professzora Detre Csaba távoli rokona, s az ő meghívására jött el a konferenciára. Z. Asztvacatúrján a Libanoni Apostoli Örmény Egyház magasrangú vezetője, „hajrapet” volt. 2003 augusztusában 84 éves korában merénylet áldozata lett. A fenti témában több könyvet írt, amelyet Libanonban, Örményországban és Iránban adtak ki. A francia nyelvű előadást Papp Péter szinkrontolmácsolta.
Az előadás kivonata:
Minden létező léte
bizonyítható. Ha Isten létezik, akkor létének
bizonyíthatónak kell lennie. Nem célunk a
szubjektum teremtőerejének kétségbevonása,
valamint az irráció fontos szerepének
lebecsülése a világ megismerésében. A világ
sokkal bonyolultabb annál, semmint csupán
körzővel és vonalzóval adekvátan modellezhető
lehetne.
Az elmúlt évszázadok hallatlanul megerősítették azt a régi nézetet, miszerint a Világ objektív megismerésének diszciplínái, a tudományok kikergették Istent a reális, tudatunktól függetlenül létező világból, és Isten pusztán diaszpóraként, az individuális szubjektumok termékeként élhet tovább.
Az emberi megismerés talán legnagyobb paradoxona, hogy a ráció diszciplínái, a tudományok, s elsősorban a természettudományok, melyeket a tudományos öntudat, együtt a köztudattal, Isten elsőszámú hóhérának tekintett, szívós kitartással bizonyítja egy mindent teremtő, mindenható, de teremtényével, a reális anyagi világgal egylényegű, egyetlen világlényeg létezését. A mindenható, mindent teremtő Egyisten objektíve létező, s léte, s műve tükröződik teremtményén, az Univerzumon.
Bizonyítható, hogy az egész emberi ismerettörténet ezen Egyisten létét tárta fel, s az egész felhalmazott emberi ismerethalmaz lényegét tekintve az Egyisten bizonyítása. A Világban ugyanis minden mindennel összefügg, genetikailag egységes, s nincs két olyan létező, melynek közös eredete ne lenne kimutatható.
A keresztény kozmológia, mint a beteljesült humanizmus kozmológiája, mindig elvetette az emberiség pluralizációját. Noha, meglehet, ez a kozmikus unicitás-modell nagyon sokáig a humanizmusnak csak implicit, mondhatni ösztönös formáját hordozta magában. Sőt, a keresztény kozmológia ezen alapelve a tudomány számára mártíromságokat is okozott, mint például Giordano Brunoét.
Az elmúlt évezredek során, mint az unicitás, mint a pluralitás hívei számos érvet sorakoztattak fel. Korunkban ez a kérdés alapvető kozmológiai és kozmogóniai kérdéssé nőtte ki magát. E kérdésnek nagyon mély filozófiai és teológiai konzekvenciái vannak. Bátran állíthatjuk, hogy ez az emberiség legalapvetőbb kozmológiai problémája, annak ellenére, hogy ez jelenleg az emberiség számos belső krízise miatt a társadalmi tudatban még nem tükröződik.
A tudomány kizárólag az emberiség egyetlensége mellett halmozott fel érveket, és ezzel azt bizonyította, hogy az emberiség a legmagasabb rendű létező, amely a végtelen kozmikus fejlődési folyamat révén válik eggyé a végtelen mgasrendű létező, a Pantokrátor, a Pantokritész Egyistennel.
Az Univerzum egyetlen és genetikailag egységes. Végtelenül sok,egymástól különböző részből áll, s ezek a részek, az előbbiekből értelmezhetően genetikai rokonságban állnak. A genetikai egység a Teremtés egyszeri és megismételhetetlen processzusának következménye, míg a végtelen sokféleség a Teremtés időbeni végtelenségének folyománya. A végtelen hatalmú Teremtő a Végtelen Potentia révén az egységesen végtelen Teremtményt, a reális világot alkotja meg. A Teremtés aktusa megismerhető, mert a Megismerhető Isten műve. Erre csak az ember képes, s ezen végtelen megismerés által válik eggyé Teremtőjével.
Az emberben benne lakozik az Istentől nyert
omnipotentia, amelyet Isten Krisztus által
adományozott az emberiségnek. Az univerzális
fejlődés Krisztust követő szakasza már a
visszahúzó bűnöktől mentes szakasz, amely
lehetővé teszi az ember számára a Teremtőjéhez
való felemelkedést, az eggyé válást.
Ø
SMARAGD publicatio: Memento
homo quia pulvis es et in pulvem reverteris
Ez volt a SMARGD Geológiai Környezetvédelmi Hálózat (későbibekben Kezdeényezés) első filozófiai jellegű publikációja:
Az előadás kivonata:
A Geoszféra mint az Emberiség bölcsője, majd(?) pokla. A bölcső és a pokol dialektikája. A Geoszféra egyre nagyobb hányada alakul át az emberi agyvelővé. Ez a folyamat mikor okoz majd katasztrófát? Olyan, az emberi agy által teremtett anyagok felhalmozása a Geoszférában, amelyek a Földet az Élet és a Társadalom poklává változtatják. Elkerülhetetlen-e az antihumánus, de az egyetemes fejlődés logikájából eredő szintézis: Az Emberiség a Gaia pokollá változtatásával olyan ökoszférába kerül, amely vesztét okozza, de ez az ökoszféra egy új, az Embernél magasabb rendű létező bölcsője lesz.
Mégis, lehetséges
lesz-e a valódi humánus szintézis. Ezt kutatja
valamennyi környezetvédő mozgalom, köztük a
SMARGD is.
Ø
BOKOR LEVENTE: A fejlődés
és a kategóriák+
+/ Az előadó az előadását az alábbi glossza kommentárjának tekintette: „A szabály az szabály” – Volán Hírek, 1989 okt. 17., Filozófiai Vitakör 142. vitaülése 1990 febr. 27-én.
A fenti hivatkozás
kommentárja:
Hogyan értsük, hogy a „kivétel erősíti a
szabályt?
Mint minden emlékezetre méltó mondás, ez is olyan szövetdarabka egy világképből, aminél fogva regenerálható az egész. Nhány éve azt gondoltam, hogy a szállóige avatott értelmezését birtoklom, ám, amikor másokéval vetettem össze saját elképzelésemet, úgy láttam, hogy nem a beavatottságot, hanem az eltérő világképek egyik indikátorát tartom kezemben. Eszerint a többséghez képest csüggesztően deviáns vagyok, egészen más világban élek. De szívesen élnék másokkal együtt, akár úgy, hogy én költözöm hozzájuk, vagy ők állnak az én oldalamra attól függően, hogy ki kit győz meg.
O. Nagy Gábor vaskos, értelmező, magyar szólásgyüjteménye ennyivel intézi el: „A kivétel erősíti a szabályt = a legtöbb szabály elől van kivétel”.
Ez bizony nem magyarázat arra, hogy a kivétel miért erősíti a szabályt, csupán az eredeti kijelentő mondat tautológikus átfogalmazása. Szimptomatikus ez, ha a magyar törvénykezési gyakorlatra pillantunk, amely nem lényegi szabályokat erősíti a törvénnyel, hanem a kivételek sokasását, amelyek másféle kivételeket provokálnak. Valami gyökeres fiskális szemlélet ez.
Más megfigyeléseim a mondás ösztönös használatát vették célba. Arra nem vállalkozhatom, hogy megrajzoljam a mások fejében áramló képzelet szereplőit, csupán arra, hogy következtetéseimmel rekonstruálják egy lehetséges képzetet. Találgatásaim azt súgják, hogy a szólás pucér grammatikája és szótári jelentése egy dogmát hirdet. Mert ha azt fogadják el szabálynak, hogy az arisztokraták a nép ellenségei, akkor a kivételt képező Széchenyi, vagy Eötvös megerősítik a szabályt. Vagy, ha egy szabálynak tekintett másik itélet szerint minden baj forrása a kommunisták, akkor a kivételt képező Nagy Imre megerősíti a kommunisták bűnösségét. – Azt mondhatnám, hogy a populáris használatban ez is, mint bármilyen más kifejezés, csak a mágikus faktor szerepét tölti be. A vágyaink szerinti szabályt erősíti a vágyaink szerinti kivétel, mert a verbális képletben a szabály homogenitásából a konkrétum szabálytalansága kivonódik.
A hagyományos formális logika szerint adható a mondásnak mélyebb értelmezése. A szabályra ugyanis mint kontingens meghatározottságra vonatkozik az alóla való kivétel. Valahányszor deklaráljuk a kivételt, annyiszor erősítjük közvetetten a relációt, melyet ural a vonatkozó szabály. Ha valamiről azt állítom, hogy „nem – A”, akkor újólag megerősítem, hogy más másvalami „A”. Tagadás révén állítom a szabályt, mintha azt mondanám, hogy „az alma nem körte”. Dehát a ribizli sem körte, sőt a villanykörte sem.
A mellékelt eszmefuttatásból+ /lásd: „A szabály az szabály”/ kitűnhet, hogy a bemutatott példáktól eltérően értelmezem a mondást. A szabályt emberi alkotásnak tekintem, amit a kivétel nem tagadással erősít meg, hanem a nagyfokú szabályszerűséggel. Kivételes az a tapasztalat, amely szinte megtestesíti a szabályt. Archimédész törvényét nem csak matematikailag lehet szabályszerűsíteni, hanem vízbe merülve közvetlenül is érzékelhetjük a szabályt.
Erre alapozódik az a
merésznek látszó állítás, hogy bár
szabályszerűségeket fölfedezhetünk a
természetben, abban eleve mégsincs szabály. A
szabály az emberi spekuláció terméke, képzeleti
minta, amely szerint térben-időben korlátozott
jelenségek reprodukálódnak. Ahogy a téridő
határait kijjebb toljuk, úgy változnak a
reprodukciós szabályok, sőt egy határon túl meg
is szünnek. A Világegyetemet uraló folyamatok
irreverzibilitása kizár minden állandósági
szabályt.
Érdemes lehet megvitatni a törvény és a szabály közti különbséget. Felfogásom szerint pl. a tömegvonzás ténye törvény, de, hogy miként fogunk föl egy gravitációs eseményt az a kiismert szabályszerűségtől függ. A teljesen kifejlett szabályokat az jellemzi, hogy közvetítésükkel alkalmazni is tudjuk a törvényt. Az ilyen esetet tekintem szabályt erősítő kivételnek.
A szabadság és szükségszerűség „dialektikus ellentmondása” is megragadható a következő disztinkcióval:a törvényekkel a természet, a szabályokkal pedig mi rendelkezünk.
Akkor beszélhetnénk a szabályok univerzalitásáról, ha a Világegyetemnek lenne alanya, mint kitüntetetett pontja. Univerzális szabályok csakis abban a véges halmazban érvényesek, amelynek van szubjektuma.
Az utóbbi állítás legfeljebb értelmezi, de nem állít többet, mint a Bolyai – Lobacsevszkíj geometria. Nem kell feltételezni, hogy Eukleidész nálunk korlátoltabb volt. Az derül ki csupán, hogy a neki tulajdonított geometria tartalmaz egy értelmezést korlátozó kikötést is, az ún. V. posztulátumban. A párhuzamosságot a kör felfedezéseként szabályszerűsíti.
A geometria e
kikötés nélkül abszolút viszonyok leképezésévé
emelkedik. Ha a régit meg is haladja, azt el nem
veti, azzal a hallgatólagos meggondolással, hogy
a véges világra alkalmazva nem nélkülözhető a
szabályt tájoló kikötés.
Ø
BENYÓ BERTALAN: A
közlekedéshálózat alakításában rejlő lehetőségek
Az előadás kivonata:
A közlekedés több, mint egyike a gazdasági ágaknak. A közlekedés a gazdasági ill. társadalmi méretű mozgások megjelenési formája. A közlekedéshálózat, tehát a gazdasági ill. társadalmi fejlődés lehetőségeinek térbeli meghatározója. Ezért a közlekedéshálózat alakításának a kérdése mindig is elősorban politikai kérdés, érdekerőviszonyok kérdése volt.
Bizonyos távlatból nézve, a közlekedéshálózat
fejlődésében végbemegy egy spontán
centralizációs folyamat. Ugyanis a
közlekedéshálózat alakulása mindig visszahat az
érdekek alakulására. Ahol jól járható utak
keresztezik egymást, ott valamilyen központ
kialakul. A központ növekedése, erősödése
visszahat az odavezető utak forgalmának
növekedésére, és az kikényszeríti ezeknek az
utaknak a fejlesztését. Ezzel tovább nőnek a
központ fejlődési esélyei, ami megint az utak
fejlődésére hat vissza. A folyamat gerjesztő
eleme az utak által meghatározott központi
helyzet.
Van ebben az egészben egy pusztító, romboló belső ellentmondás. A központot mind jobban elfoglalja a forgalom, az irányítás és a kereskedelem. Az új értéket létrehozó tevékenységek – a mezőgazdaság, az ipar stb. – pedig mind messzebbre kénytelenek távolodni a központtól. Minthogy a központba befutó vonalak fejlesztésének mindenkori primátusa lehetetlenné teszi a központ körüli periferikus összeköttetések fejlesztését ill. létrehozását, a központból mind messzebbre kényszerült termelő tevékenységek kapcsolata egyre nagyobb mértékben a központon múlik. Embernek, árunak egyaránt egyre nagyobb utakat kell megtennie, egyre jobban növekszik tehát az energia- és anyagfelhasználás. Már ez növekedést gerjeszt. De a városok, ill. szélesebb értelemben a területnek a centralizáltság miatt olyan a felépítése, hogy az épületek magassága, értéke külső és belső térkihasználása a központ felé egyre nagyobb. Ebből az egész rendszerre nézve egy pusztítási kényszer következik, hiszen a növekedés a központban a legerősebb, ott tehát, ahol az épületek és hálózati alépítmények a legrégibbek. Mivel kisebb helyére nagyot többnyire úgy lehet építeni, hogy a kicsit le kell bontani, a szűk régi infrastruktúrát pedig fel kell bontani, a növekedés így permanens pusztítási kényszerrel jár. Nemcsak belül, hanem kívül is. A rendszer egyre növekvő anyag- és energiaéhségét ugyanis csak a földek, erdők, bányák, vizek egyre növekvő kihasználása árán lehet csillapítani.
Nagyon nagy baj, ha a jelenlegi rendkívül hevessé és végre nyitottá váló politikai küzdelemben annyira háttérbe szorultak ezek a kérdések, ill. az ezeknek megfelelő konkrét magyarországi ügyek, az új központi metró, a lágymányosi híd, a Bécs-budapesti „szupervasút” elhatározásának az ügye. Ezeknek ugyanis világosan kifejthető összefüggései vannak a környezetvédelmen kívül gazdasági kibontakozásunk esélyeivel, a tervezés kérdésével, és ezen keresztül a hatalmasra felduzzasztott központi – hivatali és szakértői – apparátus kérdésével.
Ezeknek kifejtését az előadásomban megkísérelem.
Ø
VITÁNYI PÁL (Könnyűipari
Műszaki Főiskola): Az „okság” és „fejlődés”
kategóriák, mint a tudományos paradigmák és
válságaik „mérőműszerei”
Az előadás kivonata:
Ex-lex állapot ma nemcsak a hazai politikában van. Egy hosszan elhúzódó válságot mutat a mind meghasonlottabb világlátású és egyre rezignáltabb szemléletű hangadó – jobbára európai és angolszász – tudományelmélet. A működő tudomány praxisának és praktikáinak esetenkénti átütő sikeressége, még kiáltóbban húzza alá a talajtalanság és irányvesztettség tagadhatatlan tényeit. Ám, a pesszimizmusra semmi ok; a földindulás, csak a már végleg tarthatatlannak a letűnését, ugyanakkor izgalmas, új horizontok feltűnését igéri. Feltehetően tudományos korszakváltás küszöbére érkeztünk ! Ennek néhány bizonyítható előzményét, csomópontját kivánjuk kiemelni „kategória-módszereink”-kel Arisztotelésztől Kuhnig, s tovább napjainkig, azzal a meggyőződéssel, hogy valamennyire a tudományra is kiterjeszthető a spinózai „causa sui”.
Ø VÍG KÁROLY (Savaria Múzeum): Gondolatok a rovar-tápnövény kapcsolatok evolúciójához
Az előadás kivonata:
Még a szemlélődő embert is csodálattal tölti el a Földön élő növények és növényevő (fitofág) rovarok bámulatos faj, alak és életforma gazdagsága, s önkéntelenül fogalmazódik meg a kérdés: milyen hatások hozták létre ezt a sokféleséget, már szóval az előforduló fajok együtt élő populációinak evolúciós következményű kölcsönhatásaiból hogyan alakult ki a bennünket körülvevő organizált komplexitás?
Kitapinthatók-e a populációk közötti interakciók (növény ==== fitofág rovarok ==== paraziták, prédátorok) evolúciós léptékű változásai (pl. generalista-specifista, polifágia ---- monofágia párhuzamok), avagy az interakciókból felépülő rendszer komplexitásának növekedése értelmezhető-e fejlődésként? Ezzel párhuzamosan górcső alá vesszük a kölcsönhatásokat kutató evolúció-ökológia elméleti eredményeit (nem mentesen a kuhni paradigma elmélet hatásától) és vizsgáljuk jelen eszköztárának kompetenciáját a helyes válasz megtalálásához.
E B É D S Z Ü N E T
1990 május 31., csütörtök délután
14:30
Ø MANGEL GYÖNGYI (Magyarországi Zöld Párt, Környezetvédelmi Társadalmi Fórum): Az evolúciótól a zöld politikáig
Az óriási társadalmi szervezkedést folytató biológusnő a magyarországi környezetvédelmi mozgalmak minden területén tevénykedett. Ezidőtájt a TDDSz zöld mozgalmait vezette, majd belépett az 1989 végén megalakult Zöld Pártba. Ez a párt azonban még ezévben a belső ellentétek miatt szétesett, több utódpárt jött létre, mint a Mangel Gyöngyi vezette „Zöld Nők”, majd ebből kiváltak a „Kék Nők”, majd ennek szétesése után Mangel Gyöngyi a „Zöld Hetes” nevű pártot vezette,amely a budai „Makkhetes” vendéglőben tartotta összejövetleit 1991 után. Állítólag egy ilyen nevű csoportosulás is létrejött. Mangel Gyöngyi jelenleg – 2007 március – a Magyar Rádió jeles riportere.
Előadásában, a közzétett kivonattól eltérően, elsősorban a magyar zöldmozgalmak történelmét vázolta fel. Érdekes megállapítása volt, amelyet az előadás kivonatába nem épített be, hogy az Iszlámban „A Próféta Zöld Zászlaja” éppen az emberi környezet védelmét jelenti a fokozódó elsivatagosodással szemben. Tehát a környezetvédelem zöld színe Mohammed prófétához vezethető vissza.
Az előadás kivonata:
A Föld geológiai fejlődése és a többsejtű élőlények kialakulása után egy viszonylag hosszú, lassú fejlődés következett, majd a társadalmi mozgások szintén is a fejlődés lassan kezdődött el. Az ipari forradalom szintje sokszerű, erőteljes hatása a társadalmi mozgásokra, az igények növekedése, az időspirál gyorsulása, erőszakos természeti beavatkozások. A technlógiai forrdalom lehetőségek és igények körét negnövelte, felgyorsultak a társadalmi mozgások, a természeti beavatkozások révén visszafordíthatatlan folyamatok indultak el. Ez újabb technológiák kifejlesztését igényelte, ami újabb természetpusztításhoz vezetett. De magának a természetpusztításnak is kialakultak a fejlett technológiái, amelyek ismét társadalmi változásokra voltak hatással. (Pl. modern technikai felszereléssel sokkal gyorsabban lehet írtani az őserdőt.)
Az emberi tudat formálódása nem volt képes mindig követni a társadalmi-technológiai történéseket. A környezetszennyezés fogalma, a környezetvédelem újkeletű fogalma, még nem egy új paradigma jellemzői, az ökológiai szemlélet pedig lassan kezd tért hódítani.
A kémia- biológia- genetikai forradalom ismét a
lehetőségek és igények körét bővíti, de az
idődimenzió egyre jobban eltér a társadalmi és
tudati valóságtól.
A környezetpusztítás okozta károk már nem a technológiai igényeket, hanem ismét az elemi igényeket helyezik előtérbe. Az ökológiai szemlélet szükségessége, új igény egy másfajta gondolkodásra, elkezd tért hódítani a zöld politika.
Ø
TIHANYI LÁSZLÓ (ELTE TTK
Filozófia Tanszék):
A fejlődés-koncepció
„minőségi változás”-aspektusból
Az előadás kivonata:
Hegel fejlődésfelfogásának fontos vonása: A fejlettebbet, és annak kiinduló szintjét nem időben elválasztottnak, nem elszigelten meghatározott minőségeknek tekinti; hanem éppen egymással való kölcsönhatásukban, s ez pontosan az a folyamat, amelyben a fejlettebb létrejön.
E gondolat
megvilágítására az élő-élettelen viszonyának
allegórikus példáját használom.
Bírálom továbbá azt a szemléleti megközelítést, amely a tényleges folyamatok és konkrét anyagi szerkezetek vizsgálata helyett tudományos mitoszok kerekítését ambicionálja. (Eközben, szerencsére, az élet rákényszeríti a korrekt eljárásra; különben megválik a tudományosságtól, és sekélyes költészetté lesz.)
Végül egy példán a „történet” különleges és lényegi kezelése közötti különbséget próbálom bemutatni, miközben hatalmába kerít némi szubjektív hevület ...
Ø
T. BÍRÓ KATALIN (MTA
Régészeti Intézet): Fejlődés és variabilitás
avagy a tárgyak evolúciója
Az előadás kivonata:
- Nem organikus, hanem humán eredetű evolúciós
rendszer a tárgyi anyag példáján.
A szerző sajátos szakmai hátterének segítségével kisérletet tesz a tárgyi fejlődés evolucionista szemléletű rendszerének felvázolására, konkrét leletanyagok és mindennapi használati tárgyaink alapján. Ez az ember által létrehozott, a szó szoros értelmében teremtett „technoszféra” sok szempontból analóg azokkal a tágabb időbeli dimenziókat érintő biológiai és földtörténeti fejlődéssel. A leegyszerűbb, saját célra tudatosan felhasznált, emberi szükséglet kielégítésére szolgáló eszköztől (’manuport’) a megmunkálás, feldolgozás, átalakítás egyre bonyolultabbá váló folyamatain keresztül érkezünk a mai mesterséges környezetig, amelynek komplexitása összemérhető az élővilág bonyolultságával. Ebben a folyamatban a szükségletek és innovációk egymást stimuláló rendszere a komplexitás egyre magasabb, minden szinten egymásra utalt rendszerét alakítja ki, önmagára visszaható módon.
Míg a bioszféra fejlődése egyetlen tényező, az idő függvényében felvázolható (’törzsfa’), a technoszféra a bioszférához képest csak több dimenzió függvényében szemlélhető, amely magába foglalja az időn kívül a funkciót és az anyagot is. A szerves világ fejlődésében még idealista szemlélettel is legfeljebb egy „okkal” kell számolni, az általunk létrehozott tárgyi világ azonban a szükségletek egymást stimuláló rendszerében jön létre.
eszköz...eszközkészítő eszköz...eszközkészítő eszközt készítő eszköz
I
megnövekedett hatékonyságból eredő új igények és funkciók
I
ezek megvalósításához feltalált új eszközök...
.
.
.
Hasonlóképpen, a tárgyi világ összetételének bonyolultsága is meghaladja, minőségi értelelmben, az élő rendszerekét, amelyek végül is elemi szinten néhány elemre (C, O, H, S), molekuláris szinten néhány vegyület-tipusra korlátozódnak. A felhasznált anyagok kémiai összetételén kívül, további dimenzióként, az emberi behatás/átalakítás szintjét is vizsgálnunk kell (fizikai, kémiai, biológiai szinten), sőt, az atomok szintjén is.
A „tárgyak evolúciója” ugyanakkor analóg a biológiai evolúcióval, a maga dimenziós rendszeréen is.
Passzív módon, de szintén részesei a természetes szelekciónak, „egyedfejlődést” és „törzsfejlődést” egyaránt kimutathatunk a tárgyi világ szempontjából is. Példával szólva, a dróttüskés hajkefének megvan a maga egyedfejlődése, funkcionális és fizikai halála, szűkebb és tágabb taxonómiai rokonsága, szó szoros értelemben vett filogenezise és areája, mint az örvös lemmingnek. Az analógia természetesen, mint minden analógia, nem tökéletes; a tárgyi világ fejlődésében maga a species is történetileg változó kategória (a „Wekzeug für alles”-tól szabvány újratölthető ceruzahegyig); a születés és halál relatív fogalmak (a deszka születése és a szekrény születése; a diplomata szekrények halála és a guberáló szekrényének a haláa;újra deszkává lényegülés stb.)
A tárgyi világ tehát lehetőséget ad a fejlődés számos sajátpsságának sokoldalú vizsgálatára, belátható idő-perspektíván belül. Ehhez kiván ez a tanulmány néhány ötletet adni.
Ø
HORVÁTH JÓZSEF (ELTE TTK
Filozófia Tanszék): A „causa sui” elv és a
fejlődés mint „natura naturans” jelensége
Az előadás kivonata:
Az „oksági magyarázat” megjelenése a természeti folyamatok megismerésében. Az „Új” megjelenések értelmezése és az oksági magyarázat nehézségei. Az okság és célszarűség dilemmája. A „causa sui” elve. A „célnélküli célszerűség” bevzetése.
A „natura naturans” és a „natura naturata” szembeállításának leküzdése és a „casusa sui” elv. Az okságtól a kölcsönhatásig. Oksg, célaszarűség, cél. Az antropomorfizmus és a transzcendens szemlélet leküzdése a természeti folyamatok magyarázatában.
A mozgás megmaradásának elve és az oksági elv új értelmezése. A mozgás megmaradásának elve és az oksági elv új értelmezése. A mozgásmegmaradás elvétől az önmozgás koncepciójáig, majd az önfejlődés elvéig vezető út. A biológia evolúciós elvének heursztikus szerepe.
Az okság elve és a rendszerelmélet. A kölcsönhatás általános elvétől a visszacsatolás elvéig. Eljutottunk a természeti folyamatok önszerveződésének a megismeréséig? Mai viták az élet keletkezéséről.
Meghaladta-e korunk természettudománya az „oksági magayarázatot”? Az okság a fejlődés magyarázó elve, avagy a fejlődés az okság magyarázó elve?
Korunk tudományának egyik alapvető feladata a „natura naturans” átfogó és mindenoldalú bemutatása.
Ø ERDŐS ISTVÁN (SOTE Társadalomtudományi Intézet): Az oksággal összefüggő néhány kérdés a biológia filozófiájából
Az előadás kivonata:
Az a kérdés, hogy a biológia redukálható-e fizikára, szorosan összefügg az okság problémájával. A szóbanforgó redukció során ugyanis a fizika alapvetően kauzális törvényeire kellene visszavezetnünk a biológia funkcionális, teleológikus törvényeit. A redukció lehetőségeének a vizsgálata tehát egyúttal annak a kérdésnek a vizsgálatát is jelenti, hogy a világ sokfélesége vajon kielégítően lefedhető-e az oksági összefüggések bármiféle bonyolult hálózatával, vagy pedig a funkcionális és teleológikus összefüggések megragadása az oksági viszonyok mellett egyéb viszonyok figyelembevételét is megköveteli.
A természetes kiválogatódás elmélete és a fitness fogalma körüli vita ugyancsak közvetlenül kapcsolatos az okság kérdésével. A fitness és a szelekció kategóriájának tudományos értékében bízó egyik markáns álláspont ugyanis avval az érvvel hárítja el a körkörös okoskodás, a tautológia és a tartalmi üresség vádját a természetes kiválogatódás elmélete felöl, hogy a fitnesst nem azonosítja a differenciális reprodukcióval, hanem annak okaként értelmezi. Valahogy úgy, ahogy a fizika nem azonosítja a hőmérsékletet a testek hőtágulásávak (holott avval méri!), hanem annak okaként fogja fel.
A két kérdéskör okot
ad az alábbi kérdések megfogalmazására.
Lehetséges, hogy az oksági viszonyok nem uralják
olyan mértékben a biológiai szerveződés
viszonyait, mint a fizikai szerveződéseket?
Lehetséges, hogy az okság kategóriájának az alkalmazhatósága összefügg a vizsgált rendszer komplexitásának a fokával?
Lehetséges, hogy a biológiai rendszerekre vonatkozólag ott és akkor használunk oksági kijelentéseket, ahol és amikor nem szükséges vagy nem lehetséges az összefüggések finom szervezetének a feltárása?
Lehetséges, hogy az
okság kategóriája a determinációs viszonyok
elnagyolt megadására szolgáló eszköz, és hogy az
elnagyolása a jogot az egyik oldalról ugyan a
vizsgált tárgy jellege, a másik oldalról azonban
a vizsgálandó szándékai adják meg?
Ø ÚJHELYI MÁRIA (SOTE Társadalomtudományi Intézet): Lehetséges-e parallel evolúció?
Az előadás kivonata:
A különböző élőlényekben előforduló hasonló vagy azonos karakterisztikumokat nem közös őstől való leszármazás jelének tekintjük, s ennek alapján evolúciós törzsfákat állítunk fel. Az eljárás megbízhatósága azon alapszik, hogy valamely tulajdonság (s különösképpen egy tulajdonságegyüttes) egymástól független, többszöri generálódása a variációk véletlen keletkezése következtében igen csekély valószínűséggel bír. E meggondolás szerint az evolúciós, illetve bármely történeti folyamat esetén gyakorlatilag ki lehet zárni olyan visszatérő okok, körülmények együttesét, melyek rendre hasonló változásokat kényszerítenek ki. Történeti törvények keresése elvileg tévedés – mondja Simpson -, a történeti események egyediek, nem testesíthetnek meg törvényszerűségeket, amiket visszatérő, ismétlődő viszonyok definiálnának.
A törzsfagyártási kedv növekedésével (és természetesen az adatok halmozódásával) azonban keletkezett egy probléma: ha valamely jegycsoport alapján felállítunk egy törzsfát, az elágazásokban előfordulhatnak hasonló, de a feltételezett közös őstől nem leszármaztatható jegyek, tehát ezek az adott törzsfa vonatkoztatásában szükségképpen független keletkezésre utalnak. Ez utóbbi jegyekből kiindulva megint hasonló helyzet adódik. Minthogy sokszor valóban lehetetlennek bizonyul minden ismert tulajdonságot egy feltétlezett leszármazási rend mentén ellentmondásmentesen elhelyezni, lényegében egyenlő jogosultsággal könstruálhatunk alternatív törzsfákat.
A dilemma
feloldható, ha legalizáljuk a parallel evolúciós
folyamatok létét, elszigetelt, esetelegs
eseménynél nagyobb jelentőséget tulajdonítunk
nekik. Mégpedig azon az áron, hogy elfogadjuk a
kiindulási feltételrendszerek – molekuláris
organizmusszintű és populációs –
mechanizmusaiban a továbbfejlődési lehetőségekre
gyakorolt determinációs hatásának realitását.
Ø
LŐRINCZ JENŐ (SOTE
Társadalomtudományi Intézet): Kauzalitás és
antik dráma
Az előadás kivonata:
Az ókori görög
tragédia belső világa és a valóság között az
összefüggéseknek van egy olyan mozzanata,
amelyet kauzalitásnak minősíthetünk.
Mind a tragédia, mind a komédia magva a helyzet: elindítója egy mozgásnak: ok. Az események egymásból folyása, az emberi viszonyoknak a dráma jelenében való változásai: okozatok. Bizonyos körülményekből elkerülhetetlenül következik valami. Ez szükségszerű okság.
Ezért is hasonlíthatja Arisztotelész a tragédia szerkezetét a tudomány logikájához. Minél meggyőzőbb az oksági összefüggés bemutatása, annál jobb a történet. Erénye a tragédiának, ha szenvedés, boldogság, jellem, beszéd a szükségszerűség logkájának engedelmesekedik.
A klasszikus görög felfogás szerint az emberi cselekedet hiábavaló a végzettel szemben. Oidipusz király végzetszerűen elkerülhetetlen sorsának oksági viszonyát sokan elmezték már. Nyilvánvaló cselekvésének determináltsága, s az is, hogy ő ezt nem ismeri: tudatlanul cselekedve váltja valóra lépésről lépésre a jövendölést. A sorsában mélyebben rejlő valódi szükségszerűség azonban fölrárul a teljesebb tudás előtt.
A drámai mű nem adekvát viszonya, a drámai viszony azonban egymást követő magatartásváltozásokat kíván, a változások eltűnő kezdő- és végpontjával s egyenértékű irányaival. A műnem mögött pedig emberi alapmagatartások húzódnak s határozzák meg az alkotás típusát, a formai eszközöket. Ismeretes, hogy sokan fogadják el „drámai”-nak a feszültséget, a jövőbeni mozzanatra koncentráltságot, vagy éppen az akaratot. (Az emberi természetből eszerint a líra: érzés és az optika: gondolkodás összefüggése is következnék.) Fölmerülhet azonban, hogy az irodalmi műnemekhez nem az indukció és nem a dedukció általában követett útján közeledünk, hanem az úgynevezett tiszta logika redukciós módszerével (azaz nem a tapasztalati világban működő okok, hanem merő logikai előzmények, evidens, autonóm tételek után kutatunk).
Ez azonban az „ok és okozat közötti hézag”-ban lelki működésként a kényszerélményt találjuk. (A közvélemény általában a szervezett kényszert, a jogi akarat velejáróját tartja számopn.) Maga a kényszer: viszony, előfeltétel és következmény, ok és okozat viszonya, rokon a kauzalitással, sokáig együtt jelentek meg a szükségszerűség fogalmában. A kauzalitást nem lehet „átélni”, a kényszert igen. Aki kényszerül: átélő és akaró személy. Kényszeríthet: idegen emberi akarat, erkölcsi törvény, saját elvink stb. A manipuláció is kényszeríthet.
Mármost, ha az antik dráma oksági viszonyait nem szűkítjük le az Oidipusz király sorsában megnyilvánuló szigorú determinizmusra, hanem nyomon követjük invariáns, kontingens, retroaktív, homeopatikus és más megnyilvánulásait is, a drámai cselekvés válságába belevatített kauzalitást kényszerben foglaltnak láthatjuk: az antik dráma emberi alapmagatartásként a kényszerélmény kifejezése.
Jogos a kérdés: csupán a dráma antik formájára vonatkozik-e ez a megállapítás.Az antik tragédiában a végzet transzcendens, a modern tragédiában: immanens, azaz nem isteni hatalmak műve, hanem a hős jellemében rejlik a végzete. A cselekmény motorja belső konfliktus, a történés egésze interiorizálódik. A kényszerélmény szubjektívvá válik, kényszerítés helyett kényszerűséggé.
Kényszer és spontaneitás apriorisztikus fogalompárja östönzést adhat arra is, hogy Earl Miner elméletét továbbgondoljuk. Minek hipotézisében a nyugati irodalom- és kritika-rendszer a líra minőségein épül. Szoros, belső kapcsolatot vélek felfedezhetőnek a miméziselvű, kauzalitást kifejező, kényszerélményt tükröző antik dráma és a mineri „nyugati irodalmiság”, másfelől a teremtő-intuitív, spontaneitást föltételező líra és a mineri „keleti irodalminság kötött.
I r o d a l o m
BIBÓ ISTVÁN: Kényszer, jog, szabadság. Válogatott tanulmányok I., 7-147, Magvető, Bp. 1986
HAUSER ARNOLD: A modern művészet és irodalom
eredete. – Gondolat, Bp. 1980.
KNEOLE, WILLIAM: A logika fejlődése. Gondolat, Bp. 1987.
SZILI JÓZSEF: Az irodalomfogalmak rendszere. Doktori értekezés. Bp.1988. MTA Kézirattár.
WARTOFSKY, MAX M.: A tudományos gondolkodás fogalmi alapjai. Gondolat, Bp. 1977.
Ø RÁKOSI LÁSZLÓ – SIEGL-FARKAS ÁGNES (Magyar Állami Földtani Intézet): Zárvatermő pollenek fejlődéstörténete (Normapolles – Postnormapolles)
1990 június 1., péntek,
délelőtt 9h
Az előadás kivonata:
A növényvilág fejlődésében forradalmi változást hozott a zárvatermő növények megjelenése.
A palynológiai adatok szerint első képviselőik a mezozóikumban, a kréta időszak közepén az albai-emeletben tűnik fel. Az egyszerű felépítésű korai zárvatermő pollenszemcsék a bonyolult felépítésű ú.n. Normapolles- és Postnormapolles Stemma nemzetségben teljesednek ki a felső kréta és a paleogén elején.
A legtöbb esetben három csíranyílású,
különlegesen differenciálódott szerkezetű és
díszitettségű, rövidtengeylű (Brevaxones)
Normapolles pollenszemcsék, monosulcat majd
tricolpat ősi formákból fejlődnek ki. A
Normapolles Stemma első képviselőit a felső
kréta cemománi emeletéből írták le.
Az irodalmi adatok és az eddigi vizsgálatok szerint evolúciós bélyeg a zárvatermő pollenszemcse mértete, a csíranyílás- és a falszerkezet differenciáltsága, valamint a szemcsék felszíni díszitettsége.
A kihalt felső kréta Normapolles nemzetségek botanikai kapcsolatai többnyire csak feltételezéseken alapulnak, míg a Postnormapolles recens kapcsolatai a legtöbb esetben már bizonyítottak.
Az elektronmikroszkópos héjszerkezeti (TEM, SEM) vizsgálatok alapján a Breraxones-be sorolt Normapolles Stemma az idő függvényében a következő csoportokra bontható:
Brevaxones
Probevaxones
Eunormapolles
Paranormapolles
Postnormapolles
A mezozoikum végén, a paleogén elején paleophitogeographialilag négy flóraprovinciát különíthetünk el, amelyek É-ról D felé haladva a következők:
-
Aquilapollenites
flóraprovincia
- Normapolles „
-
Monocolpates
„
- Nothophagidites „
A Normapolles provincia Ny Szibérától, Európán át É-Amerika K-i partvidékéig terjedt.
A paleogén Postnormapolles phitoprovincia, a feégyorsult flóra migráció következtében csak részleteiben körülhatárolható.
A Normapolles és Postnormapolles Stemma evolúciója a kréta-paleogén palaeogeographiai, palaeooecologiai és palaeoclimatologiai változásainak következménye.
Ø
KŐVÁRINÉ GULYÁS ERZSÉBET
(Földmérő és Talajvizsgáló Vállalat): A
társadalmi evolúció és stagnálás okai Kínában
Az előadás kivonata:
Korunk forrongó
változásai kelet felé irányítják a figyelmet. A
jelenlegi társadalmi evolúciós folyamatok jobb
megértéséhez elengedhetetlen a múltban ható okok
átfogó elemzése. Ezen áttekintés hiánya jellemző
azonban a szomszédos országok egyre újabb
tényekkel gazdagodó közelmúltjára.
A világ legrégebbi birodalma fennmaradásának okait vizsgálta Mark Elvin könyve: Fejlődés és stagnálás a kínai történelemben (1973): „Egy birodalomnak tehát, ha egyszerűen csak egészben akar maradni, szakadatlanúl fejlesztenie kell a technológiáját, mégpedig olyan ütemben, amely elégséges a szomszédainál vagy a leigázott, de még mindig ellenséges népeknél végbemenő fejlődés ellensúlyozására.”
Időszámításunk után 1000-ben a Kínai Birodalom több mint 1 millió fős hadsereg központi ellátására volt képes gazdasági forradalma révén. A mongolok mégis leigázták átmenetileg, eltanulva a szervezettséget, a vasolvasztás technológiáját, ölésre használva a puskaport, stb.
Az 1400-as évek természetátalakító, csatornalétesítő munkálataival kialakított integrált piaci hálózat hatalmas mennyiségi növekedést eredményezett. A „huzamos időn át ható oksági mechanizmusok megváltozásával” azonban Kína a „magasszintű egyensúly csapdájába esett.” A minőségi változás elmaradt, mert nem a piac nagysága a húzóerő, hanem a növekedés üteme. A modern kor Nyugat-Európája úgymond „az elmaradottság számos előnyét élvezte Kínához képest.”
Mark Elvin felfogása szerint a technika fejezi ki az ember és a természet közt ható dinamikus összefüggésst, a technika az a pont, amelyben a környezet és a társadalom találkozik és alakítja egymást. A technikai stagnálás okai a kínai világnézet fejlődésében keresendők.
A XI. században virágzó kínai tudományos szemlélet alapja a természet elveinek keresése, míg a későbbi korok az elveket az emberben magában keresik, a valóságot képzeletként fogva fel, a megismerést megismerhetetlennek tartva. „E beállítottság következtében valószínűtlen volt, hogy bármilyen anomáliát annyira zavarónak találjanak, hogy elvessék a régi vonatkoztatási rendszert és fölcseréljék egy olyan tökéletesebbre, amelybe beleillik az, ami régebben anomália volt.”Ezért ellenszenves számukra a nyugati tudományos gondolkodás.
A keleti gondolkodás viszont a nyugati ember számára befogadhatatlan, mégha mégyannyian vonzódnak is hozzá. Bebizonyítja ezt R.M. Pirsig egykönyves író könyvéből (A zen meg a motorkerékpárápolás művészete) az alábbi részlet: „Mondd meg ilyen feszültség működteti az egyet és a zérust, amikor az áramot kikapcsoljuk. Az ármakörök mu (határozatlan, semmilyen) állapotban vannak. A mu azt mondja, hogy a válasz a hipotézisen túl keresendő. A mu éppen az jelenség, amely tudományos kutatásra számít.” A mu (japán szó, amelynek kínai megfelelője vu) ugyanis a keleti embert nem indítja semmire, az végállapot.
„ – Mi az Út?
-
A köznapi lélek maga az Út.
-
Hátha megpróbálnám
megkeresni?
- Mihelyet keresed, már el is vesztetted.
-
Honan tudom, hogy melyik az
Út, ha nem ismerem.
- Az Út nem tudás vagy nem-tudás dolga. A tudás önáltatás, a nem-tudás zűrzavar. Ha csakugyan elértél az igazi Útra, akkor hatalmasnak és határtalannak fogod találni, nagy, feneketlen lyuknak. Hogy lehetne annak a helyességét vagy helytelenségét mérlegre tenni?”
(Kapujanincs átjáró. Kínai
csan-buddhista példázatok. 1987)
Ø
KAMPIS GYÖRGY (ELTE
Magatartásgenetikai Laboratórium, Göd): Kreatív
okság, biológia, és elme
Az előadás kivonata:
Megküönböztetendő az okság és a determinizmus fogalma. Előbbi szükségszerűség a természetben, azaz reprodukálhatóság: azonos kezdeti feltételek azonos eredményre vezetnek. Utóbbi sükségszerűség a modellekben: azaz végülis logikai szükségszerűség.
Determinisztikus rendszerben nem lehetséges fejlődés, mert minden determinisztikus rendszer (azaz minden logikai rendszer, legyen bár folytonos vagy diszkrét sokaságon értelmezett) tautológikus, Wittgensteini alapon.
A fejlődés (végső soron: bármiféle filozófiai értelemben vett mozgás) és a logika összeegyeztethetetlenségéről szólnak a Zénon paradoxonok. Az eleaták (Koestler szavával) befalazott monista univerzumában, amelyet a ’tertium non datur’ és a logiko-naturális identitás-elv feszít ki, nem marad hely semmiféle változás számára. Minden, az érzékszervek káosza által közvetített mozgás feloldódik az oszthatatlan egy logikai állandóságában. Az idő játékszer csupán: puszta név, mely tetszőleges pontot jelöl és szabadon választható. Múlt, jelen és jövő egyszerre létezik, mert ugyanazt az információt hordozza, melynek eltérő metszetei etgymásba alakíthatók. Ez a képzet tovább él a platonisztikus ’ideák’ permanenciájában egytemességében, a pozitivisták ’jól-definiált” rendszerhalmazaiban, a matematikai halmazelmélet nonokonstruktív definícióiban (amelyek tetszőleges egységhalmazokat jelölnek ki tényleges hozzáférhetőségüktől függetlenül) és a kiszámíthatóság az állapot-meghatározottság matematikai modelljeiben, amelyekre a jelen természettudomány reprezentációs sémái, így aztán konkrétan a biológiai evolúció és a kognitív tudomány modellrendszerei is épülnek. Ennek megfeleően, a fejlődést, az evolúciót száműzték az evolúcióból és általában a tudományból.
De vajon vannak-e olyan oki rendszerek, amelyek fejlődésre képesek? A válasz határozott igen. Whitehead és Weyl nyomán haladva eljuthatunk Bergsonhoz és a kreációhoz, a nyílt univerzum eszméjéhez.
A mechanisztikus rendszerek állandósága és determinizmusa az interpretációs sémáik állandóságának köszönhető. Egyetlen formális renszer sem tudja megváltoztatni szimbólumait és azok alapvető, elsődleges jelentését. Egy olyan rendszer tehát, amely a kiolvasási keretek eltolására és új primitív elmek bevezetésére képes, tegye ezt akár az okság szigorú elvei szerint, nem szorítható egyetlen rögzített definícióba sem. Egy előre specifikált és áttetsző, teljes univerzum helyett egy önalkotó univerzummal van dolgunk. Az ilyen univerzum számára az állapot és a paraméter-idő (amelynek hátán ingázhatunk eltérő időpontok között) fikció. A valódi állapot nem fogható meg explicite, mert annak nemteljes része az éppen kifejtett tulajdonság-halmaz. A valódi idő az örök jelen, mely előre haladván új formákat teremt (mert új működési módokat vezet be) és régieket visszavonhatatlanul elpusztít(mert megszünteti létezésük kontectusát –így újbóli előállításuk nem jelenti eredeti létezésük helyreállítását). A rendszer eltérő időkben eltérő információkat taralmazhat: többet vagy kevesebbet, mint korábban. A fejlődés megindulhat.
Elméletünk szerint ennek a sémának megfelelően működnek az evolúcióképes biológiai rendszerek és az elme folyamatai. Ezeket a komponenes-rendszer modellje, egy kreatív oksági modell segítségével javasoljuk megragadni.
E kutatás szoros szálokkal kötődik Csányi Vilmos elméleti munkáihoz (1). A főbb eredményeket (2) összegezi. Az Alexander von Humboldt Alapítvány és az OTKA támogatását köszönettel nyugtázom.
(1) Csányi, V. 1989: Evolutionary Systems and Society: A General Theory, Duke University Press, Durham.
(2) Kampis, G. 1990: Self-Modifying Systems in Biology and Cognitive Science: A New Framework for Dynamics, Information, and Complexity, Pergamon, Oxford.
Ø
DETRE CSABA (Magyar Állami
Földtani Intézet): „Qual” – kohézió – replikáció
Az előadás kivonata:
Az evolúciótannak rejtélyes problémája az első „replikációra” képes struktúrák létrejötte. Az evolúcióval foglalkozó szakemberek többsége egyetért abban, hogy éppen ez az a tulajdonság, amely az élőt az élettelentől elválasztja, azaz éppen ez az élet legbiztosabb differentia-specifica-ja. Az előadás fő célkitűzése annak bizonyítása, hogy a „replikáció” jelensége nem szűkíthető le a Biosz keretei közé, hanem az Anyag olyan inherens attributuma, amelynek a biológiai replikáció csupán egy magasabb rendű, tökéletesebb megnyilvánulása.
Bármely anyagi rendszer attributuma egy egészen általános értelemben vett kohézió és rezisztencia, azaz olyan konzisztenciális attributum, amely létét bizonyítja. Lényegében ez az a tulajdonság, amelyet Jakob Böhme „Qual”-nak nevez.
Az önmegtartás, az általános értelemben vett kohézió, a különféle destruktív hatásokkal szemben úgy nyilvánul meg, hogy a „megtámadott” rendszer szétszóródik utódrendszerekre. Ez az utódokra történő szétszóródás ugyanis magában hordozza annak lehetőségét, hogy az egyes utódrendszerek más, különféle körülmények közé kerüljenek, mint amilyenek a destruktív érvényesülése előtt voltak. Ez a más-körülmények-közé-kerülés viszont más kölcsönhatási rendszerek kialakulásának lehetőségeit hordozza magában, s így az utódrendszer előtt lehetőség nyílik a szülőtől való különböző válásra. A destrukció hatására történő multiplikáció és szétszóródás ugyanakkor megnöveli a rendszer kölcsönhatási felületét is. Ez viszont a magasabb rendű organizációs szintre jutást is eredményezi.
Nagy általánosságban megállapíthetó, hogy mennél magasabb valamely rendszer, annál inkább képes replikációs jelleggel utódrendszerek létrehozására. A magasabb-alacsonyabb rendűséget az egyetlen lehetséges abszolút módon, anthrópometrikusan értelmezzük.
Az evolúció lényeges meghatározó tényezője a replikáció folyamatos tökéletesedése, azzal a dialektikus fellazítással, hogy ezzel együtt tágabb tere nyílik az egymást követő generációk számára a fokozódó divergálódásra is. A magasabb rendűségnek alapkritériuma az időben és térben való sokrétűség, a külső hatásokkal szembeni flexibilis viselkedés. Ezt a flexibilitást éppen az identikus generációkra tagolódás biztosítja, de hozzátartozik az a külön rugalmasság is, hogyha kell, a generációk képesek legyenek a differenciálódásra is. A gyors evolúciós események éppen azok, amikor a generációkra tagolódó rendszer egymástkövető generációs láncszemeinek replikációs hűségi foka hirtelen lecsökken, a következő generációk másmilyenekké válnak.
Az ilyen irreverziblis, kis mértékben replikatív folyamatok összességükben azok, amelyeket phylogenetikus folyamatnak nevezünk Tehát a phylogenezis az evolúció nonreplikatív komponense, míg az ontogenezis a replikatív komponense. Az általános evolúció során a két komponens látványosan és nyilvánvalóan csak a magasrendű létszinteken, nevezetesen a Biosz organizációs szintjétől válik ketté. Minden rendszer az organizációs szintek végtelen számosságú hierarchikus sorát foglalja magában, s ezért a végtelenül különböző identitású replikációs mechanizmusokat. kauzálisan éppen ebben rejlik az evolúció mozaikszerűségének lényege.
Mennél magasabb rendű organizációs szinteket vizsgálunk, a nemzedékekre tagolódási képesség annál nagyobb, így a magasabb rendű rendszerek hatékonyabban tudják kikerülni a destruktív gátakat. Ezért sokrétűbb időben is az, ami magasabb rendű. A nemzedékekre tagolódás, mint időbeni szelvényezettség, magában hordozza a szelektív megváltozás lehetőségét is.
A progresszív fejlődés iránya éppen az olyan nagyobb minőségi diverzitás iránya, amely egyre inkább egységes rendszert alkot. Az autopoiézis, ontogenezis, autogenezis szinónima-sor az Anyag inherens attributumának a „Qual”koherencia-divergencia kettősségének a koherencia felöli aspektusai, míg a phylogenezis a divergencia apektusának ítélete.
Ø BUK PÁL (SOTE Társadalomtudományi Intézet): rendszerelmélet és korunk ökológiai válságjelenségei
Az előadás kivonata:
A fejlődés mint rendszerfejlődés
A globális ökológiai válságjelenségek a humán fejlődés cél – és eszközrendszerének s egyúttal determinációs mechanizmusának újragondolálásra késztetnek. Ez utóbbinál a rendszerszemlélet alkalmazásának szükségessége ma már közhely – de értelmezése vitatott és érvényasítése elégtelen.
A társadalom-természet reláció szempontjából kiemelkedőnek tartjuk a rendszerszemlélet alábbi – a bioszféra mint totalitás értelmezésében is elengedhetetlen – szempontjait:
A fejlődési folyamat konkrét szerveződését nem egyirányú determináltságok, hanem változó függési irányok, széles körű interdependencia és módosuló rendszerhatárok jellemzik. A fejlődés rendszerek fejlődése, rendszerfolyamat: koevolúció, melyben a kölcsönhatásokból kölcsönös függőségek szerveződnek. A folyamatban maga a fejlődés is fejlődik, mind a résztvevők, mind a mechaanizmusok tekintetében – miközben megőrződnek bizonyos struktúrák, általános tendenciák és törvények. A fejlődés soklépcsős, általa bonyolult, vertikálisan és horizontálisan tagolt rendszerek jönnek létre, rendszerspecifikus szubordinációkkal és komponensekkel.
Fentiek adaptációja a környezet-problémára
Szintjellegű nagyrendszereknél a környezet maga is összefüggő; a rendszer és környezete között intenzív egybekapcsolás jön létre. Az adott nagyrendszer maga termeli nemcsak saját alkotórészeit és belső feltételeit, hanem részben a külső feltételeit is. E permanens reprodukció létének és fejlődésének feltétele.
Így a bioszféra mint komplex egész nem csupán az élőnek azt magában foglaló színtere, hanem jelentős mértékben az élő által alakított és fenntartott, biológiai folyamatok által is közvetített rendszer, melyben tehát az élő anyag és élettelen „környezete” intenzíven egybekapcsolt.
A társadalom-természet relációban, annak mai fejlettségi fokán, hasonlóképpen jellemző az intenzív egybekapcsolás és a kölcsönös közvetítések. Korunk társadalma nagy hatású hatótényezőként vesz részt a természeti folyamatban. Hatása - mely ma is jórészt egy korábbi helyzet korlátozottabb racionális-kritériumait szem előtt tartva alakul – veszélyesen destabilizáló. Az új helyzetben fel kell ismerni, hogy az emberiség már nem csak egy, az összfolyamat szempontjából elhenyagolható negyságú komponens a természetben, hanem a bioszféra reprodukciós folyamatai szempontjából egyik alapvető fontosságú, a bioszférába intenzíven beépült alrendszer. Az emberiség tehát ma globális erő, s ezért az evolúció és a humán környezetátalakítás egységes folyamattá válik, amit a rendszerfolyamat és a koevolúció kategóriáiban írhatunk le.
Mindezekért az embernek egy újfajta, holisztikus, globális rendszerszemléleten alapuló racionalitást kell kifejlesztenie, s tevékenységét ennek megfelelően átalakítania. Minthogy ez szemhatárunk, szempontrendszerünk radikális kiszélesítését követeli, s másfelől ismereteink igen korlátozottak, minközben mind a régi tevékenységi mód változatlan fenntartásából, mind a téves módosításokból eredő kockázatok nagyok, ezért nagyfokú óvatosságra, ugyanakkor a már kellően igazolt korrekciók tekintetében határozottságra van szükség.
Ø
VECSERNYÉS GYÖRGY (Budapest
I., Aranyhal u. 4., 1011): A hatalom szerkezete,
mint történelmi út
Az előadás kivonata:
Élő világunk és történelmi múltunk eseményeinek felszíne alatt egy bizonyos rendezőelv: a társaalmi lét kereteit meghatározó és kapcsolatait szervező hatalom szerkezete fedezhető fel. A „hatalom” ebben az értelemben egyetemesen jelenlevő entitás, a társadalmi lét alapfeltétele. Szerkezetét a belőle részesedők száma határozza meg. A hatalmi struktúra és társadalmi struktúra tehát lényegükben azonos fogalmak. A felvilágosodás politikai gondolkodói mindenekelőtt azt az azonosságot ragadták meg, kidolgozva a racionális társadalomszervezés doktrínáit.
A hatalom egyetemességének leglényegibb sajátsága a tulajdon birtoklásának jogi szabályozása az emberi kapcsolatokban, akár védelmező, akár korlátozó, sőt tiltó jelleggel. A társadalom szerkezetében cselekvő hatalmi struktúra ilyen módon egyszerre okozat; amennyiben valós érdekeket érvényesít, és ok;amennyiben a társadalom termelő tevékenységét, annak minden részletében szabályozza. Ennek a funkciónak vizsgálata mindenekelőtt a XIX. és XX. század közgazdaságtanát – vagy azokat a társadalomfilozófiai irányzatokat, amely magukat közgazdasátannak vélték – tette és teszi próbára.
A Kr.e.
harmadik-második évezred folyamán, a Nílus
völgyében, a Földközi-tengertől a Zagrosz
hegységig húzódó földrajzi régióban, továbbá
India Ény-i és Kína középső részén az ősi
társadalmi struktúrák fejlődése a hatalom
fokozatos, végül abszolúttá való
központosításába torkollott. Egyidejűleg
Középeurópa földművelő társadalmaiban egy másik,
lényegében különböző hatalmi struktúra első
nyomai ismerhetők fel.
A társadalom e két szerveződési lehetősége közül az elsőt hegemón öncélúságot érvényesítő birodalmi struktúralént, az utóbbit autonóm egységek parciális érdekeit integráló társadalmakként deiniálhatjuk.
A társadalmi-hatalmi struktúrák a XVI. századig nem lépték túl jelentősebb mértékben azoknak a földrajzi régióknak határait, ahol eredetileg megjelentek. Ez a tény a struktúrákat létrehozó okok és azokat éltető feltételrendszerek különlegesen állandó voltát bizonyítja.
A hatalmi struktúra a társadalom életének minden megnyilvánulására rányomja bélyegét, légyen az bármilyen apró, jelentéktelen, vagy éppen a magánélet szférájába tartozó is. meghatározza a társadalom dinamizmusát, a válsághelyzetekben tanusított viselkedését. A szerveződésének történelmi útjai elválaszthatatlanok a szellem történetétől. (A „Geistgeschichte” értelmében.) Az utóbbi nem „felépítmény”: struktúra-szervező szerepe van.
A Római Birodalom 5 évszázadának intermezzója után Ny. és Középeurópában az ősi alapokon, rendkívül bonyolult kölcsönhatások eredményeként az autonóm egységeket integráló társadalmi struktúra bontakozott ki. A későbbi bámulatos dinamizmus lehetőségei a feudális társadalom szerkezetében jelentek meg. Kelet- és Délkelet-Európa hatalmi struktúráinak felépülése az inváziók következtében eltérő irányt követett. Ázsia a birodalmi struktúrák hagyományos területe. Birodalmi szerkezete volt a prekolumbán Amerika kultúrtársadalmainak is.
A világ képét az
autonóm szerveződésű társadalmak – vagyis a
nyugateurópai országok – által létrehozott
világgazdasági rendszer változtatja meg a XVI.
századtól kezdődően, kialakítva a máig érvényes
kereteket.
Az Európa-jelenség tehát nem más, mint egy különleges társadalmi struktúra történelmi útja.
Miben lelhetők – vagy sejthetők – a hatalmi struktúrát létrehozó feltételrendszerek, az okság elemei? Van-e földrajzi környezetnek determináló szerepe, van-e földrajzi előre-elrendeltség? Válaszunk erre a kérdésre csak tagadó lehet. A fejlődés oka alapvetően a társadalmi erők kölcsönhatásaiban rejlik. E diamizmus szerepe a XVI: századtól kezdődően egyértelműen növekszik, míg a földrajzi környezet feltételrendszereinek befolyása visszahúzódóban van – miközben új kérdések, új feszültségek körvonalai tűnnek fel.
Ø
ADONYI ZOLTÁN (BME Kémiai
Technológia Tanszék): A termelés fejlődés és az
elfedett konfliktusok
Az előadás kivonata:
A fejlődés fogalma szorosan kapcsolódik a progresszióhoz és általános jellemzőinek a felismeréséhez célszerű a körülhatárolt vizsgálódási tárgykörök (pl. tudomány) statikus állapotainak összevetése. Egy adott szubsztancia fejlődésére általában jellemző
- az organikus komplexitás növekedése
- környezeti hatásnak fokozódásával.
Ez utóbbi mintegy minősíti a fejlődést.
Ezzel a fejlődési fogalommal a termelés fejlődés is értelmezhető, progressziójának tartalma azonban egyebek között a környezetvédelem szempontjából ellentmondásos, határozatlan feltáratlan.
A termelés fejlődés és a környezet kapcsolatának számos fogalma már közhellyé rögzült (pl. a környezetvédelem interdiszciplinaritása, a termelés környezetkárosítása, környezetgazdálkodás stb.)Az előadás éppen a közhelyszerű fogalmak elemzésével mutat reá, hogy sok esetben a funkciójuk a meghatározó jelentőségű összefüggések, a konfliktusok elfedése, az etikai háttér fejlődésének a korlátozása.
Kérdés van-e idő arra, hogy az emberi tevékenység etikai válságának felismerését és megoldását a jövő generációra bízhassuk?
Ø SZATHMÁRY LÁSZLÓ (Megyei Múzeum, Nyíregyháza): Boreális és korai atlantikus népességek a Kárpát-medence keleti felében
Az előadás kivonata:
1/ Régészeti érvek szerint a boreális időszak mezolitikus népességei (8100 – 5500 B.C.) korábbi adaptációjuknak megfelelően csak a Kárpát-medence peremvidékein, a folyóvölgyek menti terraszokon telepedtek meg.
A központi síkság
mintegy barriert képezett az északi és a déli
peremvidék között.
2/ paleoökológiai érvek szerint az atlantikum első szakaszában a népességtörténet szempontjából két alapvető folyamat modellezhető:
a/ Az első az atlantikus klimaoptimumig (cca. 4500 B.C.) tart, melyre felmelegedő, csapadékos éghajlat jellemző. Ebben az időszakban indult meg a zárt erdőtársulások behatolása síkvidékek felé. Ugyanakkor dél felől inmigárns népességek telepdtek meg a keleti régió amfibikus térszínein (Körös kultúra), az erdős sztyep zónában.
b/ A második fázis
az atlantikus kimaoptimum utáni időszak
történéseit öleli fel, amikor a hőmérséklet
csökkent, a csapadékmennyiség jelentős, mérhető
megváltozása nélkül. Ekkor hatoltak be a
központi síkságra (elsősorban az
északi-északkeleti perem felől) a zárt
erdőtársulások. Ez a környezettörténeti folyamat
az „Alföldi vonaldíszes kerámia kultúra”
népességének észak-dél irányú expanziójával
vonható párhuzamba.
E b é d s z ü n e t
1990 június 1., péntek,
délután, 14:30:
Ø
AGÓCS JÓZSEF (9400 Sopron,
Bajcsy Zs. u. 4.): A fejlődés formája és oka a
mai tudományban és valóságban
Agócs József a Soproni Egyetem biológus adjunktusa a Magyar Biológiai Társaság körlevelének felhívására jelentkezett a konferenciára. Ez alkalommal jelent meg először a Filozófiai Vitakörben, és először tartott ott előadást. A későbbi években kiemelkedő szerepet játszott a Kör életében, 1993-ban megalapította a Filozófiai Vitakör Soproni Munkacsoportját, ott minden évben konferenciát rendezett.
Az előadás kivonata:
Rosszul megválasztott előfeltevések alapján az analízisek hiányos és torz értelmezéséhez, világképhez vezetnek. Ennek a hibának az elkerülése érdekében célszerű ellenőrizni előfeltevéseinket: világnézeteinket, fogalom és mértékrendszereinket, analitikus módszereinket és eszközeinket. Különösen fontos ez a mozgás, az élet, a fejlődés fogalma esetében, hiszen itt a tévedés közvetlen életveszéllyel járhat.
A mai tudomány (filozófia) fejlődés fogalmának alapja az a világnézet, amely minden mozgást és változást dolgokhoz (testekhez, tárgyakhoz) rendel. Ezt a világnézetet annak ellenére szentnek tartjuk mind a mai napig, hogy évezredek óta tudjuk: a sejt, az élőlény a legkevésbé sem test, hanem inkább belső körfolyamatokban, helycserékben, örvénylésekben menyilvánuló állapot; hogy legalább 15 éve tudjuk: a sejt, az élőlény, a fejlődés értelmezésében is elválaszthatatlan a rajta keresztül haladó anyag-, energia- és információáramoktól. Ezért ennek a világnézetnek az alapján csak töredékei láthatók és értelmezhetők a valóságnak.
A mai tudomány (és filozófia) fejlődés fogalmának az is meghatározója, hogy fogalomrendszerünk formális, és így alkalmatlan a valóság funkcionális rendjének a kifejezésére. Ezért tetézi az a dimenzióvesztésben megnyilvánuló nyelvhasználati és logikai hiba, amely az egyidőben létezők közötti rokonsági, leszármazási kapcsolatokat tételez, keres és állapít meg, holott ilyen kapcsolat csak az időben egymás után létezők között lehetséges. (50 évesen csak 50 évvel és 9 hónappal ezelőtti anyámmal és apámmal lehetek rokon, a maival semmiképpen.)
A mai tudomány fejlődés fogalmát az a mértékrendszer is befolyásolja, amely sokkal inkább a tudóst jellemzi, mint a valóságot. Jelenleg még a rendelkezésünkre álló mérőeszközök és mérési módszerek határozzák meg vizsgálataink tárgyát, s nem a valóság szerveződési szintjeinek létformája és létfeltétele, ahogy az kivánatos volna.
Hogyan juthatunk el
akkor a jó előfeltevéshez és a fejlődés
értelmezéséhez, ha ez, ami van, rossz?
Ami él, az ebben a tudományban nemcsak az egysejtű és a soksejtű élőlény, hanem az ökoszisztéma és a bioszféra is.
Élni eszerint annyit jelent, hogy egy önszervezett katalizátorhálózat, mint motor belső gerjesztése révén optimális mértékű örvényállapotban (örvényhőmérsékletben) létezni, vagy ilyen mértékű állapotra törekedni. Ebből a szempontból tökéletes az analógia a sejt enzim- és membránhálózata, a soksejtű élőlény szervhálózata, az ökoszisztémák élelmi hálózata és a bioszféra ökoszisztéma-hálózata között.
Ebből, de már a dimenziótévesztés kijavításából is az következik, hogy ami változás az élőlénypopulációkban az elődpopulációkhoz képest fejlődés, az a motorra nézve erősödés vagy gyengülés; ami az ősökhöz képest új forma megjelenése vagy egy régi eltünése, az az élelmi hálózatra nézve bővülés vagy szűkülés, gazdagodás vagy szegényedés, esetleg átrendeződés. A részek bármilyen változása pedig az egész állandóságának fenntartására vagy visszaállítására irányul, tehát működés.
Ennek a változásnak
a részek változékonysága nem oka, csak belső
feltétele. Új meg új változatok, mutációk
ugyanis állandóan keletkeznek, távoli
ökoszisztémákból magok, spórák, peték állandóan
érkeznek, de ezek csak akkor épülhetnek bele az
élelmi hálózatba, ha ott rájuk a külső
környezeti feltételekből, vagy azok változásából
következően szükség (hely és szerep) van.
Az emberi populációk megjelenése is a bioszférát fenyegető környezeti változásokra adott válasznak tekinthető. Az elmúlt néhány (tíz vagy száz) ezer év ahhoz kellett, hogy belülről alkatrészként agyunkkal közvetlenül is felismerhessük a rendszer működő jellegét, működési célját, működési formáját, az ökoszisztéma- és bioszféra-genomba írt programot és végrehajtási utasítást. Az eddgi szemlélet és nézőpontváltások, szellemi forradalmak csak elménk lárvabőrének vedlései voltak. A bebábozódás és a kifejlődés csak ezután várható. Talán van még néhány napunk arra, hogy különleges képességeinket a bioszféra szolgálatába állíthassuk.
Ø
MARÓTH MIKLÓS (MTA
Ókortudományi Kutatócsoport): A hely mint a
fejlődés oka
Az előadás kivonata:
Aristotelés
filozófiájában az anyagi, mozgató, formai és cél
ok játszott szerepet. Ennek segítségével
magyarázta meg minden dolog létrejöttét és
fejlődését.
Ettől élesen eltérő rendszert dolgozott ki a késői athéni újpletonikus iskola.
Simplikos szövegéből tudjuk, hogy ők az aristotelési filozófia relatív helyfogalmával szemben kidolgozták az abszolút hely elméletét. Az abszolút helyben meghatározott, jól elrendezett formát kellett felvennie minden létezőnek. Véges kiterjedés és forma már Platón filozófiájában összetartoznak. A térbeli kiterjedés és a forma tehát – Aristotelés és Platón filozófiájának egyesítése révén – az újplatonisták szerint az egyes dolgok lényegéhez tartozott. Ennek neve volt „ho üszmódész tóposz”.
Ez a hely itt volt az anyagi világban és meghatározta az egyedi létezők formáját és fejlődését. Ezzel a hellyel szemben létezett a „noétósz tóposz”. Ez mint az anyagi világban található kiterjedés mértéke funkcionált.
Ez az újplatonikus
felfogás élte túl az antiquitást és maradt –
bizonyos módosításokkal – uralkodó Einstein
koráig.
Ø JUHÁSZ-NAGY PÁL (Egyetemi Növényrendszertani és Ökológiai Tanszék): Kauzalitás és „bio-fejlődés”
Az előadás kivonata:
A referátum néhány vázlatos „case-story” kapcsán utal az okság bolyultabb eseteire, a „multi-kauzalitás” és „cirkuláris kauzalitás” érvényesülésére a szukcessziós folyamatokban ill. az evolúcióban, majd megkísérli vázolni: mit tudunk ma, mit nem. (Egy bizonyos: túl keveset tudunk.)
Ø TAVASZY FERENC (Budapest, Rákóczi út 11): Kettős determináció
A konferencia záróelőadója igen terjedelmes, háromoldalas sűrűn gépelt kivonatot (teljes anyagot lásd: Filozófiai Vitakör dokumentumkötetek 1990-1992, 142-182) adott közre, amelynek itt csak az elejét tudjuk bemutatni:
A kauzalitás és a
teleológia
A homo sapiens sapiens szinte „véletlenül” cseppen ebbe a világba. saját sorsának alakulásáról mit sem sejtve, a természet szülötteként, magatehetetlenül bukdácsolt az Univerzum önmagát görgető sodorvonalába.
Az ember ebből az ősszülői ágyból a kauzalitás szuggesztióját hozta magával minden sejtjébe és ösztönéletének minden rendjébe begyökerezve majd öntudatlanul egyre feljebb-feljebb az evolúció eléje varázsolt létfokain.
Emberré válása óta felébredt intellektusa saját életének irányításából az idő multával egyre nagyobb teret igényelt magának: mindinkább növekvő mértékben szólt bele folyvást fejlődő egyéni és társadalmi sorsának alakulásába, megélhetésének minél gyümölcsözőbb biztosítása érdekében. Az ember életében hatni kezdett egy új irányítási és szervezési elv: a céltudatosság, a teleológia, a teleológikus gondolkodás és irányítás.
E két – természeti és intellektuális – determináció a sorsáért aggódó emberben kölcsönhatásra lépett egymással, amelyen belűl előbb lassú, majd egyre gyorsuló fokozatokban igyekezett tért nyerni a teleológikus intellektus. Az arányeltolódásnak ezt az irányát tekintjük –hallgatólagos megegyezéssel „fejlődésnek”-nek. E fejlődés során három jellegzetes korszak eléggé határozottan megkülönböztethető egymástól: a kauzalitás túlsúlya, az egyensúly és a teleológia túlsúlya.
Tavaszy Ferenc előadása után került sor az „Előre” (esetleg írásban is), vagy a konferencia folyamán bejelentett korreferátumokra (max. 5 perc). Az eredeti program szerint a konferenciának ez a része 16:30-kor kezdődött volna, azonban a másfél óra csúszás miatt csak 18:00 körül kezdődött el.
Előre bejelentett hozzászólások:
Fekete István (lásd: Filozófiai Vitakör 1990-1992, 142-182)
Gánti Tibor
Ruzsányi Tivadar: „Időhiány” (lásd: u.o.)
Viczián István
Vida Gábor
Fentieken kívül sok hosszabb-rövidebb hozzászólás, amelyeket nem jegyzett fel a történelem.
A fenti programponttal egybefolyt az eredetileg 17:30-ra kitűzött „A HAGYOMÁNYOS KONSZENZUS DISPUTA”. Végül 20:30 körül kezdődött a zárófogadás, amelynek 22:00 körül volt vége. Tény az, hogy ez a konferencia lényegesen szervezettebb keretek között zajlódott le mint az 1988-as „A FEJLŐDÉS OKA” kétnapos konferencia. A két nap délelőtti és délutáni előadásblokkjaiban külön-külön más személy elnökölt, olyanok, akiknek nagy konferencia lebonyolítási rutinjuk volt: Juhász-Nagy Pál, Csányi Vilmos, Gánti Tibor, Detre Csaba, majd a plenáris vitában Horváth József.
A konferencia utóélete:
Ruszányi Tivadar a konferenciáról ismertetést írt a „Társadalmi Szemle” c. folyóiratban, külön elemezve minden egyes előadást. Ugyancsak ismertetés jelent meg a „Biológia” c. folyóiratban Újhelyi Mária tollából. Mangel Gyöngyi rövid beszámolót tartott a Kossuth Rádió „Zöld hírek” c. nűsorában.
A Filozófiai Vitakörben több olyan személyiség jelent meg, akik később jelentős szerepet játszottak a Vitakör életében: Agócs József, Schréter János, Sebeők János, Ruzsányi Tivadar. Utoljára jelent meg a Körben Vida Gábor akadémikus, aki ezévtől kezdve a Bős-nagymarosi vízlépcső kérdésében kormánybiztos lett, s ezért a következő időkben nem maradt ideje kedvenc tudományelméleti témájához, az evolúcióelmélethez.
150. vitaülés:
Megjegyzés a számozáshoz: Ezt a vitaülést a meghívón feltüntetett számozás 150. vitaülésként tünteti fel, meglehet ez a szám a hagyományok szerint, - mármint a többnapos konferenciák esetében az egyes napok külön számot kapnak – a Fejlődés és Okság konferencia második napját illette volna meg. Ez nem az egyetlen ellentmondásos számozás a Kör történetében, mindenesetre a további számozást az eredeti meghívókon feltüntettek alapján folytatjuk tovább.
A Magyar Állami Földtani Intézet Filozófiai Vitaköre és a Környezetvédelmi Fórum közös vitaülése:
A KÖRNYEZETVÉDELMI POLITIKA TÁRSADALMI PRESZTIZSE
1990 szeptember 27., csütörtök, 15h, MÁFI II.em. Lábnyomos Terem
Vitaindítók:
Ø
MANGEL GYÖNGYI:
Környezetvédelem és társadalom
Ø
DETRE CSABA: Korrupció és
környezetvédelem
Ez az összejövetel egy tipikus környezetvédelmi „politikai felhajtás” volt. A „Környezetvédelmi Fórum”, amely eredetileg TDDSz szerveződés volt, számtalan kisebb környezetvédelmi szervezetet egyesített. A legkülönbözőbb ma(2003 november 23) már réges régen nem létező egyesület, valamint több minisztérium is képviseltette magát. Tömeg jelent meg, úgy, hogy a MÁFI II.em. két előadótermét, a Lábnyomos Termet és a Dísztermet össze kellett vonni, az elválasztó függönyök elhúzásával. Az ülésről nem maradt fent irásbeli dokumentum, csupán néhány fénykép, ezek közül lásd: Detre Csaba: A MÁFI Filozófiai Vitakör Története – Földtani Intézet Évi Jelentése 1990-ről.
Az előadás célja kifejezetten politikai volt, amelyet az akkor az Antall-kormánnyal szemben álló „Környezetvédelmi Fórum” testesített meg. Ez a fórum azt szerette volna bizonyítani, hogy az Antall-kormányzat a környezetvédelem tekintetében ugyanolyan érdeketelen és érzéketlen, mint az „Átkos”-időszak kormányzatai. Ez a célkitűzés azonban a jelenlévők ellenállása miatt sikertelen volt. Talán éppen 1990 vége volt az az időszak, mikor a politikai indittatású környezetvédelmi aktivitás kulminált, s az utána következő években a rengeteg demagóg és céltalan megnyilvánulás miatt ez a politikai irányzat viszonylag gyorsan kimúlt.
151. vitaülés:
AGÓCS JÓZSEF: Előfeltevéseink ellenőrzése
1990 október 5., péntek, 15h, MÁFI, földszint, ebédlőterem
Az előadás kivonata:
Minden emberi tevékenység előfeltevéseken alapszik. Ilyen előfeltevés pl. az, hogy az előfeltevéseket vizsgálni, ellenőrizni, cseréni, a jelenleg hesználtaban lévőknél jobbat keresni fölösleges, értelmetlen, sőt káros, bűnös igyekezet. Azok a tudománytörténeti tapasztalatok, tudományfilozófiai ajánlások és rendszerkutatási követlemények, amelyek mégis foglalkoztak már a témával, s annak jelentőségével, eddig pusztába kiáltott szavak voltak. A régi és az egyéb lehetséges előfeltevések ellenőrzése során elért eredmények, köztük a végeredmény is észrevétlen és kihasználatlan maradt.
Nem is csoda, hogy a
mai tudomány ismeretei hiányosak és tévesek,
hogy a mai politika és gazdaság minden formája
válságokat és katasztrófákat eredményez, hogy a
mai kultúra jelentős része kábulatra vezet.
Az ellenőrzést célszerű az ismeretszerzésnél kezdeni. Hogyan dönthető el pl., hogy a tudományos ismeret tudás-e avagy tévedés?
Ehhez meg kell vizsgálni, hogy
-
a világnézetre,
-
a nézőpontra,
-
a vizsgálat tárgyára,
-
a vizsgálati módszerekre,
-
a magyarázatok
fogalomrendszerére,
-
a kifejezések
mértékrendszerére,
- a kutatók értékrendszerére, stb. vonatkozó előfeltevéseink megfelelnek-e a valóságnak. Az ellenőrzés legfontosabb szempontjai a „Tartós létezésünk feltétele” c. tanulmánygyüjtemény 39-40. oldalán találhatók.
Az ellenőrzés legfontosabb eredményei a
következők:
-
Az örvényrendszer szemlélet
-
Az összerakó analízis
-
A funkcionális
fogalomrendszer
-
Az örvényhőmérséklet
-
Az első keletkezés és a
tartós létezés feltételeinek megfeleő
bioszféraállapot.
Sopron, 1990 aug. 29. Agócs József
152. vitaülés:
RUZSÁNYI TIVADAR: A természet struktúrája és a gondolkodás alapformái
1990 október 19., péntek, 15h, MÁFI II.em. Lábnyomos Terem
Ruszányi
Tivadar „szabadúszó” ujságíró-szociológusként
csatlakozott a Vitakörhöz „A Fejlődés és Okság”
konferencia kapcsán. Cikkeket írt a Filozófiai
Vitakörről a „Valóság”-ban és a „Társadalmi
Szemlé”-ben.
Az előadás kivonata
(„Áttekintés”):
Dr. Bibó István: A számok jelentése és a gondolkodás alapformáinak áttekintése. – A tér- és időszemlélet. – A hármas összefoglalás elve. – A filozófia fejlődése. – A tuomány egyik főfeladata. – Az időszemlélet és a 3-as szám. Egy gondolatkisérlet. – Körmozgás, tengely körüli forgás. – Az általános mozgásforma. Ciklus, egységesség, kényszer és teljesség.
Kapcsolat a
közösség-orientált és az időszemlélet között. –
A térszemlélet és az individuum-orientált
szemlélet. – A szemléletek közötti viszony. –
Konplementaritás és ortokomplementum. – A mai
fizika és az ősi gondolkodás. – Példa. – Agyunk
fölépítése és a természeti törvények.
Körmozgás, matéria és idea. – A szabályzókör. – Társadalom, az információ rotációja. - A kommunikációs struktúra szerkezeti alapformái. – A hálós szerkezet. – „Körutazás” a hálón. – Strukturális homológiák: a sejtautomata, az agy, a társadalom. – A szomszédsági kapcsolat. – A Haimlton körök. – Az agy szerkezeti felépítése és a természetstruktúra. – A végesség, a korlát, a ciklus és az idő. – Idő és kényszer.
A sejtautomata mint képernyő. – A primitivizált struktúra. – A kapcsolatok szétvágása. – Metaszint és sztárpont. – A térszemlélet. – A központo vezérlés. A szeintek lehetősége és viszonya. – Modellezési tapasztalat. – A kényszer és a kommunikációs tér. – Igyekezet a szabadulásra. – A kényszer produktuma. – A szemléletek kialakulása. – Dr. Bibó reménye.
Budapest, 1990 szeptember hó 1137 Katona J. u. 21. 1 112 725
153. vitaülés:
BÚCSÚ AZ UTOLSÓ GYARMATBIRODALOMTÓL
1990 november 9., péntek, 15h, MÁFI, földszint, ebédlőterem:
A három előadást felvonultató vitaülés az ekkor már nagyon is omladozó szovjet-orosz birodalomról szólt, a meghívón feltüntették az „Esti Hírlap” 1985 március 13., szerdai címoldalát, amelyen a vezércikk Konsztantyin Csernyenkó, az utolsó „szovjet matuzsálem” temetéséről szólt: „Végső búcsú Moszkvában Konsztantyin Csernyenkótól”
A három
előadás:
Ø
VECSERNYÉS GYÖRGY: A
gyarmatosítás történetisége (az előadás
kivonatát lásd a következőkben)
Ø
DETRE CSABA: Keleti
kontinentális birodalmak
Ø
BUK PÁL: Rendszerek és
eszmék: mi bukott meg Kelet-Európában?
Vecsernyés György
előadásának kivonata:
Egy fogalom – változó tartalommal. kereskedők és
kivándorlók telepei a lakott világ határainál:
föníciaiak és ókori görögök, középkori arabok és
megújuló világ hajósai a portugálok. Az antik
kolónia.
Új feszültségek – új erők: Nyugat-Európa nagy pillanata a romlás és a világuralom mesgyéjén. A válság tényezői és a kinálkozó lehetőségek.
Három karavella nyugatra indul. Az Indiák aranya az „atlanti-Európa” kezébe adja a hatalmat. A „hosszú XVI. század”.
Az „ezüstflották” átrendezik a világ színpadát. A gyarmatok a tőkés világgazdaság rendszerében: kiszolgáló struktúrák a feldolgozó-értékesítő struktúrák alárendeltségében. Monokultúra: élelmiszer és ipari nyersanyagtermelés – deformált gazadasági-társadalmi szerkezetek.
A gyarmatosítás hatalmi doktrinája dicsőségének csúcsán;a XIX. század gyarmatbirodalmai. Fokozódó ellentét a tradicionálás és a szerveződő között: zárt gyarmati struktúrák megőrzésére irányuló törekvések a nemzetközi gazdasági rendszer ellenében.
Gyarmatosítás és eszmeiség;hittérítés, kulturális legitimáció: a „fehér ember terhe”. Gyarmatosítás és osztályharc: Rosa Luxemburg-tól Mao-ig.
Birodalom-e a gyarmatbirodalom? meghatározó különbség a birodalmi-struktúra és a gyarmati rendszer lényegében.
A „Nagy Kisérlet” a szoronató „varázskörből” való kitörésre: a tudományosan szervezett termelés és elosztás világrendszere – a szocialista birodalom.
A mi világunk: a gyarmatosítás vége. Posztkoloniális világ: elavult formák helyett hatékony újak. A közelmúlt feszültségeinek oldódása: regionális gazdasági együttműködés – a vezetők és vezetettek helyzetének lényegi megőrzésével. A birodalmi kisérlet gyakorlata és csődje, a kiszolgáltatottság felszámolása nem sikerült.
A vállalkozói-fogyasztói társadalom diadala és az új feszültségek. Észak és Dél; a gazdagok és szegények régi/új ellentétei. Az elutasítás új mozgalmai; az iszlám fundamentalizmusok. A deformált társadalmak: új veszélyek hordozói. Ökológiai katasztrófák a láthatáron. Van-e okunk az optimizmusra?
Bp. 1990.okt.8. Aláírás
154. vitaülés:
EGYÜTT GAIAÉRT !
A Magyar Állami Földtani Intézet Filozófiai Vitaköre, a VOKS HUMANA, valamint a SMARAGD Geológiai Környezetvédő Kezdeményezés közös ankétja.
1990 november 23., péntek, 15h, MÁFI II.em. Lábnyomos Terem
Az ezidőtájt fénypontját élő politikai megmozdulások e prgramjához csatlakozott a Sebeők János showman által vezetett „VOKS HUMANA” politikai párt. E rendezvény is nagy publicitást kapott,beharangozók, beszámolók több napilapban, minisztériumi bulletinokban is megjelentek. Agócs József 4 oldalas, míg Sebeők János 1 oldalas bővebb anyagot is közreadott az ankéthoz (lásd: Filozófiai Vitakör1990-1992, 142-182. Ugyanakkor mindhárom előadó rövidebb összefoglalást is adott a meghívón való megjelentetésre. E helyütt ezeket mutatjuk be:
Ø
AGÓCS JÓZSEF:
Együttműködés Gaiaért
-
Kivel
-
Mi célból
-
Mi ellen kell
-
Hogyan kell együttműködni?
- Milyen feltételeket kell megteremtenünk, hogy a jelenlegi Gaia elleni működésünket fölválthassuk Gaia érdekét szolgáló működéssel?
- Melyek Gaia legfontosabb még létező biológiai és geológiai érdekei, amelyeket megőrizni kell, s melyek a már hiányzó értékek, amelyeket felújítani, regenerálni kell?
Ø
BUK PÁL: Rendszerelmélet,
ökológia, és az ember perspektívája
-
A rendszerelmélet a
környezetprobléma szempontjából.
-
A bioszféra mint rendszer.
-
Az ember helye a
bioszférában: antroposzféra
-
A megőrzendő Globus: mit,
hogyan és mitől kell megvédeni?
-
A globális és racionális
távlatai. (Gaia? Nooszféra?)
Ø
SEBEŐK JÁNOS: A
környezetvédelem csapdájában
A környezetvédelem csapdájában? Ez volna a cím? Nem inkább „a környezetvédelem alternatívája”, vagy valami ahhoz hasonló?
Az ankéton több addig ismeretlen kis környezetvédő szervezet is megjelent. Ezek közül érdekesség szempontjából kiemelkedett a magát „RUBIN”-nak bemutató önmagát „technokrata szerveződésnek” tituláló egyesület, vagy fantomegyesület. A névből, s a meghirdetett programból a „SMARAGD” ellenlábasát lehetett sejteni.
155. vitaülés:
A NEOPLATONIZMUSRÓL
Az Ókortudományi Társaság, az Ókortudományi Tanszékcsoport valamint a Magyar Állami Földtani Intézet Filozófiai Vitakörének közös vitadélutánja
1990 december 7., péntek, 16h, Budapest V., Piarista köz 1., I.em. Bölcsésztudományi Kar Tanácsterme
Ø
LAUTNER PÉTER: A sensus
communi a késő újplatonikus alexandriai
filozófiában
Ø
DETRE CSABA: A
neoplatonizmus és az egyetemes fejlődéselmélet
Ø
SZALMÁSI PÁL: A
neoplatonizmus továbbélése Örményországban
Ø
MARÓTH MIKLÓS: Az
újplatonikus iskola filozófiatörténeti szerepe
Ez a vitadélután a Filozófiai Vitakör és az Örmény-Magyar Baráti Társaság, valamint az Ókortudományi bölcsészkari szerveződések közös akciója volt, Maróth Miklós, Szalmási Pál és Detre Csaba személyén keresztül. Mintegy negyven résztvevő jött össze a fenti szervezetektől, s a vita a késő éjszakáig tartott. Általános vélemény volt, hogy nepoplatonizmust, az „ókor csodálatos utolsó szellemi hajtását” a kereszténység irtotta ki a mediterrán régióban.
156. vitaülés:
ÉVZÁRÓ ÖSSZEJÖVETEL
1990 december 14., péntek, 15h, MÁFI, földszint ebédlőterem
Program:
Ø
Megemlékezés MOLDVAY LÓRÁND
alapító tagunkról (Detre Cs.)
Nagyon hosszú szenvedés után 1990 november 24.-én elhúnyt Moldvay Lóránd, alapító atya, aki az alapításkor valamint a későbbi stabilizációs időszakban igen jelentős tevékenységet fejtett ki, egyike azoknak, akiknek döntő szerepe volt a Filozófiai Vitakör létrejöttében. Temetése az első olyan alkalom volt, ahol a Filozófiai Vitakör nevében koszorút helyeztek el (Detre Csaba, Marczis József).
Ø ZENTAI PÉTER emléklapok kiosztása – 1990 végén, az elmúlt két év kiemelkedő teljesítményéért Dr. Lontay Ervin Pál és Dr. Tavaszy Ferenc kapták az emléklapot.
Ø
TAVASZY FERENC: A
rendszerelméletről egy szemléleti rendszerben
Az előadó
két anyagot is közreadott előadásához: 1.
Egyoldalas kivonatot, valamint egy 21 oldalas
tanulmányt. Az egyoldalas kivonatot itt is
közöljük, a tanulmányt lásd: Filozófiai Vitakör
1990-1992, 142-182.
Az előadás kivonata:
Valamely szervezés eredményeképpen létrejött „szervezettség” – a lényeg és a rend, a tartalom és a forma örökös és mindig megújuló harcában – létezési és működési módja a világ bármelyik irányított rendszerének. A szervezés tehát rendszeralkotás, az írányítás pedig rendszernűködtetés, s mint ilyen – egyre halmozódó ismerertanyagunk áttekinthetetlensége és a tudatos irányítás növekvő igénye közötti ellentmondás eredményes feloldása érdekében – egyáltalán nem nélkülözheti a „rendszer” mibenlétével, felépítésének technikájával, működtetésének eszközeivel és eljárásaival való mélyreható foglalkozást.
Ennek a felismerésnek köszönheti megjelenését a századunk első harmada óta megindult a folyamatosan fejlődő rendszerelméleti irodalom. Bármilyen széles horizontot is húzzanak azonban a többnyire magas tudományos igénnyel megírt művek, a gyakorlati kutató és szakember konkrét rendszerének kiépítésére irányuló szükségleteit elvont tartalmuknál fogva csak kevésbé tudják szolgálni;poéémikus jellegük, egymástól többnyire eltérő szóhsználatuk sem enyhíti a gondokat. Ennek a jelenségek tulajdonítható minden bizonnyal, a rendszerelméleti problémák iránt napjainkban megmutatkozó egyre lanyhulóbb érdeklődés.
A nehézségeket fokozza még az a körülmény is, hogy a gyakorlati rendszerépítés – éppen a többnyire fellépő nagy méreteknél fogva – csakis összehangolt kollektív munka eredménye lehet, ahol biztosítva van az azonos fogalomalkotás és az egységes eljárástechnika. Az elméleti rendszerfogalom valamely konkrét szemléleti módjának kiválasztása és az ahhoz rendelhető egységes kezelési eljárásainak gyakorlati felhasználására alkalmas kidolgozására lenne tehát szükség.
A kutatások összehangolása érdekében, egységes szemléletű felfogásban lenne tehát számba venni:
- a rendszeralkotók fogalmi lehatárolását;
- a rendszer szerkezeti felépítését;
- a relációk által szabályozott kölcsönhatások kezelését;
- a bonyolultabb rendszerek egyszerűbbekre való leképezésének módszereit;
- a rendszerműködés és működtetés interpretációs és irányítási problémáit;
- a hierarchikus kapcsolatok rendszertechnikai kezelését;
- a rendszerek viselkedésének tanulmányozását;
- a rendszerműködés eredményességének értelmezését és mérésének módszereit stb.,
hogy csak a legfontosabb tényezők kerüljenek
megemlítésre.